Nehéz úgy kritikát írni, ha az ember rajongó. Így volt ez a Harcom-sorozattal, és így van ez a Hajnalcsillaggal is. Bevallom, az évszakokra fókuszáló Knausgård-köteteket még nem olvastam végig, de az sem várat sokáig magára. A Harcom-sorozattal kapcsolatban számos kritika érte a szerzőt a hozzá közel álló családtagok kendőzetlen kiszolgáltatásával kapcsolatban. Ezért méltán tehetjük fel a kérdést, mennyiben volt etikus második feleségét, Linda Boström Knausgård-t akaratlanul is részesévé tennie annak, ahogyan vívódásait, önkeresését, művészi válságát a világ elé tárta, és számon kérhetjük rajta bizonyos történelmi tények sajátos értelmezését is, így a nácizmus rendszerének leegyszerűsített és olykor hibás elemzését a hatodik kötetben. (Knausgård értelmezésében a weimari köztársaság struktúrái például már Hitler hatalomra kerülése előtt is szétesőben voltak, így az olvasó számára úgy tűnhet, a szerző ezzel a gondolattal csökkenti a nácizmus aktív szerepét annak szétverésében.) Akadtak kritikusai, akik a stílust kérték rajta számon, a hétköznapok és a hétköznapi tevékenységek ismétlődő, részletes leírását. És voltak olyanok is, akik pusztán nárcisztikus megnyilvánulásnak tartották az egész regényfolyamot.

De nézzük az új sorozatot, ami fikcióként indul, és amely feltehetőleg semmilyen érintettől nem kíván áldozatot – beleértve magát a szerzőt is. 

Knausgård itt eltávolodik a valóságirodalomtól, és a fikció erdejébe visz minket.

Itt már nincsenek közvetlenül érintett családtagok és barátok, csak az olvasó és a szerző fantáziavilágában létező alakok. Természetesen felfedezhetünk párhuzamot a szerző valós élete és a regény világa között (szereplők neve, jellemrajza, mikrokörnyezetének megrajzolása), de ennek az új regény értelmezése szempontjából nincs jelentősége. Ez már valóban biztonságos terep.

A harmadik kötet ott kezdődik, ahol az első – a Hajnalcsillag – abbamaradt. Az első kötetben megismert kilenc szereplő történetét meséli tovább azzal a különbséggel, hogy az ott háttérbe szoruló figurák most előtérbe kerülnek, és az ő aspektusukon keresztül új megvilágításba kerül a történet. Az új igazságok megismerésével lehetőséget kap az olvasó a teljes kép kialakítására.

A Knausgård-ra oly jellemző esszéisztikus írásmód ebben a kötetben is háttérbe szorul,

mondhatni hiányzik – kivéve a Jarle Skinlo agysebész könyvéből származó idézetet, ami a A harmadik birodalom talán egyetlen gyenge pontja. Nem a szöveg tartalmát tekintve, hiszen az Skinlo regénybeli szerepét erősíti, inkább a narráció szempotjából: szükségtelenül szakítja meg  az addig egységes, párbeszédekre és monológokra építkező történetet.

De hozzuk vissza egy pillanatra a valóság szempontját, amiről Knausgård itt sem tud teljesen megfeledkezni. Ahogy angol kritikusa, Patricia Lockwood is megjegyzi, Knausgård elkötelezett a valóság mellett: úgy ábrázolja, hogy tisztában van annak súlyával, számára ez a létezés egyik alapvetése. Ez a fajta gondolkodásmód hatja át a Hajnalcsillag-sorozat szereplőit, akik érzik a létezésük, a saját valóságuk súlyát. A kötet legvalóságosabb története Geiré, a rendőrfelügyelőé. Talán azért is, mert a nyomozás a hármas gyilkosság után egyértelműen a jelenben tart minket. Ezt támasztja alá a folyamatos jelen használata, a szakszerű párbeszédek beépítése a szövegbe. A heavy metal figura, Heksa alakjának felidézésével közvetlenül kapcsolódik a regény a közelmúlt norvég történelméhez. A gyilkosságok ugyanakkor az ördög jelenlétére utalnak, arra, hogy a gonosz már megvetette a lábát a valóságunkban.

