Az eredeti megjelenése után tíz évvel jött ki magyarul Thomas Bernhard Irtás című regénye Hajós Gabriella fordításában. Egy évvel korábban Kertész Imre egy interjúban azt nyilatkozta, úgy érzi, a magyar szellemi életet olyan csapás érte, amelyet nem fog tudni kiheverni. „1989–90-ben úgy tűnt, hogy összezúzzák a régi érctáblákat, de nem; hamis értékek szerepelnek változatlanul, és az anyagi támogatás ismét annak az úgynevezett hivatalos irodalomnak szól, amit azért nevezek hivatalosnak, mert gyakran nem irodalom. Ezzel nem akarok senkit megbántani. Úgy veszem észre, hogy igazából nincs jelen mindaz, ami egy ilyen változásnál a pezsgő irodalmi életet jellemezné. […] [A] szellemi élet ilyen szervezetlen állapotban van, nem láthatjuk, mi mikor kezdődött el, mikor érte el a csúcspontját és hogyan ért véget.”[1] Az akkor hatvannégy éves íróval Bán Zoltán András féléves bécsi ösztöndíja után beszélgetett, amit Wittgenstein fordításához nyert el. Kertész Imre úgy beszélt a bécsi időszakról, mint ami fényévekre van az itthoni állapotoktól. Thomas Bernhard nagyon másképp ábrázolja a bécsi művészeti életet az Irtásban. Bécs ahhoz hasonlít itt, ahogyan Kertész az itthoni helyzetről beszélt.

Az elbeszélő Londonból tért vissza Bécsbe, amit „félelmetes zsenibedarálógépnek”, „szörnyűséges tehetségpusztító intézménynek” nevez. Egy bécsi lakásban megrendezett művészvacsorán egy fülesfotelben ülve gondolkodik. Főleg a vendégeken. Pontosabban, megjegyzéseket tesz rájuk: „ezek az emberek egykoron valamennyien művészek, de legalábbis tehetségek voltak, gondoltam most a fülesfotelben, mára már csak egy művészcsürhe, és a művészethez, tehát a művészihez más közük sincsen, mint ez az Auersberger-féle vacsora”. Az eseményen részt vevők „sajnos igen alaposan eltértek eredeti irodalmi vízióiktól és intencióiktól és szenvedélyeiktől, és az ocsmány állami dörgölőzés művészetét tették irodalommá”. Azzal, hogy „hirtelen szembetűnő módon dörgölődzni kezdtek az államapparátushoz, […] nemcsak önmagukat, de az egész irodalmat elárulták”. Kertészhez hasonlóan az Irtás elbeszélője sem tartja valódi művészetnek az államilag támogatottat, és hanyatló tendenciát lát a kortárs alkotófolyamatokban is az ötvenes évekhez képest.

A vendégség résztvevőiről az egyik megállapítása, hogy „idővel mindannyiukat mindenhová meghívták vagy meg fogják hívni, és előadásokat tartanak magukról, és képeiket kiállítják, és mégsem lett belőlük semmi”. Konkrét szerzőket és életműveket is bírál: „A bécsi Marianne Moore és Gertrude Stein és Virginia Woolf ülnek itt most, gondoltam, kisformátumú, kurvoid, dicsvágyó állami gondozottak, akik elárulták az irodalmat s így az egész művészetet néhány nevetséges kitüntetés és a biztos nyugdíj reményében.” Feltűnő, ahogy mindezzel szembehelyezi az olvasást: bár maradt volna otthon Gogolt és Pascalt olvasni! Ibsen drámáját, A vadkacsát sem kritizálja, ami az ötvenes évek emlegetése mellett visszatérő motívum a könyvben. Egy kifejezetten szórakoztató rész szól a műről, melyben arról elmélkedik, mikor számít modernnek vagy klasszikusnak egy remekmű. A vacsorára várják a Burgszínészt, aki a A vadkacsa-előadás után érkezik, és amikor megjön, hosszasan beszél a darabról, annak ellenére, hogy egyetlen vendég kivételével „a többieknek fogalmuk sem volt róla, mi is tulajdonképpen ez a Vadkacsa, csak idővel jöttek rá, hogy egy színdarabról van szó”. A művészvacsora nemcsak a szalonvilág, hanem tágabban értve a kulturális élet szimbóluma is, ő pedig bírálja minden intézményes elemét: „Azt hiszik, mert nevet csináltak maguknak, és tömérdek díjat kaptak, és tömérdek könyvet jelentettek meg, és tömérdek képet adtak el múzeumoknak, és könyveiket a legjobb kiadók adták ki, és képeik a legjobb múzeumokban lógnak, és ez az undorító? állam minden lehetséges díjjal és renddel teletűzködte a mellkasukat, hogy lett belőlük valami, de nem lett belőlük semmi, gondoltam.” Az Irtás mondatai hosszúak, az ismétlődő elemek miatt ívekbe rendeződnek, és ettől dallamossá válnak, ami a regény kíméletlen bírálataival, sőt gyűlölködő részeivel – amire az alcímben megjelölt „indulatmű” is utal – ellentétes hatást kelt.

