Lydia Davis (1947) novellista, író és műfordító a flash fiction, más néven a mikronovella műfajának amerikai képviselője. Első regénye a hetvenes évek közepén jelent meg. Jelentős irodalmi sikert a novellisztikája hozott számára egy évtizeddel később publikált, Az annyi, mint című kötet PEN Hemingway-díjra jelölésével. Mindkét könyv megjelent magyarul az elmúlt években. Ebben az esszében a magyarul harmadikként, legutóbb kiadott kötet, az Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is képzőművészeti utalásain keresztül a fényképezés látásmódja és a mikronovella történetmesélése közti kapcsolódásokról szólunk.

A mikronovellák kapcsán eleve határhelyzetről beszélünk: helyük a próza és a líra között jelölhető ki. Ez ugyancsak a történetmesélésre lesz hatással, és annak minimalizmusát okozza. Prózájának személyessége, vallomásossága a költőiség prózai megjelenítésével való kísérletezés. A kötet címadó novellája például a tördelése miatt versként is felfogható, s az egyik kritikából azt is megtudjuk, hogy több írás versként is megjelent. Az Elég jól vagyok a szerző műfordító identitását is játékba hozza. Lydia Davis a Bovaryné amerikai fordítója, és ebben a válogatáskötetben olyan Flaubert-leveleket helyez el, amelyeket csak nagyon óvatosan írt át, hogy illeszkedjenek a történetcentrikus poétikához.

A személyesség és a vallomásosság ugyanolyan fontos műfaji jellemző, mint a tagoltság vagy a tömörség. A mikronovellák a kibeszélés merész, frappáns lehetőségeiként jelennek meg az olvasó számára. A magyar kiadás címéül választott novella címe is közvetlenséget, személyes közelséget ígér. Lydia Davis időnként kiszolgálja ezt az igényt, máskor viszont csalódást okoz voyeur-szerepbe hozott olvasóinak azzal, hogy csupán mindennapi, unalmas dolgokról számol be. Utóbbiak közé tartoznak azok a novellái, amelyek érdektelen magánéleti vallomásokat rögzítenek. Például arról, hogy a beszélő mit reggelizett, milyen kutyát sétáltattak a háza előtt stb. De találunk ezek között is meglepőeket. A néniben például a főhős kesudiószemezgetés közben véletlenül megette a hallókészülékét: „Noha csaknem két óra hosszat rágcsálta, nem tudta szétrágni olyan kis darabokra, hogy le tudja nyelni.” Az egyik novellában mintha éppen arról az unalmasságról lenne szó, amely jó néhány novelláját is jellemzi: „Nem minden jó könyvet unok, csak a regényeket és a novellákat, meg a jókat is, illetve azokat, amelyeket jónak tartanak. Mostanában jobban szeretem az olyan könyveket, amelyekben van valami valóságos vagy valami olyasmi, amit a szerző valóságosnak hitt. Nem akarom, hogy mások fantaziálása untasson. A legtöbb ember fantáziája egyszerűen nem elég érdekes – könnyen kitalálható, hogy a szerző honnan vette ezt vagy azt az ötletet. Előre meg lehet jósolni, hogy mi következik, mielőtt még befejezné a mondatot az ember. Az egész olyan esetlegesnek tűnik” (Nem érdekel).

