Az alábbi interjút a 21 éves James Joyce 1903. tavaszán, Párizsban készítette Henri Fournier autóversenyzővel. A szöveg az Irish Times április 7-i számában jelent meg; érdekességét a korabeli olvasók számára az adta, hogy a versenyt ebben az évben Írországban készültek megrendezni: július 2-án került rá sor. Fournier az előző, 1902-es, Párizs és Innsbruck között rendezett III. Gordon Bennett Kupán (amelyet Selwyn Edge nyert) szakaszelsőséget szerzett, de a sebességváltó hibája miatt fel kellett adnia a küzdelmet.
A kupát az excentrikus amerikai sajtómágnás, James Gordon Bennett alapította; 1900-tól 1905-ig évente rendezték meg. A versenyen nemzeti csapatok indulhattak legfeljebb három, hazai gyártású autóval. (Teljes csapatot ekkoriban csak a felsorolt négy nemzet – amerikai, angol, francia, német – tudott kiállítani). Az eseményt minden évben az előző évi győztes hazája rendezte, így a brit Edge győzelme miatt került sor 1903-ban Írországra. Az ír közvélemény a franciákkal szimpatizált mint az angolok hagyományos vetélytársaival. Az autóverseny ekkoriban elképesztő szenzációt jelentett: amikor 1894-ben az elsőt (Paris–Rouen) megrendezték, azt 19 km/h átlagsebességgel nyerte egy (később diszkvalifikált) gőzautó, ehhez képest néhány évvel később – mint a riportban is olvasható – már nem volt ritka a 140 km/h körüli sebesség sem. A lendületet csaknem megtörte a szövegben szintén említett 1903. májusi Párizs–Madrid „halálverseny,” amelyet a sok baleset miatt (legalább nyolc halott, köztük Marcel Renault) a bordeaux-i szakasz után a francia kormány kénytelen volt leállítani. Fournier itt is visszalépésre kényszerült.
Az ifjú Joyce 1902. december elején utazott Párizsba, hogy orvosi tanulmányokat folytasson. Ez volt az első menekülési kísérlete: Stephen Dedalus fikciós univerzumában az Ifjúkori önarckép végén olvashatjuk azokat a naplóbejegyzéseket, amelyek során az elhatározás megszületik. A Párizsban kölcsönökből tengődő Joyce egyik túlélési terve az volt, hogy ír újságoknak küldött tudósításokból tartsa fenn magát. 1903. április 10-én azonban táviratot kapott: „Anyád haldoklik, gyere haza, apád.” Másnap hazautazott: az első kísérlet nem sikerült. (Anyja augusztusban halt meg.)
Nincs róla tudomásunk, hogy a júliusi versenyt Joyce megnézte-e. Riportalanya, Henri Fournier végül nem vett rajta részt – talán összefüggésben a májusi Párizs–Madrid kudarcával. A IV. Gordon Bennett-et egy Mercedes nyerte a belga Camille Jenatzyval a volán mögött; őt a három francia autó követte, két Panhard után egy Mors. Az interjúban nagy ellenfélként emlegetett Edge ötödikként futott be, de külső segítség igénybevétele miatt kizárták. A többiek feladták a versenyt.
Az Ulysses cselekménye egy évvel később, 1904. június 16-án játszódik. Másnap, 17-én, Németországban tartották az V. Gordon Bennett Kupát (miután az előző évben Jenatzy német színekben nyert). Az Ulysses szereplői természetesen tudnak a fontos eseményről, megemlítik például a 6. fejezetben a temetési menetben („Érdemes volna látni, az biztos”, jegyzi meg Simon Dedalus), a 15-ben pedig „Henri Fleury, a Gordon Bennett hőse” kerül szóba – persze ő nem valódi versenyző, hanem Bloom egyik avatárja. A 14. fejezet végén már a másnapi eredményt latolgatják: „Kettőt egy ellen, hogy Jenatzy laposra veri azt a nyamvadékot.” (Jenatzy ez évben másodikként végzett.)
1904 nyarán George Russell felkérte Joyce-ot, hogy írjon novellákat lapja, az Irish Homestead számára. A Nővérek és az Eveline című írásokat követően harmadikként A verseny után című novella készült el, amely az 1903-as írországi Gordon Bennett valós eseményeihez fűzi hozzá a maga fiktív narratíváját. Az angol cím ­– After the Race – úgy is értelmezhető, hogy „fajtája szerint”, ugyanis a szereplők nemzeti karaktereket képviselnek: a két francia (egyikük kanadai), egy angol, egy amerikai, egy ír és egy magyar mind-mind eltérő vérmérsékletet példáznak. Amikor a novella 1904. decemberében megjelent, Joyce távolabb járt Dublintól, mint valaha: Triesztben dolgozott a Stephen Hero kéziratán. Társa, Nora Barnacle már állapotos volt első gyermekükkel, Giorgóval.

A nagy verseny

Interjú a francia bajnokkal. Tudósítónktól.

