Sofi Oksanen a könyveiben általában valamilyen történelmi esemény jelenre gyakorolt hatását ábrázolja női sors(ok)on keresztül. A Norma esetében a történelem helyett a művészettörténet szolgált inspirációs forrásul. A regényből idézett mondat felidézi a képzőművészetek keletkezéséről szóló történeteket, a képzőművészetek egymással való kapcsolatát, a történet egésze pedig a szerző képzőművészeti jártasságáról győzi meg az olvasót. „A tengeri szél és a levegő megnyugtatta a haját, és a világ olyannak tűnt, mint amit éppen most festettek, a szikla olyannak, amit éppen most faragtak ki.”[1]

„Szerettem volna a petesejtdonorok hangját jobban hallhatóvá tenni.” Ezt nyilatkozta Sofi Oksanen legutóbb a Könyvesblognak Kutyafutattó című, legutóbb megjelent regénye kapcsán, amely a petesejtdonor-piac világát mutatja be.[2] Ez a mondat akár Lana Bastašić szerb költő Hogyan éld túl a nemzedéked? című versében is szerepelhetne: „Használj menstruációs kelyhet. Kizárólag költők vécéjébe ürítsd. Mert ez nem / aktivizmus, hanem műveltség.”[3] Ennek a mondatnak van egyfajta ironikus, sci-fi-szerű csengése: A petesejtdonorok hangja. Azért érzem ironikusnak, mert a donor szóhasználat önmagában elidegeníti, amire utal, és ettől mintha valami olyasmi hangját hallanánk erősebben, aminek a testét nem látjuk, arctalan maradt.

Természetesen a Kutyafuttató pont hogy arcot ad és személyessé teszi egy ukrán nő történetén keresztül a – sajnos nagyon is valóságos – béranyaipar működését. A kötet megjelenésével nagyjából egy időben jelentek meg nagyobb riportok az ukrán béranyabizniszről, amikor a karanténnak és a lezárásoknak köszönhetően a nyugati országokba nem tudtak eljutni az újszülöttek Ukrajnából – ez szintén növelte a jelenség nyilvánosságát. Az interjúból megtudjuk azt is, hogy a regény keletkezésének apropója egy felkérés az osztrák Nemzeti Színháztól, ami egy olyan mű írására irányul, ami Európa jelenlegi problémáiról szól. Bármennyire is jelenkori problémát, sőt, válságjelenséget ábrázol a regény, disztópiához is hasonlítják a kritikusok, nem is a téma, mint inkább az írói stílus miatt. A Normában a béranyaság titkos, alvilági biznisze a végkifejletben villan fel, és minden lényeges motívum, amit Oksanen a Kutyafuttatóban részletesen bemutat, itt is megjelenik, de egészen másképpen hat. A póthaj-kereskedelemmel összefonódó béranyahálózat abszurd világot mutat be a nők kizsákmányolásáról, pedig a kétezer-tízes évek közepén játszódik.

A Norma központi helyszíne egy átlagos lakótelepi fodrászüzlet Helsinkiben, ahol Norma az anyja halála után dolgozni kezd. A főhős megpróbálja kinyomozni, édesanyja gyilkosság áldozata lett-e a hivatalosan megállapított öngyilkosság helyett, miközben igyekszik megőrizni a titkát – immár egyedül – különleges, természetfeletti adottságáról, a hajáról, amely olyan gyorsan nő, hogy naponta többször vágni kell belőle, illetve érzékszervként működik. Megérzi vele a másik ember félelmét, sőt, a jövőbeli negatív eseményeket is, és ez a tulajdonság a családi hagyományra támaszkodva édesanyja szerint veszélyt jelent Norma számára, ezért el kell titkolni a világ elől. Anyja félti őt a társadalom reakciójától, és ezt azzal támasztja alá, hogy felidéz olyan a múltbeli történeteket, amelyekben komoly stigmatizációval büntették a fogyatékos embereket.

A regény központi motívuma, ami a borítón is megjelenik, Norma haja, amely előre jelzi a cselekmény fordulatait, s ezáltal kompozíciós eszközzé lép elő. Ez a megoldás ugyanakkor a regény második felében kiszámíthatóvá és unalmassá válik. Az olvasó hozzászokik az előreutalásokhoz, a cselekmény fordulatai elvesztik izgalmasságukat. A regény koncepciójának ellentmondani látszik, hogy Norma nem érezte előre anyja, Anita halálát. Ahogyan egyre jobban megismeri az olvasó Norma hajának működését, vagyis a veszélyek észlelésének rendszerét, felmerül az a kérdés is, vajon Norma miért nem kételkedik a gyilkosság lehetőségében, és miért nem merül fel benne az, hogy anyja még életben van. A regény végén sem tudjuk meg Anita halálának részleteit és nem derül ki az sem, mi lesz Norma sorsa. Oksanen a történet lezáratlanságával ellentart a krimi kategóriájának.

