csillogás

Joyce a fényről nevezte el egyetlen lánygyermekét. Lucia akkor született, amikor az író már szemészeti kezelésekre járt, pedig látása minden műtét után egyre csak romlott. Lucia lehetett volna Lucille vagy Lucina is, vagy Alina, Lina, Léna vagy Elena, neve minden bizonnyal a vakok bibliai védőszentjére utalt, aki ezáltal kért isteni kegyelmet apja számára.

szifiliszes vakság

James Joyce-t azért műtötték meg, hogy kimetsszenek néhány részt a szemében található izomból, az úgynevezett szivárványhártyából. Így akarták helyreállítani a pupilla kontúrját. Csillapítani akarták a véget nem érő, súlyos gyulladást, ezért piócát helyeztek a csupasz szaruhártyára. Joyce-nak fékezhetetlenül hullottak a könnyei, de nem bánatában, hanem mert olyan őrjítő fájdalmak gyötörték, hogy gondolkodni sem tudott. 47 éves korára már kilencszer operálták meg Párizsban, aztán amikor francia szemésze elhunyt, a műtétek Svájcban folytatódtak. Látása egyre romlott, és bár valamikor orvostudományt tanult, úgy sejtette, gyógyíthatatlan betegségét egy „kóros csíra” okozza, és egymás után kereste fel a specialistákat, azok pedig egyre-másra állították fel a rögtönzött diagnózisokat. Mivel a betegség folyton kiújult, orvosi tanácsra még néhány fogát is kihúzatta, hátha rágóízületi bántalom okozza a vissza-visszatérő szivárványhártya-gyulladást. Mivel a foghúzás után sem javult a helyzet, és mert korábban számtalan baljós tünettel diagnosztizálták, újabb orvosok arra jutottak, hogy a betegség kulcsa nem a szemben vagy a szájban vagy a (gyakran elduguló) fülben keresendő, sem a lábában (gépiesen járt és közben dülöngélt), sem a szúró fájdalmak gyötörte gyomorban, és nem is a vizelettartási nehézség, a szexuális impotencia vagy a feltételezett reumás láz az oka, mely elmondása szerint időközönként gyötörte. Egy dublini bordélyházban tett ifjúkori kirándulás során megfertőződött szifilisszel, betegsége tehát valójában ebben a kóros csírában gyökerezett. Azt is tudjuk, hogy az egyik orvos a korabeli gyógymódot alkalmazva kezelte a kórt (nem bizmuttal vagy arzfenaminnal vagy mérgező arzénnel, hanem valami annál is rosszabbal: higannyal), ez pedig nemhogy nem segített rajta, hanem elszuvasodtak a fogai és idegrendszeri bántalmak léptek fel nála. Joyce szifilisze, mint bármelyik másik szifilisz, először bőrpoblémákat okozott, és bár ezek elmúltak, maga a betegség nem tűnt el, észrevétlenül, titokban, kitartóan terjedt szét a vérében, ő pedig átadta a feleségének, az első fiának és a lányának is, aki később szintén a betegség miatt őrült meg. A szifilisz aztán újra megjelent, immár erősebb tünetekkel, és megnyomorította a katolikus neveltetésben részesült, bűnbánó szerzőt, aki, bár regényeiben részletesen ír a betegségről, mondandóját minden esetben bonyolult irodalmi nyelvezet mögé rejti. A kritikában is csak nagyon későn jelent meg a téma, hiszen a joyceiánusok nem voltak hajlandóak a szifilisz nézőpontjából olvasni a regényeket, mígnem néhány irodalomkritikus és életrajzíró vállalta a kockázatot, és felfedte a nyomokat, melyeket a nemi betegség hagyott a szövegtesten. Ez az immár bizonyítottá vált, vitathatatlan kór okozta a fekélyt Joyce bélrendszerében, melynek következtében 1941-ben elvérzett, ugyanabban az évben, amikor felfedezték a szifilisz gyógymódját.

a kínok összevetése

Joyce megkínzott szeme mellett eltörpülnek a pokolban töltött napjaim.

alvilág

Az egyetlen egyenlőség, amely érdekünk, amelyre képesek vagyunk, a pokolban való egyenlőség.[1] (Emil Cioran)

megjelenés kérdése

Miltont láthatatlan vakság támadta meg, gyulladás nélkül, vörös szemek nélkül, a szaruhártyát ellepő köd nélkül. Az én szememhez hasonlóan az övé is megőrizte „egészséges kinézetét (...), ugyanolyan volt, mint az a szem, mely tökéletesen lát.” Milton megpróbálta visszanyerni a látását, ekkor szembesült a hiábavaló műtétek szörnyűségével: Párizsba ment, ahol kiégették a halántékát, majd tojásfehérjével átitatott fonallal varrták össze – ettől heves fájdalmai támadtak.

sötétedés

Nyakam behajlítottam, fejem lehajtottam, akkor sem emelhettem fel, ha mondani akartam valamit, és minden áldott este, egész éjszaka ugyanabban a pózban kellett maradnom, így hát onnan, a lábadozás szakadékából, görcsös testtartással figyeltem, hogyan írja meg Joyce a saját éjszakáját. Láttam, ahogyan írás közben belehelyezkedik az alvó emberek tudatába, akik az álom valóságára nyitják szemüket, akik szemhéjuk képernyőjén újra képesek látni a világot, ám amikor felébrednek, képtelenek felidézni. Láttam, hogyan ír, és közben arra gondoltam (persze ez előttem már másnak is eszébe jutott), hogy több száz sötét oldalra ültette át vakságát, és másokkal együtt én is arra gondoltam, hogy Joyce utolsó műve a világtalanság nagy regénye.

