Bensőm szerelme, te, élénk halálom,
hiába várok írott szavaidra,
gondolatomnak hervadás a minta:
én addig vagyok én, amíg rád vágyom.

A levegő halhatatlan. Az árnyról
nem tud a kő, nem tartozik rá titka.
A csapra vert holdból ömlő mézikra
benti szívnek hiába kínál mámort.

De te – fájtál nekem. Erem feltépve,
galamb és tigris a te derekadra,
harapások, liliomok térképe.

Hát töltsd meg őrületemet szavakkal
vagy engedj el, s a lélek néma éje
lesz otthonom, hadd csitítson nyugalma.

*

A vers eredeti címe: Soneto de la carta

(A sötét szerelem szonettjei című ciklusból. A fordító előszava itt olvasható.)