1749: A Vakfoltban nagyon sokfelől közelítesz a vakság témájához. Miért épp ez a téma inspirált egy esszékötet megírására?

Lina Meruane: A vakság témája fiatalkorom óta elkísér, egy diagnózis szerint ugyanis elképzelhető volt, hogy az életem egy pontján elveszítem a látásomat. Természetesen emiatt irányult először a figyelmem a vakság témájára, a vele kapcsolatos jelentésekre és metaforákra. Ezért az életem következő szakaszában, vagyis kamasz- és felnőttkoromban figyelni kezdtem, hogyan ábrázolják a vakokat, különösen a vak nőket – azt a néhányat –, vagy magát a vakságot, szóval hogyan jelennek meg ők és ez a téma az irodalmi művekben. A figyelmem főleg erre irányult, olyannyira, hogy az utóbbi húsz-harminc-negyven évben olvasott könyvek margóján három-négy szempillás szemeket rajzoltam, így jelezve magamnak a vakságra való utalásokat. Ez késztetett tehát először a vakok ábrázolásának megfigyelésére. Később aztán sokat olvastam a látás filozófiájáról, a vizualitás problémájáról a képzőművészetben, vak fotósok és írók életéről, vagyis a művészi alkotás és az életrajz kapcsolatáról, és persze a vakságról vagy a megvakításról mint politikai-harci műveletről. Ezek a kérdések mind összeadódtak egy hosszú gondolkozási folyamatban, majd az anyagot három esszére osztottam – ezekből áll össze a Vakfolt. Kétségtelen, hogy a kötetet megelőzi egy másik, 2012-ben megjelent könyv, egy szintén a vakság témáját feldolgozó regény. A téma tehát tényleg hosszú ideje elkísér: ez idő alatt több rétegnyi kutatómunkát és eszmefuttatást halmoztam egymásra.

1749: Könyveidet olvasva hamar feltűnik, hogy a vakságon túl kifejezetten foglalkoztat a „beteg”, a „patologikus” vagy egyszerűen a „más” fogalma, ezek pedig aztán sokszor bonyolult metaforává állnak össze. Az egyetlen magyarul megjelent novelládban, A jövő nem a miénk antológia „Borotvapengék” című elbeszélésében furcsa szexuális feszültség elevenedik meg az olvasó előtt: néhány iskolás lány ráveti magát az újonnan érkező osztálytársra, hogy leborotválják az összes testszőrzetét. Honnan ered ez a rendellenességek iránti kíváncsiság?

LM: Talán erre a kérdésre is hasonló választ kellene adnom, mint az elsőre. Olyan közegből jövök, ahol mindig is nagy figyelmet szenteltek a testnek. Egyrészt azért, mert már gyerekkoromban megállapítottak nálam egy veleszületett betegséget, másrészt pedig mert a szüleim orvosok, akik hatalmas szenvedéllyel gyakorolják a hivatásukat, és amióta az eszemet tudom, kitüntetett figyelemmel fordultak az orvosi esetek felé – de nyilvánvalóan ők is a bináris felosztás szerint tettek különbséget egészség és betegség között, amiről sokszor a jóra és a rosszra, a normálisra és az abnormálisra asszociálunk. Egyáltalán nem furcsa tehát, hogy kipécéztem magamnak a rendellenességeket – olykor a végletekig kihegyezem, máskor inkább megpróbálom darabjaira szedni és megkérdőjelezni őket. A „Borotvapengék” című novellát nagyon gyorsan írtam meg egy álom alapján, aminek igazából semmi köze nem volt a cselekményhez, de mondjuk úgy, hogy a kezdőjelenetben lányok borotválták magukat. Ennél a jelenetnél bukkan fel a megszállottság – ez a kérdés is nagyon érdekel, a szereplők megszállottsága és késztetései –, megjelenik a lányok borotválkozás-mániája, ami összefügg a kislány, az elfogadott kislány, a szőrtelenített kislány fogalmával, közben pedig ugyanez a fogalom teszi kirívóvá az iskolába érkező új osztálytársat, aki láthatóan jó ideje nem szőrtelenített. Ebben az elfogadott, borotvált lányok megfigyelései vagy érdeklődése foglalkoztatott, vagyis az, hogy úgy irányítják a tekintetüket a másik lány felé, hogy közben a saját, esetlegesen kegyetlen szabályaik szerint normalizálják őt.