Egy művészbarát, Joanna halála az apropója az eseménynek, ezért vesz részt rajta az elbeszélő mintegy húsz-harminc év után. „Ez az úgynevezett művészvacsora alapjában véve nem más, mint egy halotti tor, gondoltam.” Ezt úgy is érthetjük, hogy nem csak Joannára utal. A regény kifejezetten hasonlít a csendélet műfajára, olyan, mint egy enteriőrábrázolás. Megfigyeléseiben megragadja a legapróbb részleteket is. A vendégeken megfigyeli, hogy újra divatba jött a fekete, széles karimájú művészkalap, a másik házigazda, Auersbergerné például kecses empire széken ül, és kis herendi tálkákban aprósüteményeket rakott ki az egész lakásban. A halotti torhoz való hasonlítással mintha a biedermeier hangulatba belecsempészné a pompakedvelő barokk festészetet, ahol a fényes gyümölcsök és csillogó ezüstedények mellett koponyák és halott állatok láthatók. Ez az értelmezés azért is tűnik helytállónak, mert az Irtás nem valódi biedermeier szöveg, nem dicséri a környezetét, éppen ellenkezőleg. „[M]ellettem is állt egy ilyen kis herendi tálka, én azonban mindig is gyűlöltem a herendi tálkákat és az aprósüteményeket.”

Ha elkerülné az olvasó figyelmét az iparművészeti részletek leírásainak gyakorisága, az elbeszélő emlékezteti a regény végén, amikor egyféle magyarázatot talál arra, mi történik tulajdonképpen ezen az estén: „azt hittem, hogy személyesen csodálják őket, miközben mindazok, akik idejönnek, alapjában csak bútoraikat és egyéb műtárgyaikat csodálják”. Egy másik helyen sem pusztán képként funkcionál az enteriőr leírása, hanem tartalmilag is kapcsolódik a szöveghez. „Az Auersbergerék falán itt-ott lógó falikárpitokon annak az embernek a munkái voltak, akinek a lelkén száradt, mint mindannyian mondták, Joanna öngyilkossága, mintegy az alkotót vádlón homályba borultak a jelenetek, amelyeket amúgy is csak a legszükségesebb mértékig világítottak meg a gyenge fényű, empire utánzatú lámpák.” Joanna volt férje, aki elhagyta, a nemzetközi elismertségű textilművész; a hatvanas évek közepén egyik szőnyegszövéséért, amelynek Asszociatív hegység a címe, megkapta a São Pauló-i Biennálé nagydíját. Ebből is látszik, hogy Thomas Bernhard a képzőművészeti életre is odafigyelt, mert ez a második legrégebbi biennálé, és máig fontos művészeti fórum. Emellett éppen 1951-ben alapították, ami azért nem mellékes, mert az elbeszélő állandóan az elveszett ötvenes évekbe vágyódik vissza.  

A csendélettel való párhuzam hangsúlyozza az elbeszélő szemlélődő alaphelyzetét is, illetve a látást, amely szintén központi fogalom a regényben: „különös módon látásom élességét még ebben a korban is sikerült megőriznem, amelyet pedig többnyire a gyorsan fokozódó rövidlátás ural, gondoltam a fülesfotelben”. Fontosnak tűnnek az ötvenes évek, amivel kapcsolatban azonban ellentmondásos megállapításokat tesz. Egyrészt azt állítja, amit korábban tárgyaltunk, hogy az ötvenes évek ifjú tehetségei mára „visszataszító állami művészek” lettek. Ennek ellentmond a könyv végén tett kiábrándult észrevétele, miszerint az elmúlt húsz-harminc évben nem változott semmi, a fogadáson ugyanúgy az ötvenes évek csapata vesz részt. Úgy tűnik, ebben a kérdésben Kertész Imréhez hasonlóan látja: „[a] szellemi élet ilyen szervezetlen állapotban van, nem láthatjuk, mi mikor kezdődött el, mikor érte el a csúcspontját és hogyan ért véget”. A könyv végén elszalad a művészvacsoráról, azzal az elhatározással, hogy írjon róla. Azt, hogy mit, nem tudja, nem is fontos, érthetjük így is, a lényeg, hogy írjon, „rögtön és azonnal”. Nehéz ezt nem esztétikai programként érteni és a fentiek alapján az ötvenes évek művészetével összeolvasni. Annak ellenére, hogy fontos az ötvenes évekkel való viszony, a korszak művészetére nem tesz konkrét utalást – inkább korábbiakra, például Edvard Munch Sikoly című expresszionista festményét említi. A sorozat első részében Catherine Millet műkritikus írónál figyelhettük meg, hogy a művészeti életet tematizálta önéletrajzi regényében, és azt, miként hagyott nyomot írói stílusán az általa kutatott korszak, az ötvenes-hatvanas évek képzőművészete. Még közelebbi párhuzam Frank O’Hara, akinek 2020-ban magyarul is megjelent, eredetileg 1967-ben publikált Töprengések vészhelyzetben című verseskötete a művészvilágban szerzett élményekből merít, de vannak versek – például a Grace-nek egy buli után című –, amelyek Thomas Bernhard elbeszélőjének helyzetét is megelevenítik.

A műből származó idézetek Hajós Gabriella fordításai.

Forrás: Thomas Bernhard: Irtás. Indulatmű. Fordította Hajós Gabriella, Ferenczy Könyvkiadó [1984], 1994.

* 

Jegyzetek:

[1] „Egy eléggé szűk ketrecbe zárt író”. Beszélő, 4. évfolyam, 1993/41. (http://beszelo.c3.hu/cikkek/egy-elegge-szuk-ketrecbe-zart-iro)