Sosem fogod érteni, hogy szeretlek,
mert rajtam alszol – ádámcsutkád hogy nyom! -,
sírva bújtatlak, csak rád marad gondom,
belezni fent kések zöreje kerget.

Hússal, csillagképekkel kötekedhet
a norma, átdöfi fájó szegycsontom,
s kancsal szavak után megannyi fognyom
cakkozza szigorú fesztávú lelked.

Embercsoport tör be kertek földjére,
testedre és szenvedésemre várnak,
kezeik közt fénylovak zöld sörénye.

De tiéd, drágám, az igazak álma.
Hallod: négy vonó fűrészeli vérem!
Nézd: most is ott vannak mind, lesben állnak!

*

A vers eredeti címe: El amor duerme en el pecho del poeta.

(A sötét szerelem szonettjei című ciklusból. A fordító előszava itt olvasható.)