Az 1749.hu rendszeres olvasójaként (és alkalmi szerzőjeként) érdeklődéssel vettem észre tavaly év végén a chilei írónő, Lina Meruane spanyolul 2021-ben megjelent, teljes magyar fordításban akkor még kiadásra váró esszékötetének címét. Noha Meruane neve nem tűnt ismerősnek, a részlet – és utóbb a teljes könyv – címe felkeltette az érdeklődésemet. Vakfolt – olvastam az orvostudomány és a kultúra átfedései iránt érdeklődő anglistaként – reménykedve, hogy a címbéli kifejezés nemcsak metaforikusan, hanem a szó legszorosabb értelmében is értendő. És nem csalódtam. Meruane saját látásvesztésének stációit egy olyan irodalomtörténeti és orvostudományi keretben igyekszik értelmezni és az egyéni szenvedésen túlmutató, kulturális és társadalmi érvényű jelentéssel felruházni, ami akkor is izgalmas lett volna számomra, ha az írónő nem tér ki olyan angol nyelvű elődökre, mint John Milton vagy éppen a modern világirodalom – és a saját szakmai pályám – szempontjából meghatározó fontosságú James Joyce.

Joyce-vonatkozású tanulmányaim dacára meglepetten olvastam Meraune együttérző, ám roppant határozott kijelentését: 

James Joyce látásvesztését – és egy sor más betegségét – egy fiatalkorában szerzett fertőző nemibaj, a szifilisz okozta.

Ráadásul a számomra meghökkentő feltételezés Meruane szerint „bizonyítottá vált”, mi több ez a, „vitathatatlan kór okozta a fekélyt Joyce bélrendszerében, melynek következtében 1941-ben elvérzett.”

Hogyan lehetséges – tettem fel magamnak a kérdést –, hogy erről én nem tudok? Ennyire hiányosak lennének a Joyce-ra vonatkozó ismereteim? Hiába rágtam át magam megannyi életrajzi és műelemző szakmunkán angolul és magyarul, Richard Ellmann monumentális, agyonidézett biográfiájától a nemzetközi és honi Joyce-kutatás olyan  korai és újabb klasszikusainak munkáin keresztül, mint Joyce „udvari” exegétája, Stuart Gilbert, az író személyes jóbarátja, Frank Budgen, az Ulyssest sorról sorra kommentáló Gifford és Seidman, a cambridge-i egyetemi kiadó vezető Joyce-istája, Derek Attridge, az Ulysses karneváli tendenciáit kibontó Keith M. Booker,  a meghatározó trieszti évek krónikáját végigkövető John McCourt, a marxista szemléletű anglisztika legkiemelkedőbb reprezentánsa, a néhai Egri Péter, a honi Joyce-kutatás doyenje, Takács Ferenc és az ő kiváló tanítványai, Mecsnóber Tekla, Goldmann Márta, vagy az Ulysses tudományosan megalapozott újrafordítását koordináló Kappanyos András és kiváló munkatársa, Gula Marianna? Lehet, hogy én és meghatározónak vélt szerzőim mind egy világméretű összeesküvés áldozatai – netán cinkosai – vagyunk? Lina Meruanénak lenne igaza, aki szerint e fontos életrajzi tény megkésett felszínre bukkanása arra vezethető vissza, hogy a „joyceiánusok” egyszerűen „nem voltak hajlandóak a szifilisz nézőpontjából olvasni a regényeket”?[1] Tehát valamiféle túlzott szemérmességről, afféle, a mi lukácsistáinkat és szabadabban gondolkodó utódaikat is hatalmába kerítő, kvázi-viktoriánus prüdériáról, esetleg valamiféle szaktudományos omertáról lenne szó? És egyáltalán: 

James Joyce, a modernista prózaírás koronázatlan királya nemhogy meztelen, de egyenesen vérbajos lett volna?

Mivel tények elhallgatásához elsősorban tények kellenek, megpróbáltam utána járni, hogy a fiatalkorában meglehetősen kicsapongó életmódot folytató, a dublini vöröslámpás negyed, a legendás „Monto” műintézeteit gyakran felkereső Joyce tényleg összeszedhetett-e valamiféle nemibetegséget, és ha igen, akkor ez a nyavalya valóban a még sokáig gyógyíthatatlan szifilisz volt-e. Lássuk, milyen eredménnyel!

Noha a fősodratú Joyce-kritika máig vagy ignorálja, vagy az életrajzi kuriózumok közé sorolja a felvetést, 

Joyce vélelmezett nemi betegségének kérdése nem a legutóbbi időkben került először terítékre az angol nyelvű szakirodalomban.

