A Stephen Hero James Joyce egyetlen jelentős prózai műve, amely eddig nem jelent meg magyarul. A korai, töredékben maradt regény különösen érdekes lehet annak, aki már kiismeri magát a Dublini emberek, az Ifjúkori önarckép és az Ulysses által megteremtett, összefüggő narratív univerzumban; de természetesen akár első Joyce-élményünk is lehet - az átütő erejű tehetség első megcsillanásától haladhatunk az érett, nagy művek felé. A könyv a Helikon kiadó gondozásában jelenik meg a könyvhétre.

Az egyetem fojtogató atmoszférája Stephen szívéig kúszott. A maga részéről nehéz időket élt át, elhagyatott volt és szűkölködő, túlérzékeny a maga körül látott hitványságokra, miközben – ha csak ábrándozásaiból is – ismerte az igazi nemességet. E makacs betegség orvosságául az egyik jóravaló jezsuita egy tisztviselői állást írt volna fel a Guinnessben: kétségtelen, hogy a sörfőzde reménybeli tisztviselője a szánalmon és megvetésen kívül egyebet is érzett volna a szeretetre méltó közösség iránt, csakhogy ő (a skolasztikusok nyelvén szólva) a fáradságos jót szomjazta. Lehetetlen volt, hogy a lelkét kielégítő jót megtalálja a világi emberek gondolkodásra ösztökélését szorgalmazó társaságokban, vagy a testin kívül bármiféle megnyugvást leljen a kedélyes testvérületben, a groteszk és balga szüzességek körében. Lehetetlen volt, hogy ez a folyvást az önkívület határán reszkető kedély kiegyezést keressen, hogy alávetettségbe taszítsa lelkének azt a részét, amelyre köpenyként borult a szépség látomása.

Az egyetem légkörének fagyos ridegsége megbénította Stephen szívét. A tehetetlenség e görcsében Stephen szemrevételezte a katolicizmus mételyét. Úgy érezte, látja, amint a katakombákban a betegség és kegyetlenség korában kikelt féreg napvilágra jön, s szétterjed Európa hegyein és síkságain. Akár a Callista által leírt sáskajárás: rajai eltömítik a folyókat, elárasztják a völgyeket. Eltakarják a napot. Az emberi természet hitványsága, gyengesége, ideges remegései, a jövőtől és az örömtől való félelem, az ember és az élet iránti bizalmatlanság, az akarat bénulása járja át a testet, tagjait elnehezítik, elidegenítik a zsarnoki, fekete tetvek. A lélek ujjongása az élvezetes szépség felett, a test ujjongása a szabadon, közösen végzett munka felett, minden természetes késztetés, mely az egészség, a bölcsesség és a boldogság felé törekszik: mindezt kikezdte e férgek dögletes támadása. A rabságba taszított világ látványa felébresztette benne a bátorság lángját. Hiába él az európai kultúra legtávolabbi peremén, egy szigetre vetve az óceánon; hiába örökölt kételytől megtört akaratot s olyan lelket, amelyben a gyűlölet eltökéltségét a víznél hígabbá oldhatja a szirénkarok ölelése, ő, legalább ő a saját életét fogja élni az új emberiség felismert szózata szerint, tevékenyen, félelmet és szégyent nem ismerőn.

Gépiesen követte az olaszórát, szüntelenül érezte torkában és tüdejében az egyetem halálos légkörét, amely elhomályosította a szemét, elbódította az agyát. A kis vaskeretű óra az asztalon alig hagyta el a felet, a tizenegy óra nagyon távolinak látszott. Kinyitotta Machiavellit, és felolvasott egy passzust, míg a tanár füle meg nem elégült. A sivár krónika darabokban, élettelen, fásult szavakban hullott alá ajkáról. Időről időre felnézett a lapról, hogy lássa, amint a tanár vaskos ajkai kijavítják lompos „o”-it, hol a magánhangzó hirtelen, hangos kiejtésével, hol az ajkak néma, lassú csücsörítésével. A kis vaskeretes óra elketyegett újabb öt percet. Ekkor a tanár elkezdte kijavítani a házi feladatot. Stephen bágyadtan nézett ki az ablakon a ködbe borult parkra. A levegőben vízpára kavargott, és a virágágyak, sétányok nyers, vad barnasága éles kontrasztot alkotott az ég szürkéjével. Esőkabátok, felöltők vonultak át az ösvényeken, le az emlékmű lépcsőjén, felettük esernyő vagy egy-egy bebugyolált emberfej. A láncokon belüli járda, amelyen Stephen gyakran sétált éjszakánként a barátaival, most szürke tükörként csillogott. Stephen figyelte a fényes felületen haladó lépteket: azon gondolkodott, vajon a kitörő életöröm pillanatai bosszulják-e meg magukat ezekben a kétségbeesett órákban. Úgy érezte, mintha Cranly szemén át tekintene a világra, és továbbra is a járdát bámulta.