A valóság érzékelésenek igénye érezhető Geir és felesége beszélgetésében a bergeni kikötőben. Együtt ebédelnek, Heléne pedig önkéntelenül felteszi a kérdést: „Miért vagyunk együtt?… Tudni szeretném. Miért vagyunk együtt?” Geir nem érti, hogy miért is kellene bizonyítani a szerelmét. Heléne válaszából azonban egyértelműen kiderül, hogy a valóság érzékelésére van szüksége, csak abban tud létezni: „Látom a jelzéseket. De nem érzem a szeretetedet.” Geir valósága a magánéletében kettős. Szeretője van, aki nem tud a feleségéről, ahogy a feleség sem a szeretőről. A két valóság szétválasztása, megélése egzisztenciális problémát jelent Geir számára. Állandó koncentrációt jelent, nem tévesztheti el, melyik valóságban van éppen, vagy onnan hova lép át. A kettőt elválasztó ajtót mindig gondosan be kell csuknia maga mögött.

A harmadik birodalomban a Hajnalcsillag jelenléte egyre erőteljesebbé válik, ugyanakkor a legkülönbözőbb módon hat a szereplők életére. Amikor Gaute és felesége, Kathrine vendégül látják barátaikat egy este, 

a csillag jelenléte már-már egzotikus háttérré válik.

Egy másik jelenetben, amikor Geir, a rendőrfelügyelő kihallgatja a brutális hármas gyilkosság egyik tanúját, Iselint, a lány látnivalóan ideges: zaklatottságának a csillag jelenléte az oka, amivel ő maga is tisztában van. A csillag mindvégig velünk van, sajátos fénye bevilágítja a hátteret, átszüremlik a svédországi erdő fáinak lombkoronáján, és sírásra készteti Syvert, a temetkezési vállalkozó feleségét a kellemesnek ígérkező esti úszás során. A csillag fénye nem feledteti, közvetve felerősíti a fenyegetettség érzését, folyamatos jelenléte azonban azt eredményezi, hogy a fenyegetést, a veszélyt már nem eseményként élik meg a szereplők: beépül hétköznapjaikba, mintegy állapottá válik. Ez az új valóság. Lehetőség sincs kilépni belőle.

Nincs mindenki tisztában ennek jelentőségével, a szereplők többsége azonban már sejti, hogy valami megváltozott. Helge Bråtent, az építészt egy szorongató titok bevallására készteti. Gaute, Kathrine férje nem hagyja magát lerázni, és minden áron utána akar járni annak, mi rejlik kamasz tanítványa furcsa elmeállapota mögött.

Gudrun napok óta nem jár iskolába; anyja nem lepődik meg ezen – majd elmúlik, csak hagyjunk időt neki –, Gaute azonban megmakacsolja magát, nem hagyja annyiban, különösen azok után, hogy végignézte a lány anyja által készített telefonfelvételt, amelyben Gudrun az ágyon ülve az Amini-Samini szavakat kántálja, melyekről kiderül, hogy az első perzsa nyelven nem más, mint egy személynév, jelentése: hűséges, lojális, a másik hindi nyelven viszont hajnalcsillagot jelent. A ördögűzéshez hasonló jelenetnek itt még nincs vége, Gudrun újra és újra azt kiabálja, hogy itt van, érzem a jelenlétét. Hogy minek, csak sejthetjük és szoronghatunk tovább, mert a szerző jó szerkesztő módjára elvágja a történet fonalát, és újat vesz fel. Az olvasó pedig épp oly kíváncsian és feszülten várja a folytatást, mintha egy izgalmas sorozatot nézne. És a folytatás nem marad el. Knausgård olyan ügyesen szövi a történet fonalát, hogy egy percre sem lankad a figyelmünk.

A halál érzékelhető jelenléte ebben a kötetben is tagadhatatlan.

  Syvertnek, a temetkezési vállakozónak feltűnik, hogy napok óta nem jelentenek újabb haláleseteket, amelyekkel dolga lenne, Jarle Skinlo és orvoskollégái pedig azt tapasztalják, hogy agyhalottá nyilvánított betegeik valami furcsa módon mégis életjeleket adnak. Foglalkozásuk révén sajátos szerepbe kerülnek: ők azok, akik összekötik a saját világukat egy más, ismeretlen és a regény pillanatában még értelmezhetetlen valósággal.

A regény talán leglíraibb, az ismeretlen felé mutató részlete Line, a bolti eladó lány és Valdemar, a black metal zenész bontakozó szerelmének története, egy szerelemé, ami, úgy tűnik, eleve elrendeltetett. Valdemar fizikai sebet ejt Linén, és ezzel mintha feltépné a valóság szövetét is, amely mögött riasztó mélység tárul fel. Érzékeljük a sötét erők jelenlétét, szerelmüket mégis igaznak és tisztának látjuk. A regény tág keretet ad a halál értelmezésének – teológiai és fizikai értelemben is.

