1749: A gyakorlott olvasó gyakran gyanakvó híres írók posztumusz kiadott szövegeivel, pláne, ha azok a kiadatlan ifjúkori zsengék közé soroltatnak. Avassuk be az olvasót, miért nem jelent meg a Stephen Hero Joyce életében, és mért lehet érdekes ma a nem-szakemberek számára?

Kár volna tagadni, a Stephen Hero mindenekelőtt onnan nyeri az érdekességét, hogy az Ulysses szerzője, a modern próza egyik legfontosabb szerzője írta. Azért nem jelent meg Joyce életében, mert nem fejezte be: azt mondhatnám, 

a szerző gyorsabban fejlődött a szövegénél,

és még írás közben kinőtte a formátumot. Felhagyott vele, és (két évnyi szünet után) nekilátott elejétől újraírni: ebből lett az Ifjúkori önarckép. A Stephen Heróban rengeteg minden mutat a nagy művek felé, és ha a nagy művek felől olvassuk, akkor láthatóvá válik, hogy mi mindent kellett elhagyni a nagy íróvá váláshoz. A szöveg azonban ezzel együtt sem szorul mentségekre: a fiatal Joyce már nagyon tud írni, egy pillanatra sem unalmas, ügyetlen vagy rossz ízlésű. S másfelől éppen az az érdekes benne, amit (itt még) nem hagy el: a század eleji Dublin félig-fiktív univerzumára vonatkozó, másutt hozzáférhetetlen információk tömkelege.

1749: Tudható, hogy Joyce nem fejezte be a regényt, ami mindig a szokottnál nagyobb hatalmat ad a szerkesztő és a kiadó kezébe. Milyen készültségi állapotban hagyta félbe, mi maradt meg az eredeti, állítólag ezeroldalas kéziratból (szólnak legendák tűzre vetett, majd Mrs. Joyce által kimentett kéziratlapokról) és milyen utómunkálatok történtek rajta az 1944-es közlés előtt?

A szövegnek nemcsak a vége, hanem az eleje is hiányzik, mintegy 500 oldalnyi terjedelemben. Ezektől a lapoktól Joyce minden bizonnyal azért szabadult meg, mert beledolgozta őket az Ifjúkori önarcképbe. Hogy pontosan milyen megfontolásból hagyta félbe, azt nem tudjuk. A kéziraton látható egy utólagos rájegyzés: „Indulás Párizsba”­ – ebből sejthető, hogy Dublin elhagyásáig jutott volna el a történet. A tűzbe vetésről szóló legenda Sylvia Beachtől származik: 

„Amikor a kéziratot már a huszadik kiadó küldte vissza elutasítólag a szerzőnek, ő tűzre vetette,

ahonnan Mrs. Joyce mentette meg, kockáztatva keze megégetését” – írja az árverési katalógusban. Csak hát ezt a kéziratot – mivel nem is készült el teljesen – tudomásunk szerint Joyce egyetlen kiadónak sem ajánlotta fel (egyébként nincsenek is rajta égésnyomok). A fennmaradt kézirat textológiai értelemben is meglehetősen tiszta: néhány oldalanként egy-egy javítás vagy törlés akad ugyan benne, de a transzkripció nem vetett fel komolyabb filológiai dilemmát. Theodore Spencer kiadása egyezményes jelekkel (szögletes zárójel stb.) megőrzi a kézirat sajátosságait, de a fordításba ezeket felesleges átmenteni: a másodlagosan visszaírt hitelesség már nem hiteles. A magyar olvasó jól olvasható szöveget kap, integrálva a később előkerült szövegrészeket.

1749: Milyen a viszonya a szövegnek az 1916-os Ifjúkori önarcképpel? És az érett Joyce-nak a 22 évessel?

A Stephen Hero a főhős első két egyetemi évét öleli fel, vagyis Joyce valós élettörténetére vetítve nagyjából 1900 és 1902 között játszódik. Ez az Ifjúkori önarckép V. fejezetének felel meg, tehát azt mondhatjuk, hogy nagyjából két és félszer bőségesebb terjedelemben számol be ugyanarról az időszakról. De valójában az Önarckép más epizódokat is bemutat, így a villanellát író Stephent vagy a naplót, amelyben a párizsi menekülés elhatározása megérlelődik. Ezt is figyelembe véve a Stephen Hero négyszer-ötször részletesebben vezet végig Stephen tudatos, de kitérőkkel tarkított önnevelésén, esztétikájának kialakításán, az egyházzal való szakítása körüli érveken és benyomásokon, a polgári jólétből nyomorba süllyedő család viszontagságain, valamint első szerelmi viszonyának alakulásán Emmával, akinek az Önarckép még a nevét sem árulja el.

A fiatal és az érett Joyce viszonya az Ulyssesből is jól látszik: 

Joyce a 22 éves Stephent és a 38 éves Bloomot is nagy szeretettel és figyelemmel, ugyanakkor kíméletlen gúnnyal és kritikával szemléli.

