Hogy szoborszemeid többé nem látom,
és vele az ékezetnek is vége,
amit magányos rózsa: szuszogásod
tesz ki arcomra éjszakára – félek.

Fáj, hogy fatörzs legyek vízparti tájon,
ágak nélkül; s az már szinte merénylet:
mit virág, rost – egy sárgolyó ne járjon
vánszorgó hernyómnak: a szenvedésnek.

Ha előlem elásott kincsesláda:
ha keresztem vagy és nedves fájdalmam,
ha én vagyok uradalmad kutyája,

ne vedd vissza, amit már megragadtam,
folyód frissen hullott levéllel várja
őszöm, most, hogy magamból kitagadtam.

*

A vers eredeti címe: Soneto de la dulce queja

(A sötét szerelem szonettjei című ciklusból. A fordító előszava itt olvasható.)