– Ilyet nem lehet mondani – mondta a tanár, aláhúzva ceruzájával egy mondatot. – Ez nem olasz.

Stephen elvonta tekintetét az ablaktól, és hirtelen felállt.

– Kérem, tanár úr, bocsásson meg. Elfelejtettem szólni, hogy ma előbb el kell mennem... Attól félek, máris elkéstem – tette hozzá az órára pillantva. – Ugye megbocsát...

– Találkozója van valakivel?

– Igen, majdnem elfelejtettem. Bocsásson meg, mennem kell.

– Semmi baj, semmi baj. Menjen csak.

– Köszönöm. Elnézést, ha...

– Semmi baj, semmi baj.

Megragadva a korlátot lerohant a lépcsőn, ötösével szedve a fokokat. Az előcsarnokban magára rángatta az esőkabátját, és félig öltözötten, lihegve kirontott a feljáró lépcsőjére. Kirohant a sáros utca közepére, és a tompa fényben a tér keleti oldala felé kémlelt. Sebesen elindult az út közepén, szemét ugyanarra a pontra szegezve, aztán visszatért a járdára, és futni kezdett.

Amikor elért az Earlsfort Terrace sarkára, nem futott tovább, hanem jobbra fordulva gyors gyaloglással folytatta útját. A Royal University előtt beérte azt, amit üldözött.

– Jó reggelt!

– Stephen!... Csak nem szaladt?

– De igen.

– Hová megy?

– Megláttam magát az ablakból.

– Milyen ablakból?

– Az egyetem ablakából. Hová tart?

– A Leeson Parkba megyek.

– Erre – mondta Stephen, és karon fogta.

Úgy tűnt, mintha a lány először vissza akarna utasítani fényes nappal egy ilyen fellépést, de egy gyors, rosszalló pillantás után engedte, hogy Stephen elkísérje. Stephen erősen magához szorította a lány karját, és kissé zavarba is hozta, mivel nagyon közelről az arcába beszélt. A lány arca csillogott a párától, és Stephen izgatott, szenvedélyes viselkedése hatására fel is hevült kissé.

– Honnan látott meg?

– Olaszórán voltam Artifoni atyánál. Megláttam az ablakból, hogy jön a Greenen át, és átmegy az úttesten.

– Tényleg?

– Úgyhogy azonnal felugrottam, elnézést kértem, mondván, hogy találkozóm van valakivel, és lerohantam a lépcsőn maga után.

– Te jó ég! És miért tett ilyet?

Stephen nem válaszolt, de szenvedélyesen magához szorította a lány karját. A következő saroknál a lány ösztönösen befordult egy mellékutcába. Itt sokkal lassabban ment tovább. Az utca nagyon csendes volt, mindketten lehalkították a hangjukat.

– Honnan tudta, hogy én vagyok az? – kérdezte a lány. – Biztosan nagyon jó a látása.

– Kifelé bámultam az ablakon – felelte Stephen. – Az eget néztem, meg a Greent. Uramisten! Teljesen eltöltött a kétségbeesés. Néha megesik velem. Olyan furcsa életet élek... Nem segít senki, nem érez velem senki. Néha megijedek magamtól. Azt a népséget az egyetemen nem is tartom embernek, hanem zöldségnek... És amikor épp elátkoztam a saját alkatomat, megláttam magát.

– Tényleg? – kérdezte a lány a mellette lépkedő zilált alakra tekintve nagy, ovális szemével.

– Tudja, annyira megörültem magának. Fel kellett ugranom és kirohannom. Egy percet sem bírtam volna tovább ott ülni... Azt mondtam, íme, végre egy emberi lény... El sem tudom mondani, mennyire megörültem.