A szifilisz-motívum burkoltan, de egy orvos-irodalomkritikus szerzőpáros, B. Waisbren és F. L. Walzl még 1974-ben közölt tanulmánya szerint egyértelműen kimutatható egy korai Joyce-írásban – konkrétan a Dublini emberek nyitódarabjában.[1]  Ezután alig egy évet kellett várni, hogy felröppenjen a hír: a szifilisz nemcsak a „Nővérek” című elbeszélés öreg papjának fiktív, hanem az elbeszélést jegyző író, James Joyce-nak a valós betegsége is volt. Mint a bulvársajtó szenzációhajhász stílusában megírt, címében az önéletrajzi fogantatású Ifjúkori önarcképet megidéző biográfia közrebocsátója, Stan Gébler Davies bizonytalan eredetű kortársi visszaemlékezésekre és jól-rosszul megemésztett orvostudományi ismeretekre hivatkozva 1975-ben kijelentette: James Joyce veleszületett vérbajban szenvedett, amit a nála is kicsapongóbb apjától, John Joyce-tól örökölt.[2] A lengyel-ír szerző kétes hitelű állításai mellett a komolyabban vehető, tudományos jellegű publikációkat – így a Waisbren-Walzl-tanulmányt – is kipellengérező, 1988-ban megjelent esszékötet, az Ulysses egy sorát idéző főcíme önmagában is jelzi, mit gondolt ír hazafiságára – és Joyce hírnevére – büszke orvos szerzője, Dr. J. B. Lyons a vérbaj-hipotézisről: Thrust Syphilis Down to Hell, azaz „taszítsd a szifiliszt a pokolra”.[3]

A jó doktor tanácsát nem mindenki fogadta meg. Legkevésbé a James Joyce and the Burden of Disease (1995, „James Joyce és a betegség terhe”) című, mérföldkőnek számító kötet szerzője, Kathleen Ferris. 

A kiterjedt szakirodalmi, levéltári és orvostörténeti dokumentációt feldolgozó munka végkövetkeztetése: a fiatal Joyce egészen biztosan összeszedett valamilyen nemi betegséget.

Ferris szerint az is nagyon valószínű – bár kétséget kizáróan nem bizonyítható –, hogy a sokak – így például a sorstárs Guy Maupassant – által kézlegyintéssel elintézett kankónál többről lehetett szó. A fiatal írópalánta frissen összeszedett fertőzésének kellemetlen kezdeti tünetei után beállt inkubációs időszakot sokféle kínzó betegség követte. A Joyce-on elhatalmasodó szifilisz Ferris feltételezése szerint elsősorban a súlyos látáskárosodást okozó és a több fájdalmas szemműtét ellenére is egyre inkább elhatalmasodó uveitis, az általános gyengeséggel is járó, súlyos mozgás- és emésztőszervi tünetegyüttesben, később az ún. tabes dorsalisban kicsúcsosodó neuroszifilisz megjelenésében manifesztálódott, hogy végül a patkóbélen kialakult és az író ötvenkilenc éves korában bekövetkezett halálának közvetlen okát jelentő, hiába megműtött fekély perforációjához vezessen.

Az amerikai kutató azonban még ennél is messzebb megy. Ferris valószínűsíti, hogy Joyce élettársa, Nora Barnacle bizonyos tünetei, a szifilisz kezelésében akkoriban elterjedt, arzéntartalmú gyógyszeres terápia, majd spontán vetélése mind alátámasztani látszanak a feltételezést, hogy Joyce gyermekei anyjának is átadta a kórt. És ami még ennél is rosszabb: kettejük gyönyörű és tehetséges lánya, a táncosnőnek készülő Lucia is apjának, Joyce-nak „köszönhette” az elméje elborulásához vezető betegségét. 

