Nálunk, a Föld északi féltekéjén beköszönt az ősz, és a nagy nyári fényesség után visszatérnek az ég csillagai; az őszi színek a világot szép, de bánatos verssé változtatják, és Lana del Rey azt énekli: Life is beautiful but you don´t have a clue. Ami igaz is, az élet valóban szép, bár veszélyeket és sötét árnyakat is rejt, de hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, mennyire különleges az élet. És a hétköznapok. Megfeledkezünk róla, vagy észre sem vesszük. Az életet, a hétköznapokat magától értetődőnek vesszük. Az elkövetkező években ez sajnos meg fog változni. Akár tetszik, akár nem.

Amikor leültem megírni ezt a cikket, először egy nagyjából százéves brit propagandaplakát jutott eszembe, amelyet az első világháború alatt nyomtattak, arra helyezve a fő hangsúlyt, hogy mindenkit egy célért: a háború megnyerése érdekében mozgósítson. Mindenütt erőteljes kampányt folytattak azért, hogy mindenki minden tőle telhetőt tegyen meg a hazájáért a The Great Warban, a nagy háborúban. A plakát, amelyik az eszembe jutott, egy vélhetőleg a harmincas éveiben járó férfit ábrázol, aki kellemes otthonában egy kényelmes fotelban ül, ölében a kislányával. A lány hajában szalag, világoskék ruhát és fehér zoknit visel, az ölében egy nyitott könyv; az öccse ólomkatonákkal és ágyúkkal játszik a kék szőnyegen. A lány az apja szemébe néz, és éppen most kérdezte meg: Apu, te mit csináltál a Nagy Háborúban? Az apa nem rá néz, tekintetét felénk fordítja – szemlátomást zavarba jött, és érezzük, hogy ő nem teljesítette a kötelességét: nem harcolt a hazáért, a jövőért, a gyerekeiért. A plakát egy olyan férfit mutat nekünk, akit kérdőre vonnak és elszámoltatnak a gyerekei; azt a pillanatot látjuk, amikor az otthon meleg ölén, azon a helyen, ahol az élet megpróbáltatásaitól a legnagyobb biztonságban érezzük magunkat, rádöbben, hogy nem bújhat ki a felelősség alól. Hová meneküljek, gondolja magában, mint Francesco Petrarca egy hétszáz éves versben:

Hová menekülhetek? Mit tehetek, ha a tenger nem elég mély, az Alpok csúcsai pedig nem elég magasak?

Legfőbb ellenségünk: a saját gondolkodásunk?

A legnehezebb önmagunk elől menekülni. A legnehezebb szembenézni azzal, amit tettünk. És azzal, amit nem tettünk meg.

Ahogy a Nobel-díjas amerikai költőnő, Louise Glück fogalmaz:

Hogy tudtunk ekkora károkat okozni pusztán azáltal, hogy ölbe tett kézzel ültünk?

Éppen egy nagyhatású könyvet olvasok, a Nomad Centuryt, amelynek szerzője, Gaia Vince, az emberiségre váró globális felmelegedésről ír, annak valószínűsíthető következményeiről, arról, hogy mi változik meg, nem utolsósorban pedig arról, hogy mit tehetünk és mit kell megtennünk, ha nem akarjuk elveszíteni azt a világot, amelyben élünk – ha meg akarjuk őrizni a civilizációnkat. Nehéz, szorongást keltő könyv, de mindenekelőtt inspiráló, együttérzéssel teli. Felnyitja az olvasó szemét, sőt megváltoztatja a gondolkodását. Tavaly tél végén kezdtem el, aztán félretettem, ahogy az lenni szokott, közbejön valami, a hétköznapok, más könyvek; aztán elérkezett a nyár a szélsőséges hőmérsékletekkel, a fojtogató szárazsággal, a pusztító erdőtüzekkel, az égből aláhulló, teniszlabda méretű jégdarabokkal; mindez szinte kivétel nélkül azokon a helyeken történt, amelyeket Gaia Vince megjósolt.

És újra elővettem a könyvet.