– Furcsa fiú maga! – mondta. – Nem lenne szabad így rohangásznia: lehetne egy kicsit józanabb.

– Emma! – kiáltott fel Stephen. – Ne kezdjen ma velem így beszélni. Tudom, hogy nagyon józan akar lenni. De maga meg én... mindketten fiatalok vagyunk, nem?

– Igen, Stephen.

– Jól van hát. Fiatalok vagyunk és vidámak. És eltölt minket a vágy.

– Vágy?

– Tudja, hogy amikor megláttam...

– Igen, miről ismert meg?

– Megismertem a járását.

– A járásomat?

– Tudja, Emma, onnan az ablakból is megláttam, ahogy a csípője mozog az esőkabátja alatt. Egy fiatal nőt láttam, aki büszkén lépked ebben a szétkorhadt városban. Igen, ilyen a járása: büszke rá, hogy fiatal, és büszke rá, hogy nő. Tudja, hogy amikor megláttam az ablakból... tudja, hogy mit éreztem?

Már nem volt értelme közömbösséget tettetni. Orcái most már folyamatos lángba borultak, szeme úgy fénylett, mint a drágakő. Egyenesen maga elé nézett, és lélegzete felgyorsult. Egymás mellett álltak egy elhagyatott utcában, és Stephen tovább beszélt, izgatott szenvedélyét valami kívülálló találékonyság vezérelte.

– Azt éreztem, hogy szeretném a karomban tartani... a testét. Arra vágytam, hogy átöleljen. Ennyi az egész... Aztán arra gondoltam, hogy maga után futok, és elmondom ezt... Csak egyetlen éjszakát élni együtt, Emma, aztán reggel elköszönni, és nem látni egymást soha többé! Nincs a világban olyasmi, hogy szerelem: csak fiatal emberek vannak...

A lány megpróbálta kiszabadítani a karját, és úgy mormolta, mintha leckét mondana fel:

– Maga megőrült, Stephen.

Stephen elengedte a karját, és kezébe fogva a kezét így szólt:

– Ég veled, Emma... Úgy éreztem, a magam érdekében ezt kell mondanom magának, de ha még sokáig itt állok maga mellett ezen az ostoba utcán, sokkal többet is fogok mondani... Azt mondja, megőrültem, amiért nem kezdek magával alkudozni, nem mondom, hogy szeretem és nem esküdözöm. De hiszek benne, hogy hallja a szavaimat, és megért engem... ugye?

– Nem értem magát egyáltalán – mondta némi haraggal a hangjában.

– Adok magának egy esélyt – mondta Stephen keze közé szorítva a lány kezét. – Ma este, amikor lefeküdni készül, gondoljon rám, és menjen az ablakához. Ott leszek a kertben. Nyissa ki az ablakot, szólítson a nevemen, és hívjon be. Aztán jöjjön le, és engedjen be. Együtt élünk egy éjszakát: egy éjszakát, Emma, csak mi ketten, és reggel elbúcsúzunk.

– Engedje el a kezem, kérem – mondta, elhúzva a kezét. – Ha tudtam volna, hogy ilyen őrültségeket fog beszélni... Ne szóljon hozzám többé – mondta egy-két lépéssel eltávolodva, ahol már Stephen nem érhette el az esőkabátját. – Minek képzel maga engem, hogy azt hiszi, így beszélhet velem?

– Hiszen az nem sértés – mondta Stephen hirtelen elpirulva, ahogy a látvány fordítottja szemébe ötlött –, ha egy férfi azt kéri egy nőtől, amit én kértem magától. Valami más bántja magát, nem ez.

– Szerintem maga megőrült – mondta a lány sietősen elmenve mellette, ügyet sem vetve a köszöntésére. Ahhoz azonban nem sietett eléggé, hogy elrejtse a szemébe toluló könnyeket, Stephen pedig meglepődve rajtuk és az okukon merengve elfelejtette kimondani a búcsúszót, ami az ajkán volt. Ahogy a kissé lehajtott fejjel elsiető lány után nézett, mintha érezte volna, ahogy a lány lelke meg a sajátja örökre különválik, miután egyetlen pillanatra egyesültek.

*

A regény a Helikon Kiadó gondozásában jelenik meg magyarul. A fordítás alapjául szolgáló kiadás: James Joyce: Stephen Hero, New Directions, New York, 1963.