A 20–22 éves Joyce az, aki súlyos áldozatok árán kivívja a maga szellemi szabadságát, létrehozza magát mint autonóm művészt, amikor voltaképpen még senki nem hisz benne, hiszen még nem létezik az egyetlen dolog, ami igazolhatja a devianciát: a zseniális mű. Az érett Joyce pontosan látja ennek a küszködésnek a heroikus és nevetséges összetevőit: nyilvánvalóan rettentően érdekli ez a fordulópont, ezt teszi egyik legfontosabb tárgyává. A Stephen Herót író Joyce még fél lábbal benne van ebben a válságban, minden erejével igazolni próbálja a döntését és teremtett világában (máris valóságos dantei gesztussal) elhelyezni azokat a figurákat, akik segítették vagy hátráltatták az útján. Ebben az értelemben a Stephen Herót érdemes lehet félig-meddig inkább dokumentumként, mint narratív fikcióként olvasni.

1749: Mit lehet tudni a kötet magyar kiadástörténetéről? Bár a Helikon teljesen új kiadásról beszél, némi utánjárással kiderül, hogy a kötet egyszer már megjelent 2008-ban az Arktisz Kiadónál – igaz, mára már bajos lenne példányt szerezni belőle. Miben más ez a kiadás, ez a fordítás, mint a 2008-as?

A most megjelenő fordítás szövege valójában 2007-ben készült, túlnyomórészt egy oxfordi ösztöndíj keretében. Sikerült némi pályázati támogatást is szerezni, de a jogtulajdonos unoka, Stephen James Joyce nem járult hozzá a publikáláshoz. Az ő rémtetteiről legendák keringenek joyceánus körökben: még azután is igyekezett mindent akadályozni, hogy 2012. január 1-től az életmű public domainbe került. Itt most csak annyit említenék, hogy

2020-as halálakor a The New Yorker publicistájának a Halálcsillag pusztulása jutott eszébe.

 Mindenesetre a 2008-as könyvecske nem volt megjelenés, nem került forgalomba, ISBN-száma és ára sincs. Ha jól emlékszem, 20 példány készült „kézirat gyanánt”, de ezek egyike legalább hozzáférhető volt az OSZK olvasótermében, míg azt is be nem zárták. A mostani kiadás tehát valóban első, bár technikailag a fordítás copyrightja 2007-ben keletkezett. A szöveget természetesen átrágtam, felújítottam, a jegyzeteket jó néhány tétellel kiegészítettem, pontosítottam.

1749: Számos Joyce-fordítás rutinjával mennyire volt bonyodalmas a könyv magyarra ültetése? Mi okozta a legnagyobb problémát?

Válaszolhatnám azt, hogy az Ulysses után semmi sem bonyolult, és ami mégis, azt nem is érdemes lefordítani. Valójában azonban még korántsem voltunk túl az Ulyssesen, amikor a Stephen Hero munkálatainak nagyja végbement: nagyjából az első olvasat harmadánál járhattunk. Ebben az értelemben a Stephen Hero tanulságos mellékprojekt volt, amely vissza is hatott az Ulysses szövegére. Csak egy példa: a Hero egyik gyönyörű jelenetében a család éjszaka, titokban költözik új lakásba, menekülve a lakbérhátralék alól, és bár alig maradt valamijük, a családi portrékat egyenként, kézben cipelik át. A vízparton sétálva Stephen apja dalra fakad, és ugyanezt a dalt az Ulysses 15. fejezetében újra előadja. Nem olyan nagy dolog, mégis nagyszerűnek tartom, hogy a szöveg magyarul is ugyanúgy szól mindkét helyen:

Szálljon hozzád szívem,
Szálljon hozzád szívem,
Balzsamos éj lehelletén
Szálljon hozzád szívem.

A Stephen Hero saját fordítási nehézségei részben abból adódnak, hogy a szerző tudatosan kérkedik stilisztikai és retorikai képességeivel: megterheli, túlfeszíti a mondatait. Ezen a fordításban egyáltalán nem kívántam enyhíteni: nem a bonyolultság, hanem a rá irányuló igyekezet megmutatását tartottam fontosnak. A szövegben szereplő dialógusoknak természetesnek kell lenniük (vannak rá bizonyítékaink, hogy ezek némelyikét Joyce a való életből, helyszíni jegyzeteiből, az úgynevezett epifániákból emelte át), ugyanakkor maguk a megszólalások gyakran éppen a kényszeres normakövetés, az általános őszintétlenség illusztrációi. Ennek az egyensúlynak a kalibrálása, a kettősség stilisztikai finomhangolása nehéz és élvezetes feladat volt. Remélem, az olvasók is rászánják a szükséges munkát, és a végeredményben megtalálják a számításukat.