Amint újra olvasni kezdtem, egyre csak a propagandaplakát járt a fejemben, és rádöbbentem a nyilvánvalóra: mi mindannyian az a férfi vagyunk a fotelban, ölünkben a lányunkkal – azaz a jövőnkkel: bárhol élünk is a világon, bármely nemhez, felekezethez vagy nemzethez tartozunk is: mindannyian ő vagyunk. A végtelenségig elvitatkozhatunk azon, hogy ki felel a globális felmelegedésért, holott ez most teljesen mellékes, és eldöntése a jövő történészeinek feladata lesz; minden egyes ember és minden egyes nemzet legsúlyosabb, megbocsáthatatlan bűne az, ha csak ül és nem tesz semmit. Abban a reményben, hogy sikerül megmenteni magunkat a hibáinktól, talán plakátokat kellene terveznünk, digitálisakat és hagyományosakat, hogy terjesszük őket a világ városaiban, az országutak mentén, ahol minden egyént, apát, anyát, nagymamát, nagypapát, nagybácsit és nagynénit megkérdez valaki: te mit tettél a globális felmelegedés elleni nagy háborúban, te mit tettél a civilizáció megmentéséért?

Egyszerűen olyan háborúban élünk, amelyben a legfőbb ellenségünk a saját gondolkodásunk.

Ha nem reagálunk gyorsan – ha lehet, már tegnap, mert holnap valószínűleg már késő lesz –, és megelégszünk annyival, hogy csak ülünk és figyelünk, akkor romba dől a civilizáció, és vele együtt minden, ami a szívünknek kedves. Mire kellene várnunk?

Mert bizonyosan léteznek módszerek, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy valamit fel kell áldoznunk azért, hogy jelentős eredményeket érjünk el. Fel kell áldoznunk vagy meg kell változtatnunk az életmódunkat. Alighanem jobb ma feláldozni valamit, mint tíz-húsz év múlva szinte mindent elveszíteni. Egyes módszerek azonban biztosan rosszak: a populisták, a liberalizmus apostolai, a nacionalisták megoldásai, azokéi, akik az emberiséget a „mi“ és az „ők“ kategóriáira akarják osztani, és akik szerint a legjobb megoldás magas, áthatolhatatlan falakat felhúzni a határokon: szabályokból, szöges drótból és betonból emelt falakat. Ők az emberiség ellenségei. Ők a szaúd-arábiai határőrök, aki hidegvérrel százszámra gyilkolják le a menekülteket, nagyrészt nőket és gyerekeket, azokat pedig, akik átjutnak, megcsonkítják; ők azok a politikusok, akik háromezer menekültet zárnak be egy fedett bárkába; akik ujjonganak, amikor hírét veszik, hogy menekültek a Földközi-tengerbe fulladnak. Ha az ő szirénéneküket követjük, elveszítjük a civilizációt, az empátiát, elveszítjük a méltóságot: az emberséget. Elveszítjük azt, ami indokolja, hogy ezen a sérült bolygón éljünk.

Az irodalom könyörtelen igazsága

Nem tagadom, írta Hannes Sigfússon izlandi költő a múlt század derekán, hogy én is egyszerűbb életet szerettem volna.

Sok mindent mondtak és írtak már az irodalomról. A szerepéről és a feladatáról, és hogy egyáltalán van-e bármilyen célja. Iskolák és irányzatok születtek, dadaisták, szürrealisták, imagisták, és kiáltványokat jelentettek meg arról, hogy miként kell verset és prózát íni, mintha a vers szerepe, a próza célja magától értetődő lenne. Amikor én itt, Izlandon a múlt század nyolcvanas éveinek elején némileg öntudatra ébredtem, az újrealizmus helyét valamiféle posztmodernizmussal és néha konkrét művészettel vegyes kései modernizmus vette át, amely azt tűzte a napirendjére, hogy a költők és írók a műveikben társadalmi kérdésekről beszéljenek, és tartsák magukat a realista stílushoz, hogy az üzenet ne sikkadjon el – e követelmények mögött a realisták azon régi meggyőződése visszhangzott, hogy az irodalomnak a valóságot kell tükröznie.