1749: A rendellenesség politikai kérdésként is felfogható, hiszen többször beszélsz irodalom és politika kapcsolatáról. Egy interjúban azt mondtad, hogy a világosan kimondott dolgoknál jobban érdekelnek a homályosak, mert a cselekmény vagy a történet elbeszéléséhez így másfajta eszközöket használhatsz. Mégis, épp az esszében dominál az explicit, objektív aspektus. Miként látod a fikció és az esszé kapcsolatát? Hogyan döntöd el, milyen műfajt választasz a mondanivalódnak?

LM: Nagyon köszönöm ezt a kérdést. Én is nagyon sokszor feltettem már magamnak, főleg amikor anélkül kezdtem esszét írni, hogy tudtam volna a műfajválasztás okát. Nagyon jó megfigyelés a homályosság, a sejtetés, a szimbolikusság kérdése, ami például az irodalmi szövegben is tükröződik, hiszen ez nem engedi, hogy tisztán vagy nagyon-nagyon közvetlenül fejezzük ki gondolatainkat vagy politikai aggodalmainkat. Felnőttkorom egy pontján szükségesnek éreztem, hogy bizonyos problémák kapcsán elmondjam, világosan kifejezzem az álláspontomat, vagy akár a magammal folytatott belső vitákat. Emiatt kezdtem el esszét írni: hogy nagyon világosan állást tudjak foglalni ezekkel a problémákkal kapcsolatban, vagyis az egészség és a betegség, a normalitás és az abnormális, a társadalmi és politikai igazságtalanság kapcsán, és még sorolhatnánk. Hogy hogyan döntök egy adott műfaj mellett? Röviden úgy fogalmaznék, hogy a következőt alkalmazom: 

ha szépirodalmat írok, a szereplőimet követem; ha esszét írok, akkor egy gondolatot;

és ha szeretnétek, még hozzáteszem azt is, hogy ha cikket írok – ami az előző kettő közti határterület –, akkor pedig magamat. Természetesen ez a felosztás igencsak önkényes, de nekem sokat segít, hogy végiggondoljam, mit csinálok és mit akarok csinálni, a szereplőket vagy magamat követem (mint a Volverse palestina [Palesztinná válni] esetében), esetleg sokkal közvetlenebb módon, koncentráltabban megyek egy gondolat után, és több perspektívából vizsgálom azt.

1749: Műveidben, főleg a Vakfoltban, a politikai utalások új meglátásba helyezik a valóságot, ugyanakkor új valóságokat is láthatóvá tesznek. Egy interjúban azt mondtad, hogy az az irodalom, amelyik nem akarja megváltoztatni a közhelyeket, hanem megerősíti őket, csupán a szórakozást szolgálhatja. Szerinted ebben a látványosságaival elvakítani kívánó kultúrában, ami a miénk, mely közhelyek bénítanak meg minket? Számodra melyek a politikai megnyilvánulás lehetséges gesztusai?

LM: Amikor a közhelyeket megerősítő, szórakoztató írásról beszéltem, arra az irodalomra utaltam, ami csupán rögzíti, amit már eddig is tudtunk a szerelemről, a nemek viszonyáról, a családról vagy az erőszakról, de nem képes onnan elmozdítani, a végletek felé taszítani minket. Ehhez hozzájárul az a nyelvhasználat, amely nemcsak a mindennapi életünket normalizálja, de az erőszakot, a nemi szerepeket és a szerelmi, politikai, családi viszonyokat is rögzíti. Igen, ilyen értelemben tényleg elvakít minket mindaz, ami a dolgok, a valóság felszínén látható. És igen, ez az, ami megbénít minket – de nem azért, mert nem mozdít el, hanem azért, mert nem késztet arra, hogy politikai értelemben elmozduljunk, vagyis hogy felülvizsgáljuk a hivatalos, patriarchális diskurzus által normalizált helyzeteket. Szerintem ez lehet az irodalom politikai gesztusa. Az irodalom persze mindig politikai – még az a feltételezhetően politikai irodalom is, amelynek pontosan az a célja, hogy ne gondolkodjunk, ne mozduljunk el és ne kérdőjelezzük meg a fennálló állapotot.