A regény két fontos női szereplője Tove és Kathrine. Tove eddig háttérbe szorult, hiszen csak férje szemszögéből láttuk őt, aki hol aggódott felesége állapota miatt, hol zavarónak, sőt bosszantónak tartotta őt. A harmadik kötetben azoban Tove központi figurává válik – hiszen ki más lenne alkalmasabb a másik világgal való érintkezésre, annak észlelésére, mint egy pszichózisban szenvedő ember? Ő az, aki átjár a képzelet és a valóság határán, a másik oldal rajta keresztül üzen és vetít előre eseményeket a jelenségek felé érzéketlenek számára. Tove álmaiban, vízióiban mintha Goya-festények kelnének életre, az ördögűzés, a boszorkányszombat riasztó alakjai elevenednek meg. Ugyanakkor Tove figuráján keresztül Knausgård elénk tárhatja művészetfilozófiáját is. Tove vonzódik a mélységek, a titkok sötét világa felé, mintha csak ezeken keresztül fogalmazhatná meg ars poeticáját. Vonzza a mesék világa, mert azok mindent leírnak, ami a felszín alatt, a mélyben kavarog. Arra vágyik, hogy a rajzai igaziak legyenek, „illatozzanak vagy bűzölögjenek, áradjanak ki, vérezzenek el, vonagoljanak és tekeregjenek.” Ám a rajz mint médium képtelen erre. A vonalak határt szabnak, keretek közé szorítanak mindent: a valóság felületét érintik. Csak Goya volt képes az ellenkezőjére. Vagy a könyvek, amelyek nem azért íródnak, hogy egy kérdésfeltevést illusztráljanak, mert élniük kell, lélegezniük, be kell lépniük az olvasó bensőjébe, nyomatékkal kell bírniuk.

Kathrine lelkész, teológus: azon túl, hogy szembe kell néznie kiüresedett házasságával és paranoiás férjével, aki biztos abban, hogy felesége házasságtörést követett el, válaszolnia kell olyan egyre fontosabbá váló kérdésekre, mint az ördög, a gonosz erők létezése és ezek manifesztációja, Isten mibenléte. Szavaiból az olvasható ki, hogy a teológia nem Istent magát kutatja, hanem az emberek róla alkotott gondolatait összegzi.

A könyvben szereplő figurák történetei egymástól függetlenül, önálló egységként is értelmezhetők és élvezhetők, akár a Hajnalcsillag-sorozat három kötete is. Az olvasás során azonban felfedezzük a kapcsolódásokat, mindenki és minden összefügg.

A harmadik kötettel a történet végképp összeáll.

 A harmadik birodalom Tovéval indul és zárul, aki a számunkra létező valós időben, a szemünk előtt omlik össze és marad majdnem a másik oldal fogságában. De nincs még ennek itt az ideje: a sötét erők elengedik. Tove az, akinek álmában először megjelenik a fénylő csillag, mielőtt valósággá válna, és Tove az, aki Jesper, a pszichiátriára került rockzenész-médium segítségével végignézi, ahogy a fény kihúny. „A riasztó, szorongató hangulat ellenére fantasztikus élmény látogatást tenni Knausgård világában”, mondja John Sjögren a Svenska Dagbladet hasábjain. Az egzisztenciális reflexiók, a szereplők komplex pszichológiai leírása, az archaikus és mitikus történetek iránti vágy, a finom ökokritika, az, ahogyan szinte észrevétlenül szembesít bennünket a katasztrófa érzetével, teszi kritikusai szerint a szerző művét megkerülhetetlenné.

Knausgård eleven képei Lars von Trier Melankólia című filmjének jeleneteit idézik, a Hajnalcsillag pedig épp úgy kozmikus allegóriává válik, mint Trier Melankólia névre keresztelt bolygója, sőt mi több, a megismerés, a tisztánlátás eszközévé. Még nem tudjuk biztosan, de talán a káosz erői töltik majd be a keletkezett üres teret. Várjuk a következő kötetet!

Karl Ove Knausgård: A harmadik birodalom. Fordította Kúnos László. Budapest, Magvető, 2025. 560 oldal, 6999 forint