Nem messze a Madeleine templomtól, a Rue d'Anjou mentén találjuk Henri Fournier úr munkahelyét. A Paris-Automobile vállalat irodái vannak itt, amelynek Fournier úr az igazgatója. A kapun belül nagy, négyszögletes, fedett udvarra lépünk. Az udvaron és a földtől a tetőig érő hatalmas polcokon különféle méretű, formájú és színű kocsik, motorok vannak elrendezve. Délutánonként igen zajos ez az udvar: a munkások hangja, a vevők hangja (akik vagy féltucatnyi nyelven beszélnek), a telefonok csörgése, a dudák tülkölése, amint a „sofőrök” indulnak vagy érkeznek, Fournier úrral pedig szinte lehetetlen szót váltani, hacsak az ember nem készült fel rá, hogy két-három órát vár a sorára. De hát az „autók” vásárlói bizonyos értelemben ráérős emberek. A délelőtt mindenesetre kedvezőbb, és tegnap délelőtt (két sikertelen kísérlet után) sikerült találkoznom Fournier úrral.
Fournier úr karcsú, mozgékony fiatalember, haja sötét, vöröses árnyalatú. Bármilyen korai volt az óra, interjúnkat egyszer-egyszer megszakította a követelőző telefon.
– Fournier úr, ugye ön indulni készül a Gordon Bennett Kupán?
– Igen, harmadmagammal képviselem Franciaországot.
– És ugye a Madridi Nagydíjon is részt vesz?
– Igen.
– Melyik verseny lesz előbb, az írországi, vagy a madridi?
– A madridi. Erre május elején kerül sor, a nemzetközi kupaversenyre meg csak valamikor júliusban.
– És aktívan készül a versenyekre, nemdebár?
– Valóban, épp most tértem vissza egy Monte Carlót és Nizzát érintő körútról.
– A versenykocsiját használta?
– Nem, egy kisebb erejű kocsit.
– Eldöntötte már, milyen gépet vezet majd az írországi versenyen?
– Gyakorlatilag igen.
– Megkérdezhetem a márkáját? Mercedes?
– Nem, Mors.
– Hány lóerős?
– Nyolcvan.
– És ez a gép mennyivel megy?
– Úgy érti, mennyi a végsebessége?
– Igen.
– Óránként száznegyven kilométer.
– De ugye nem vezeti végig az egész versenyt ekkora sebességgel?
– Természetesen nem. A verseny átlagsebessége ennél azért jóval alacsonyabb lesz.
– És mennyi lesz az átlagsebesség?
– Átlagban óránként száz kilométer, vagy talán egy kicsivel több, valahol száz és száztíz kilométer között.
– Egy kilométer körülbelül fél mérföld, ugye?
– Szerintem több annál. Hány yard is van az önök mérföldjében?
– Ezerhétszázhatvan, ha nem tévedek.
– Akkor fél mérföld az nyolcszáznyolcvan yard. A mi kilométerünk meg ezeregyszáz yarddal egyenlő.
– Lássuk csak. Akkor az ön csúcssebessége csaknem nyolcvanhat mérföld óránként, átlagsebessége pedig óránként hatvanegy mérföld?
– Alighanem, ha jól számoltunk.
– Elképesztő iram! Ettől akár ki is gyulladhatnak az útjaink. Gondolom, megnézte az utakat, amelyeket bejár majd?
– Még nem.
– Nem? Tehát nem ismeri a verseny útvonalát?
– Valamennyire azért ismerem. Legalábbis láttam néhány vázlatot róla a párizsi újságokban.
– De ennél azért mégiscsak mélyebb ismeretekre lesz szüksége, nem?
– Persze. Ami azt illeti, még ebben a hónapban szándékomban áll elutazni Írországba, hogy megszemléljem az útvonalat. Körülbelül három hét múlva indulok.
– És tölt egy kis időt Írországban?
– Úgy érti, a verseny után?
– Igen.
– Sajnos nem. Szeretném, de nem tehetem meg.
– Gondolom, a várható eredményről hiába is kérdezném.
– Hát igen.
– Mégis, melyik csapattól tart a leginkább?
– Mindegyiktől. A németektől, az amerikaiaktól, az angoloktól. Mindegyiktől van miért tartani.
– És mit gondol Mr. Edge-ről?
Semmi válasz.
– Az előző versenyt ő nyerte, ugye?
– Valóban.
– Ezek szerint ő lehet a legjelentősebb ellenfél?
– Hát igen… Bár tudja, Mr. Edge kétségkívül megnyerte a versenyt, de… Olykor az is nyerhet, aki végig utolsó és esélytelen volt, csak annyi kell, hogy a többi kocsi felmondja a szolgálatot.
Bármelyik oldalról is nézi az ember ezt a kijelentést, igazságát nehéz kétségbe vonni.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: James Joyce, The Motor Derby, in: Occasional, Critical, and Political Writing (Oxford–New York: Oxford University Press, 2000) 77–79.