A valódi meglepetést okozó vallomások a szakmai élet(é)hez kapcsolódnak, az irodalmi és az akadémiai világ kulisszatitkaiba kínálva betekintést. „Nemrégiben azért nem kaptam meg egy irodalmi díjat, mert azt mondták rám, hogy lusta vagyok” – olvassuk például az egyik ilyen novellában (Hagyd és halaszd). Az unalomról szóló idézetben megfogalmazott és központi témának tűnő valóságábrázolás problémája még egy helyen feltűnik: „Ó, mi, írók néha azt hisszük, hogy túl sok mindent találunk ki – de a valóság mindig rosszabb!” (A temetés) Ezek a szöveghelyek a szerzői-írói kultusz ellenében beszélnek, ilyen a Hogyan olvastam el villámgyorsan a Times Literary Supplement régi számait is. Ebben a szövegben említi Raymond Queneau Stílusgyakorlatok című, 1947-ben megjelent könyvét, amelyet az íróiskolák is szívesen ajánlanak a diákoknak, hogy lássák, miként lehet mindennapos eseményeket különböző (egészen pontosan nyolvannyolc) módon elmesélni.  Rengeteg dologgal szemben, ami nem érdekli – irodalmi példái között szerepelnek azok a versek, amelyek úgy kezdődnek, hogy „és ott álltam / a víz partján elektrolitok között”, vagy Anne Carson írása a fivére haláláról – ezt a művet figyelemre érdemesnek találja az elbeszélő. Érdemes ebben a mondatban az irodalmi előd kijelölésének gesztusát felfedeznünk, vagyis e megjegyzésével Davis megnevezi novellisztikájának irodalmi elődjét is.

A szakmai élethez kapcsolódó vallomásos történetek és a szerzői identitás megjelenítésével kísérletező írások között kulcsszerepe van az alapítványnak írt levélnek, mely a leghosszabb szöveg a könyvben. Arról számol be az alapítvány elnökének, hogy érzi magát a tőlük kapott tekintélyes ösztöndíj elnyerése után. Terjengőssége, bőbeszédűsége ugyan ellentmond annak, amit a mikronovella műfajától várunk – bár a kötetben több hagyományos terjedelmű, néhány oldalas novella is szerepel –, mégis jól kiegészíti a formailag zárt, egy-két mondatból álló mikronovellákat. Hosszan, részletezően mutat be egy olyan területet, amely ugyan nem teljesen kibeszéletlen, de a róla szóló diskurzus még gyerekcipőben jár. Arról ír, hogy már alig volt pénze, mikor megérkezett a hír, illetve a pénz elnyerésekor érzett szorongást is érzékletesen ábrázolja. De elsősorban meglepő őszinteséggel ír az egzisztenciális kilátásairól – már alig volt pénze, amikor megérkezett a hír az ösztöndíjról. Kísérletező és radikális gesztusa miatt ez az írás mégis megfelel a mikronovellától elvárt újszerűségnek. Az őszinteség: „ha az Alapítvány pár percre beletekinthetne az életembe, elszörnyedne, hogy milyen rendetlenséget találna […] Például biztosan nem örülnek, ha azt hallják, hogy nem állt szándékomban végig dolgozni az ösztöndíj ideje alatt.” Az írói munkára vonatkozó kommentárként érthetjük, mikor azt mondja: „nem tudom, mennyire mondhatom el az igazságot, amikor az alapítványnak írok”.

Lydia novelláskötetének legfőbb stíluseleme, hogy terjedelmileg eltérő szövegek váltják egymást. Némelyek csak egy mondatból állnak, mások néhány oldalasak. Olyan kis jeleneteket ábrázol, vagy gondolatokat oszt meg az olvasójával, amelyek elférnének egy-egy képeslapon. Fényképszerű ez a formai tömörség. De a hosszabb szövegekben is érvényesül a fényképezés elve, mivel vakuvillanás-szerűen érnek véget – ahogy a flash fiction elnevezésben is benne rejlik a párhuzam. A próza és a fényképezés közti rokonságról már többször is esett szó – például Sofi Oksanen és Jay McInerney regényeinek elemzéseiben. Paul Auster – aki házasságban élt Lydia Davisszel néhány évig a hetvenes években – karácsonyi novellájáról, melynek központi motívuma a fényképezőgép, például megállapítottuk, hogy szorosan kapcsolódik a hatvanas-hetvenes évek művészetelméleti vitáihoz.

