Éjnek fel, mi ketten a teliholddal,
sírva fakadtam fülig érő szádon.
Gúnyod egy isten volt, panaszkodásom
pillanatsor, galambfüzért morzsoltam.

Éjnek le, mi ketten. Kínunk megkoccan,
egy hely után sírtál, hol mély a távol.
Fájdalmam sok kis görcs, tablóba rántott,
gyenge szíved homokján összeforrva.

A hajnal az ágyon vont össze minket,
vér megfagyott patakjára tapadt a
szánk, ha kiontatott is, vége nincsen.

S a zárt erkélyt áttörő sugarakban
a ravatalra öltöztetett szívre
kitárta ágát az élet korallja.

*

A vers eredeti címe: Noche del amor insomne

(A sötét szerelem szonettjei című ciklusból. A fordító előszava itt olvasható.)