De valószínűleg megfeledkeztek arról, hogy először feltegyék a kérdést: Mi a valóság?

Eléggé nyilvánvaló, hogy annyi és annyiféle választ kaptak volna, hogy a tükör ezernyi darabra hullott volna, és a maga módján mind a valóságot tükrözte volna.

Lehet az irodalomra vonatkozóan követelményeket megfogalmazni, és meg lehet határozni a szerepét és a feladatát, és mindig lesznek olyan időszakok, amikor erre nagyobb szükség lesz, mint korábban; az irodalmat ugyanakkor a legcsekélyebb mértékben sem érdekli a véleményünk. Olyan, mint a macska, a maga útját járja, nem tartozik senkihez, önmagán kívül senkihez sem hű, és a legjobban a következő meghatározással jellemezhető:

Mi nem tudunk hatni az irodalomra, az irodalom viszont hat ránk.

És ezzel eljutottunk a kulcsfogalomhoz, a dolog magvához, ahhoz, ami igazán számít és fontos, ahhoz, ami az irodalmat pótolhatatlanná, veszélyessé és létfontosságúvá teszi: a hatáshoz.

Én is egyszerűbb életet szerettem volna; valószínűleg a legtöbben erre vágyunk.

Hogy legyen otthonunk, szülessenek gyerekeink, lássuk, ahogy biztonságos környezetben felnőnek, legyen lehetőségük tanulni; lássák, ahogy a szüleik szépen megöregszenek, és bízhassanak abban, hogy a színvonalas egészségügyi rendszer majd a hónuk alá nyúl, amikor az évek elnehezítik a lépteiket. Hogy úgy kávézhassunk, borozhassunk vagy sörözhessünk a tereken, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy ránk ront egy puskával felfegyverzett őrült vagy rakétatámadás ér bennünket, hogy ne kelljen áradásoktól, tornádóktól és szélsőséges hőségektől tartanunk. Én is egyszerűbb életet szerettem volna; vagy Jorge Luis Borges szavaival élve:

Agradecer el ajedrez y jazmín, los tigres y el hexámetro – hálát adni a sakkért és a jázminért, a tigrisekért és a hexameterért.

A költőknek és az íróknak soha nem lehet előírni, hogyan vagy miről írjanak, ugyanakkor rájuk is érvényes az, ami mindenki másra ezen a földön: senki sem ülhet tovább tétlenül. A maguk módján mindannyiuknak élniük kell az irodalomban rejlő hatóerővel, hogy segítsenek rajtunk. „Nekünk kell a saját fényünkkel a sötétséget megvilágítani. Senki nem teszi ezt meg helyettünk“,[1] írta a nagyivó amerikai költő, Charles Bukowski; hálát kell adnunk azért, hogy tovább sakkozhatunk egy napsütötte téren, a hexameterről beszélgethetünk, miközben valaki Lana del Reyt hallgat, aki az élet szépségére emlékeztet bennünket, hogy a gyerekeinket iskolában tudhatjuk, örülhetünk, hogy a szüleinket meghívjuk vacsorázni, hogy játszhatunk a kutyánkkal egy közeli parkban; hogy maradnak még parkok. A jövő rajtunk áll. Egyedül mi menthetjük meg magunkat a hibáinktól, a tetteinktől, az önzőségtől, a tétlenségtől, a közönytől. Senki nem teszi ezt meg helyettünk. És mit mondhatunk azoknak, akik erről nem vesznek tudomást, sőt, ami még rosszabb, tagadják a nyilvánvaló, szembeszökő tényeket, amelyek a föld minden más lakója számára láthatók?

Glück és Bukowski honfitársa, Franz Wright költő erre két sorban foglalta össze a választ. Az irodalom könyörtelen igazságát így tömörítette és faragta le:

Ha ez téged nem nyugtalanít,
akkor valami komoly gond lehet veled, már megbocsáss.[2]

*

Jegyzetek: 

A cikk eredetileg a La Stampa című olasz lapban jelent meg, annak szíves engedélyével közöljük.

[1] Lackfi János fordítása

[2] Gyukics Gábor fordítása