utolsó szavak

A sötétségben írni? A végsőkig írni? (Hervé Guibert)

elevenség

Fekete regényt írni. Ezt akartam én is, de a vakságról szóló füzetem tele volt színekkel. Megálltam hát, hogy megvizsgáljam ezt a váratlan eseményt, attól tartottam, hogy jegyzeteim nem tükrözik majd megfelelően a nem-látott látványát, hogy helyette másról fognak árulkodni: arról, hogy eleven emlékezetemben vakon él tovább mindaz, amit láttam. Aztán megértettem, hogy nem vagyok egyedül, hogy „bármit el tudok képzelni, mert szemem már látott; / elmém megőrizte a látás képességét, / lelkemben képek rejlenek, nem hiábavaló délibábok”: erről számolt be száz évvel ezelőtt Berthe Galeron de Calonne, a francia vak költő. Az észlelés jelenségének egy szakértője utóbb azt mondta nekem, hogy nem a szemünkkel, hanem a szemünkön keresztül, méghozzá főleg az emlékezetünkkel látunk. A szem csupán a képet begyűjtő szerv (a szemész csapokat és pálcikákat említett), a beérkezett, aztán megfordított retinális kép pedig a látóidegen keresztül jut el az agyba (a látás tehát elektrokémiai reakció). A nyakszirti lebenyben (a specialista a tarkójára tette a kezét, hogy megmutassa, hol található) képpé alakul a jel, majd némi retusálás vagy újrafeldolgozás után rögzül az emlékezetben. Az emlékezet pedig, folytatta, az elme szeme (a the mind’s eye kifejezést használta), amely egészen váratlan módon vizuális segítséget nyújt a folyamat során: ha korábban már láttam valamit, és később újra látom ugyanazt, az agyam az általa jól ismert részletekkel tölti ki a vakság okozta lyukakat. Olyan, mintha az agy színes ecsetekkel festené ki a fehéren maradt részeket. Ha fekete regényt akarok írni, nem rekonstruálhatom a látottak hiányát az emlékezetemből, mert az emlékezet mindig színes; azt kell csinálnom, amit a szakaszosan látó Joyce is tett, vagyis az áramszünet rengésfészkéből kiindulva kell felépíteni a világot.

vakon írni

Mert ahogy egyszer már megállapítottam, valójában mindig is a félelmetes vakság állapotában írunk, mindig is így írtunk: míg a szemtanú a látás jelenében helyezkedik el, az író a korábban látottakban lel otthonra, ezért kell írás közben lehunynia a szemét.

ön-szem-rajz

Az utolsó Joyce-regény nem csupán a jól írás imperatívuszának tesz eleget, de a helyes strukturálás, azaz a szóról szóra, a jelentésről jelentésre való felépítés parancsát is teljesíti, ezáltal pedig vizuális, ugyanakkor nyelvi rendszert hoz létre: sötét történetének megformálásához felhasználja a látással kapcsolatos hatalmas szókészletet. A bonyolult regényforma mögött azonban ott rejlik a folytonos ön-szem-rajzi utalás Joyce betegségére. Ugyan miért használná az iridiscence kifejezést, ha nem azért, hogy veleszületett szivárványhártya-gyulladására utaljon? Ugyan miért írná azt, hogy mtf-ec-tomy, ha nem a sugárizom részleges eltávolításáról, a sikertelen műtétről akarna számot adni? Ugyan miért szerepel a nyakatekert benighted iris maimed kifejezésben a maimed, azaz a megnyomorított, és a be-nighted, vagyis az éjszakában elsötétülő tekintet? A latin pupilla szót (a rómaiak már látták a miniatűr tükörképet: apró játékbabának látták magukat a másik szemében) pedig arra használja, hogy magára utaljon, méghozzá nőnemben: Joyce mint játékbaba, iskoláslány, tanonclány, árvalány, mindenki szeme fénye jelenik meg a szövegben. És aztán a lány azon nyomban átalakul, előbb gyümölccsé változik (angolul almává: the apple of my eyes, franciául pedig szilvává: prunelle de mes yeux), aztán csillag lesz belőle (mert németül úgy mondják, mein Augenstern, a szemem csillaga). A nyelvek közti különbözőségből fakadó rengeteg tréfa azt a fekete lyukat nevezi meg, amelyen keresztül a fény elárasztja a testeket. Joyce a feketeség helyett a csillogó pupillát választja, merészen használja fel és használja ki azt a szürke csillagot, a Grauer Start, amelyet az angol nyelv az ónémetből kölcsönöz, és ezekben a szavakban leli meg a fényesség ellentétét: a lencse homályosságát, a szürkehályogot, mely homályba borítja megnyomorított szemét. Ezek egyértelmű utalások a látásra a szövegben, de akad még benne ezernyi rejtett célzás és nehézkesen észrevehető, nehézkesen megfejthető, nehézkesen kitalálható utalás.

*

A Vakfolt napokon belül megjelenik a Sonora Kiadónál Báder Petra fordításában. A műfordító a műfordítás elkészítésekor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály-ösztöndíjasa volt. 

*

Jegyzet:

[1] Fázsy Anikó fordítása.