Davis egyik mikronovellája, a két részből álló Megfordítható történet felismerhetően igazodik a queneau-i példához. Ugyanazt a történetet meséli a szomszéd ház lakóiról, akiknek nagyon magas a biztosításuk, mert több ezer palack minőségi bort tárolnak a pincéjükben. Megtudunk róluk még néhány információt, melyek a két novellában kétféle sorrendben követik egymást, de mindkét szövegben ugyanaz a történet és a tanulság – két külön alcímük van, Szükséges kiadás, illetve Kiadás, mely szükséges. Az első utolsó mondata: „Nagyon jó boruk van és néhány remek festményük, de a ruháik és a bútoraik az alsó középosztálybeli ízlést tükrözik.” Míg a második a következő mondattal kezdődik: „A Charray házaspár ízlése ruhában és bútorban teljes mértékben az alsó középosztályra vall. Azonban van néhány remek festményük, köztük kortárs kanadai és amerikai festők művei. Jó boraik is vannak.” Ez a szerkezet nem a történet elsődlegességét képviseli, hanem az összehasonlításra és a különbségek keresésére hívja fel az olvasót. Felmerül a kérdés, vajon prózaolvasási élményt jelent-e mindez.

A szerialitás, az ismétlődés és az azonosság problémájának megjelenítésében Davis olyan eszközöket használ, amelyek a vizualitás felől közelíthetők meg. Itt a tükrözés nyelvi lehetőségét próbálja ki, más novellákban a listaszerűséggel töri meg a prózanyelv folyamatosságát, megszokott szerkezetét. Számos további helyen előfordul valamilyen képzőművészeti utalás. A képtárban című novella egy képzőművészt mutat be, az elbeszélő egyik női ismerősét, aki egy létrán állva próbálja installálni a művét: egyetlen sornyi szöveget ragasztana a falra. Ebben a képszerű riportban akár a szerző saját önarcképét is felismerhetjük – ahogy az irodalmi élethez kapcsolódó novellákban is láthattuk. Az egyik tipikus, villanásnyi hosszúságú mikronovella például éppen a fényképezésről szól: „Az én férjem lehetne. / De nem az én férjem. / Az ő férje. / Így hát őt fényképezi (nem engem), amint a virágos strandruhájában áll a régi vár előtt” (Esetlegesség [vs. szükségszerűség] 2.: nyaraláson). Egy másik novella egy levél, amelyben egy fagyasztottborsó-gyártónak ír arról, hogy a csomagoláson látható borsó színben és méretben nem tükrözi a valóságot, ezért azt kéri, „gondolják újra az illusztrációjukat”. A valóság és a valósághűség kapcsolata foglalkoztatja ezekben a jelentekben, vagy ahogy korábban idéztük, a szerző megfogalmazásában: „valami valóságos vagy valami olyasmi, amit a szerző valóságosnak hitt”. Ez pedig nemcsak a fényképezéshez, hanem a fotórealizmus meghaladását céljául kitűző hipperrealizmushoz is kapcsolja Davis novellisztikáját. A gyermek című szövegben egyszerre érvényesül mindkét motívum. A néhány soros novella azt a jelenetet mutatja meg, amikor valaki fényképet készít halott gyermekéről a ravatalnál. „Életében a gyermek sohasem ült nyugton, ha fényképezték. Úgy mondja magának: »Hozom a fényképezőgépet«, mintha azt mondaná a gyermeknek: »Ne mozogj!«” Ez a jelenet az ausztrál származású, Nagy-Britanniában élő hiperrealista szobrász, Ron Mueck (1958) groteszkül ható naturalista emberszobrait idézi. Egyik művében (A Girl, 2006) egy újszülött csecsemőt olyannyira felnagyítva jelenít meg – öt méter a legnagyobb kiterjedése –, hogy egy felnőtt ember csecsemőméretűnek tűnik mellette. A szülés nyomaitól való megtisztítás előtt látjuk, ahogy egy szokatlanul keskeny, a kórházi környezetre utaló, fehér posztamensen fekszik. Mozdulatlansága és a vérfoltok ugyanakkor nagyon is élettelennek mutatják az óriási újszülöttet.

Lydia Davis prózáját a minimalizmus esztétikája felől értelmezik a kritikusok, ugyanakkor a hiperrealizmussal való összehasonlítást is érdemes figyelembe venni, mert a valóság és valósághűség viszonyára való rákérdezés számára is ugyanolyan központi.   

*

Az idézetek forrása: Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is. Fordította: Orzóy Ágnes, Magvető [2014], 2021.