Mi tagadás, az irodalmi társaságok működése hagyományosan csupán mérsékelt izgalmakkal kecsegteti a hírek gyártóit és fogyasztóit, s így e rovatban is leginkább csak akkor kerülnek szóba ezek az egyébiránt oly hasznos szerveződések, ha épp díjakat ítélnek oda vagy adnak át. Csakhogy a felette sok fronton dúló kulturális háború mára immár az olyan szolid és tekintélyes múltra visszatekintő társaságokat is elérte, mint amilyen az 1820-ban IV. György király által megalapított és a londoni Somerset House-ban székelő Royal Society of Literature. Az irodalmi teljesítmények elismerésének és a tehetségek serkentésének fejedelmi küldetésével életre hívott szervezet ugyanis jelenleg egyszerre sínyli meg a belső ellentéteket és a külső támadásokat. Az előbbieken kezdve a beszámolót, az elmúlt pár hét során ribillió, sőt rebellió híréről számoltak be a brit orgánumok, jócskán megszellőztetve azt az elégedetlenséget, amelyet a társaság megannyi régebbi tagja, köztük több korábbi vezető táplál a Booker-díjas elnök, a 2022-ben hivatalba lépett Bernardine Evaristo túlságosan radikálisnak ítélt törekvéseivel szemben. Mert

ami a jelenlegi vezetés szerint nem más, mint a társadalmi diverzitás megjelenítése és az elitizmus csökkentése a szervezeten belül, az a kritikusok szemében sokkal inkább a tradíciók felforgatása és erőszakos (nemzedéki) térfoglalás,

amely háttérbe szorítja az irodalmi érték szempontját. A január végén a nyilvánosság előtt hevesen fellángoló vitában, amely a nézetkülönbségek mellett a stíluskülönbségeket is egyértelművé tette, az RSL jelenlegi vezetése eleinte nem kívánt részt venni, ellenben körlevélben figyelmeztette tagjait az, úgymond, „szervezett dezinformációs kampányra”. Múlt csütörtökön azután személyes hangú írásban állt ki a Királyi Irodalmi Társaság, azazhogy annak jelenlegi irányvonala mellett az elnök Bernardine Evaristo, mindenkit biztosítva arról, hogy a korkívánalmakhoz való igazodás sem a régebbi tagok háttérbe szorítását, sem a szervezet évszázados alapelveinek csorbítását nem jelenti. Csakhogy még aznap, amikor Evaristo cikke megjelent, nem más reagált fanyarul a szólásszabadság melletti büszke kiállás és a feltétlenül megőrzendő pártatlanság passzusára, mint a társaságban ugyancsak rég tagsággal rendelkező Salman Rushdie. Ő X-tweetjében ezt írta: „Csak érdeklődöm: a Royal Society of Literature „pártatlan” a gyilkossági kísérletekkel kapcsolatban is? (Barátilag kérdem.)” Merthogy az ellene elkövetett merénylet kapcsán az RSL ugyancsak megőrizte a pártatlanságát, és nem állt ki nyilatkozatban a megtámadott író mellett. Erre a ziccerre azután értelemszerűen a konzervatív publicisták is rámozdultak, s az egyikük egyenesen azt ajánlotta a jelenlegi RSL-vezetésnek, hogy Evaristo és társai akár be is zárhatnák a Somerset House-beli kényelmes helyiségeket és hazamehetnének, ha nem képesek kiállni egy merényletet elszenvedett írótársuk mellett.

*

Megkésve adunk hírt a február 2-án 80 esztendős korában elhunyt Christopher Priest haláláról, ám ez a késés akár jellemző erejűnek is tekinthető, hiszen a jeles brit írót okvetlenül az érdemén alul, mondhatni alig ismeri a hazai szélesebb irodalmi és olvasói közösség. Igaz, két könyve, a pályán áttörést hozó 1974-es Kifordított világ (The Inverted World) és 1995-ből A tökéletes trükk (The Prestige) olvasható magyarul, ám jó eséllyel az utóbbi regény története is inkább Christopher Nolan azonos című 2006-os filmjéből lehet ismerős számunkra. És ezen a ponton át is adjuk a szót a Priest-életmű egyik legavatottabb hazai ismerőjének, Farkas Balázsnak, aki a következő értékeléssel búcsúztatja az elhunytat:

„Legismertebb könyvében, A tökéletes trükkben Christopher Priest két egymással versengő bűvész naplójába enged bepillantást, és mintha maga is egy trükkre készülne, sejteti, hogy egy felfedés mindent megváltoztathat arról, amit a történetről addig gondoltunk. Akár az életművet is jellemezhetnénk ezzel, hiszen Priest

majdnem minden könyvében végig az az érzésünk, hogy valami nincs rendben a leírt szöveg valóságával, és hogy egy váratlan felismerés mindig ott bujkál a következő oldalon.

Esetleg, mint a Kifordított világ főhőse, mi is elérkezünk a saját világértelmezési képességeink határáig, és nem tudunk mit kezdeni a lehetséges válaszokkal. Habár gyakran élt a fantasztikum eszközeivel, Priest könyveit ritkán lehet egyértelműen sci-fiként vagy fantasyként kategorizálni, inkább saját valóságunk és élettapasztalatunk torz, különös tükörképei. Termékeny évei során gyakran tért vissza a teljesen fiktív, Dream Archipelago nevű szigetcsoporthoz, ami több remek történetének helyszíne, de legtöbb könyve elválaszthatatlan Britannia ellentmondásos történelmétől, lehetséges disztópikus változataitól. Christopher Priest könyvei gyakran hűvösen intellektuálisak, távolságtartóak, ez nem könnyítette meg, hogy könyvei népszerűek legyenek, cserébe markáns, semmihez sem hasonlítható életművet hagyott hátra.”

*

Végezetül következzen pár szó arról, hogy Jean de La Fontaine, illetve Antoine de Saint-Exupéry rókája után most újra egy rokonszenves ravaszdiért lelkesednek a francia olvasók – a recenzenseket is ideértve. Rousse ou les beaux habitant de l’univers – ez a címe Denis Infante disztópiás közegbe helyezett meséjének, amelynek posztapokaliptikus világában a címbeli nőstényróka víz után kutat – és közben az elpusztult emberi civilizáció nyomaira lel. S habár ez első pillantásra aligha tűnik kimondottan szívet melengető történetnek, azért a kötetre adott visszajelzések épp arról tanúskodnak, hogy a 70 esztendős író műve máris sokak szívbeli kedvencévé vált. Már csak ezért sem meglepő, hogy sokan felhozzák és párhuzam gyanánt említik A kis herceg Rókáját, amikor Rousse odüsszeiáját értékelik és értelmezik. Ahogyan azon sem lesz okunk meglepődni, ha netán egyik-másik díj kapcsán még szóba kerül majd Infante munkája.