Eszerint Joyce nem örökölte, hanem éppenséggel átörökítette a vérbajt.[4]

Más kérdés, hogy Meruane esszéisztikusan kiélezett tényállításaival szemben mindez logikus, olykor meggyőző érvekkel alátámasztott feltételezés – de feltételezés. Ugyan bírálói indulatos támadásaival szemben Ferris következetesen kitartott meggyőződése mellett, annyit már alapművében elismert, hogy a családtagok nemibetegségére vonatkozó feltételezése gyengébb lábakon áll, mint a Joyce-re magára vonatkoztatott tézis. Mi több, Ferris egy későbbi, 2013-as írásában már odáig ment, hogy noha korábbi megállapításai nem minősíthetők puszta spekulációnak, különbséget kell tenni a könyvében számba vett sokatmondó, de közvetett adalékok, és a valójában hiányzó, megdönthetetlen bizonyítékok között.[5]

Nem mindenki mutatkozott és mutatkozik fogékonynak az ilyen finom megkülönböztetések iránt. Akad, aki máig beéri Ferris frissnek nem mondható monográfiájának hipotéziseivel, figyelmen kívül hagyva nemcsak a fő tételt tagadó, de az azt újabb felismerésekkel kiegészítő, érvényességét leszűkítő, újabb keletű szakirodalmat is. Pedig aki áttanulmányozza a The Most Dangerous Book: The Battle for James Joyce’s Ulysses című kötet „Treponema” (=a szifilisz kórokozója) című fejezetét, az több fontos ismeret alapján finomíthatja a klasszikus modernista alkotó betegségeire vonatkozó elgondolásait. Elsősorban azzal, hogy Kathleen Ferris néhány fontos kérdésben minden bizonnyal tévedett. Ferris következtetéseit Birmingham három ponton kezdte ki: szerinte ugyanis Ferris sokat ártott az ügynek, mivel alaptalanul feltételezte, hogy Joyce szifilisze súlyos idegrendszeri elváltozásokhoz, a tabes dorsalis kialakulásához vezetett. Birmingham azt is vitatja, hogy Joyce-ot az 1909-ben bevezetett, a tünetek mérséklésében hatékony, de súlyos mellékhatásokkal járó Salvarsannal kezelték volna. A „varázsgolyó” (Zauberkugel) szedését annak látást veszélyeztető hatásmechanizmusa miatt Birmingham hipotézise szerint Joyce elutasította, így párizsi orvosai a német „csodaszert” kiváltani hivatott, veszélytelen, de kevésbé hatásos francia szerrel, Galyllal kezelték volna.[6]

Ezeknél az orvostechnikai részleteknél fontosabb eltérés a Ferris és Birmingham egymással konkuráló vérbaj-elméletei között, hogy míg az első tudományos igényű szifilisz-tanulmány közrebocsátója a betegséggel összefüggő, katolikus gyökerű „bűnbánat” motívumát tekintette alkotáslélektani szempontból meghatározónak, addig Birmingham szerint a joyce-i életmű a szerzett betegség esetlegességében megnyilatkozó vak (!) végzet ellen lázadó, individualista művész értelemkeresésének dokumentuma.[7]

Jelen cikk folytatásában arra keressük majd a választ, hogy miért hiányoznak az efféle értelmezési kísérletek és egyáltalán a szifilisz-hipotézis bármilyen formája a honi Joyce-recepció minden jelentősebb tanulmányából. Végül pedig feltesszük a kérdést, hogy ezek a Meruane-írás nyomán talán a magyar irodalmi köztudatba is bekerülő feltételezések megváltoztathatják-e a nálunk történetileg kialakult Joyce-képet, és ha netán igen, milyen irányban.

*

Jegyzetek:

[1] Burton A. Warren és Florence L. Walzl: “Paresis and the Priest James Joyce’s Symbolic Use of Syphilis in ‘The Sisters’". Annals of Internal Medicine. 80. 5 (May 1974): 758–62.

[2] Stan Gébler Davies: James Joyce. A Portrait of the Artist. New York, Stein and Day, 1975. 391–92.

[3] James Joyce: Ulysses. Fordította Szentkuthy Miklós fordítása felhasználásával Gula Marianna, Kappanyos András, Gábor Zoltán, Szolláth Dávid. Budapest, Helikon, 2012, 2021. 434.

[4] Kathleen Ferrtis: James Joyce and the Burden of Disease. Lexington: The University Press of Kentucky, 1995. Nora: 64. Lucia 107. Nora öröklött szifiliszének hipotézisét nemcsak Ferris kritikusai vitatják, hanem Lucia életrajzírója is: „Lucia did not in fact have syphilis” (C. L. Schloss: Lucia Joyce. To Dance in the Wake. London, Picador, 2005. s. p.).

[5] Kathleen Ferris: “Letter: Kevin Birmingham.” James Joyce Quarterly, 51. 1. 237–242. Itt: 237.

[6] Kevin Birmingham: The Most Dangerous Book. The Battle for James Joyce’s Ulysses. New York, Penguin, 2014. (e-book: s. p.)

[7] Ferris: The Burden. 214., Birmingham s. p.