Az irodalom politikai gesztusa tehát éppen abban áll, hogy annak a nyelvezetnek a sötétségében, homályában kutakodjunk, amely eltakarja előlünk a felszín alatt rejlő valóságot.

A sötétség, a határok zónájában kutakodni mindenképp politikai gesztus, mert éppen ez a zóna akadályozza meg, hogy megfogalmazzuk azokat a kérdéseket a mindennapi életről és a kultúráról, amelyeket feltétlenül fel kell tennünk. Az irodalom politikai gesztusa tehát felébreszt minket, figyelmeztet arra, hogy mindaz, amit eddig logikusnak gondoltunk, ami eddig magától értetődő volt, igazából megkérdőjelezhető. Az irodalomnak lehetővé kell tennie számunkra – a szó politikai értelmében mozgósítania kellene minket arra –, hogy megkérdőjelezzük a kultúránk, a politikai rendszereink magától értetődő elemeit: hogy milyen a jó család, a jó társadalom, a jó nő, a jó ember stb.

1749: A Vakfolt egyik fő motívuma a látás–tudás–hatalom hármasa, mely időnként a tanúbizonysághoz, a vallomás felelősségének felvállalásához társul. A szem, a test, és végtére is a szubjektivitás sebezhetősége ugyanakkor félelmet hordoz magában. Milyen félelmet tapasztalsz az írás során, és hogyan küzdesz ellene?

LM: Örülök, ha kirajzolódott a kapcsolat látás, tudás és hatalom között. Ez a gondolat persze attól a filozófustól származik, akiért régóta rajongok: Michel Foucault ír a látás és tudás, vagy ahogy Derrida mondaná, a savoir, a „látni tudás” és a hatalom kapcsolatáról. A tanúvallomás, a tanúskodás csakugyan megkísérel felfedni, érvényre juttatni egy másik nézőpontot vagy tudást, ezt pedig azért teszi, hogy képes legyen szembeszállni a hatalommal és a helyére állítani egy újat. Persze ez kockázatos vállalkozás, hiszen a hatalom nem adja fel egykönnyen a kiváltságait. Gondoljunk például a patriarchátusra vagy a katonai hatalomra, mely egyértelműen a patriarchátus egyik módozata. Ezek sosem fognak önként lemondani a privilégiumaikról, épp ellenkezőleg: mindenáron fenntartják a kiváltságaikat, másokra kényszerítik azokat, és éppen ezért megbüntetik azt, aki megkérdőjelezi a látás–tudás–hatalom alaptörvényét. Szóval igen, van bennem némi félelem, amikor írok. De le tudom rázni magamról. Soha nem tudnék félelemből vagy a félelemre hallgatva írni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy 

az írás soha nem szolgáltatja ki az embert annyira, mintha a testével lép fel a hatalom ellen

