Houdini érkezett először, karján Antigonéval.
Valaki szólhatott volna neki, hogy udvariatlanság
körbe kergetni a bátyámat a fénylő lapáttal.
Azzal védekezett, hogy temetést épít neki.
De mikor legutóbb mértem, a bátyám még kisfiú volt.
Cseng-bong a csengő.
Újabb vendégek jönnek,
ki-be járnak, horkantanak, habzó szájjal, szemük forog,
akár a porördögök, olyanok. Éhesek, nagy fejüket összeütik,
kezdődjön már! Mondogatják is egyre, Kezdődjék
a party! Dicső pörgés-forgásukban
észre sem veszik, hogy nem vendégségben vannak. Rozzant
körhintán ülünk - és
majd leszédülünk róla. Azért vagyunk itt,
hogy megegyük a lovakat.
Hegedűszó hangzik. Lángolnak a hegedűk—
körbe adjuk, míg dohányzunk. Jézus köhécsel,
lemászik az asztal fölött keresztbe rakott vasúti talpfákról.
Törzsvendég ezeken az ocsmány tivornyákon, és nagyon idegesítő,
hogy folyton hallá változtatja a kenyeret, miközben mi
szendvicseznénk.
Sose volt még merszem
megkérdezni tőle, Jézus, miért?
Az öreg Houdini nem tud betelni a lyukakkal Jézus kezén,
odavan. A jobb tenyerén tátongó résen először egy vajazó kést,
majd egy gyertyatartót ejt át. Jézus bal tenyerét
arcához tartja, nyelvét átdugja a nyíláson,
majd kiköp. Azt mondja, Szeretet íze van. Hisztérikusan röhög,
Valld be, Chuey,
magunk közt szólva,
valaki más közeleg.
Antigoné tér vissza, ezúttal a zöldnyelű kerti ásóval.
Hol van a bátyád?, kérdezi. Nem fogja fel,
hogy ez nem a bátyám lakomája — ő csak az asztalt terítette.
Szegény Antigoné. Temesd el a lovakat inkább, mondom neki.
Akkor mit fogunk enni?, zokogja, mert nem érti, hogy a sírás
már nem az, mi régen volt, errefelé nem.
Szegény, szegény Antigoné.
Keresem Houdinit, hogy vigye innét.
De elszökött. A sarokban Jézus kezébe temeti arcát—
mindegyik lyuk egy felejtő - átlátok rajtuk:
egyikünk sem ide való. Egyedül én maradtam, hogy kimondjam.
Elveszem Antigonétól az ásót. Elmagyarázom neki:
Nem enni jöttünk, itt mi vagyunk az étek.
Gyere, szépség, zabáljuk fel az életünket.