– erről beszélek a Vakfolt első esszéjében. Teljesen más ott lenni, mint a távolból írni, képernyőn vagy az újságban követni az eseményeket, esetleg valakinek a tapasztalatát, tanúvallomását hallgatni. Mindig próbálok visszagondolni azokra a pillanatokra, amikor úgy gondoltam: az írásomnak nem csupán fizikai következménye lehet, de az irodalmi színtéren való jelenlétemre is kihathat. És amikor ez a gondolat eszembe jut – ami nem történik meg túl gyakran, mert ez a téma annyira nem foglalkoztat –, mert hát eszembe jutott néhány olyan szöveg írása közben, ami számomra kicsit kockázatosabb volt a szokásosnál, igyekszem szembeszállni vele: emlékeztetem magam, hogy vannak, akik tényleg kockáztatják az életüket, mert az első vonalban harcolnak, mert elnyomják őket a meg nem kérdőjelezett hatalmak, vagy azok, amelyek nem állnak szövetségben náluk erősebb hatalmakkal. Szóval amikor azokra gondolok, akik a testükkel lépnek fel, teljes felelősséget kell vállalnom azért, hogy én is megpróbáljam ugyanezt, még ha ezt az az írás által is teszem. Ha felelősséget vállalok egy problémáért, megteszem a minimumot, ugyanakkor a maximumot is, hiszen az írás az én eszközöm, az én fegyverem – és talán ez a leghatásosabb fegyverem. Mindig azt éreztem, hogy az írással többet érek, mint a testemmel, mert így hozzájárulok ahhoz, hogy megmutassak, problematizáljak valamit, ami nem működik jól.

1749: A Vakfolt harmadik esszéjében két chilei szerző, Gabriela Mistral és Marta Brunet levelezését dolgozod fel, de az argentin Silvina Ocampo és a mexikói Josefina Vicens írásait, esszéit is felhasználod. A levelezés magántevékenység, van benne némi bizalmasság, de ha publikáljuk vagy a tartalmáról írunk, feltárjuk ezt a nagyközönség előtt. Miért tartottad fontosnak azt, hogy megmutasd ezt az intimitást, hogy kimondd azt, ami eredetileg magánjellegű volt?

LM: Talán azzal kezdeném a választ, hogy szerintem nincs olyan író, akiben ne merült volna fel, hogy az általa írt levél egyszer kulturális szövegként keringhet kézről kézre. Ezt azért gondolom, mert sok szerző, köztük Gabriela Mistral is megőrizte a levelezését, és lemásolta a szövegeit; akkoriban írógéppel írtak, lemásolták a levelet, az eredetit pedig archiválták. Szerintem tudatosan írtak így: magánbeszélgetésekről van szó, de közben rögzítenek egy pillanatot, egy kapcsolatot, egy állásfoglalást az irodalomról, a társadalomról, a politikáról. Ezzel azt akarom mondani, hogy annak, amit általában magánlevélnek tartunk, nem feltétlenül ez a célja. Mistral és Brunet esetében egyértelműen archivált szövegekről van szó, és Silvina Ocampóval is ugyanez a helyzet, még ha a legtöbb levele egyelőre nem is érhető el a nagyközönség számára. Ebből az alapvetésből szeretnék kiindulni. Hogy miért fontos megismertetni másokkal is ezt a bensőségességet? Mert úgy gondolom, hogy a női szerzők közti magánbeszélgetésben valami olyasmi jelenik meg, amit akkoriban nem lehetett nyilvánosan kimondani. Ezek a szerzők nagyon is tisztában voltak azzal, hogy 

a bensőségesség női dolog – a szó legrosszabb értelmében –, vagyis értelmiségi vagy irodalmi szempontból értéktelen gyakorlat.

Miért beszél Mistral olyan keveset a vakságáról? Miért nem ír róla Brunet semelyik irodalmi művében? Miért dönt úgy Josefina Vicens, hogy nem ír regényt a témáról? Mert mindhárman azt gondolják, hogy ez bizonytalan helyzetbe hozza őket a férfiakkal szemben, mert abból – ahogy Josefina Vicens fogalmaz – valami „szánalmas dolog” fog kisülni. Én fontosnak tartom megosztani a nyilvánossággal ezt a bensőségességet, mert ezzel éppen azokra a nehéz kérdésekre hívom fel a figyelmet, amelyekkel ezek a női szerzők szembesültek az életük során. Éppen azért őrizték meg és archiválták ők maguk is ezeket a leveleket, mert nem akarták, hogy eltűnjenek: szerették volna, ha valaki, egy kutató, egy vagy több olvasó majd rájuk találjon.

*

Lina Meruane Vakfolt című esszékötete a Sonora Kiadónál jelent meg Báder Petra fordításában.