Norma az anyja lakásán kezdi a nyomozást, és ez a gyászmunka formájaként is értelmezhető. A lakás gyakorlatilag egy képraktár. Fényképek, képeslapok és festmények reprodukciói sorakoznak zsúfoltan a falakon, mint a tizenkilencedik századi képtárakban, több sorban egymás felett. A történetmesélést megszakítják a helyszínek érzékletes leírásai, az emlékek felidézése, illetve az illatok, szagok, érzések és érzékelések bemutatása. A Norma megérzéseit és félelmeit – melyeket a haja segítségével folyamatosan érzékel – bemutató részeket elválasztja az elbeszéléstől a másféle hangnem, ezáltal ezeket a részleteket is keretbe lehetne foglalni, mintha képek volnának. Ahogyan fokozatosan kibontakozik a történet, feltűnik, hogy ezek a néhány oldalas részek megakasztják a történetmesélést. A képszerű fragmentumok lassítják az olvasást, s ezáltal többféle utat nyitnak az értelmezésnek.

Oksanen cselekményközpontú prózavilágában a leíró és az elbeszélő szöveg váltakozása ugyan szaggatottságot eredményez, mégsem a kettősség válik meghatározóvá a regényben. A képszerűen statikus, leíró részletek a történetmesélés mozgatóivá válnak. Ehhez további eszközöket is használ Oksanen: magukat a képeket is beleépíti a cselekménybe. Norma régi, tizenkilencedik századi családi fényképeket talál, s ezekről különféle információkat olvas le, melyek segítik a nyomozást. A fényképeken keresztül a múlt társadalmi igazságtalanságai tematizálódnak, összemosódva a hosszú hajú nőkről szóló legendákkal és kísérteties történetekkel arról, miért kellett rejtegetniük a hajkoronájukat. A távoli, abszurd történeteket olvasva felmerül a kérdés, hogy a jelen igazságtalanságairól és hasonlóan kísértetiesnek tűnő történeteiről vajon mennyit látunk. A regény egyik legfontosabb kérdése, hogy mi az, amit a fantázia területére száműzünk annak érdekében, hogy ne kelljen vele szembenéznünk.

A legtöbb fordulatnál felbukkan egy kép vagy egy videófelvétel, s ezek új információval segítik a nyomozást. A kép információhordozó tárgyként való gyakori előfordulása arra irányítja a figyelmet, hogy a Normában nem pusztán a szöveget kísérő illusztrációként szerepel, hanem a történet mesélésében is kiemelt szerepet kap. „Ma kipróbáltam segít-e a fotó” (61)[4] – mondta Anita, amikor Norma nagymamájával akart beszélgetni a család történetéről és titokzatos, hosszú hajú nőalakjairól – a múlt és a történet megfejtésében, egészíthetnénk ki az idézett mondatot. A valóság és a kép – vízió és ábrázolás – konfliktusának témakörét vonja be a regény értelmezési mezejébe, egyszersmind cselekményébe.

A fénykép mint a nyomozás legfőbb eszköze olyan toposz, amellyel Oksanen a detektívtörténetek hagyományát eleveníti fel, továbbá bevon egy másik területet is, a művészettörténeti kutatást. Amikor a régiségkereskedésben Anita és Helena nem talál több képet Eváról, az eladót arról kezdi faggatni Helena, hogy vannak-e hasonló képeslapjai, amelyeken szokatlanul hosszú hajú modellek szerepelnek. Így jutnak hozzá azokhoz az erotikus felvételekhez, amelyeken a modell arca ugyan el lett tüntetve, de a modell hajkoronája, a póz és a kéztartás megegyezik az Evát ábrázoló képen megfigyelhető vonásokkal. Az, ahogyan az arc nélküli nőt Evával azonosítják, megegyezik az tipológia alkalmazásával, amely az ikonográfia egyik alapvető eljárása, s amit az első művészettörténészek kezdtek alkalmazni, és máig alapvetőnek számít. A modell kiléte mellett a képeslapok datálása is fontos a regényben. Az alábbi idézetben összemosódik a nyomozói attitűd és a művészettörténeti kutatás logikája: „Anya előszobájának falán még mindig ott lógott az Ophélia és a Regina Cordium, a két legkedvesebb festménye. Norma lekapta őket a falról, és megvizsgálta a képek hátulját is. Nyoma sem volt fotónak, nyoma sem volt Evának” (75).[5]

Az Evát ábrázoló képeslap felbukkanása előremozdítja a nyomozást. A fényképen látható egy jelenet, ahogyan a szép Eva a patakparton hosszan lógatja a haját, beborítva a patakhoz vezető lépcsősort,  ezzel kapcsolatban pedig fontos kérdés fogalmazódik meg: vajon eredeti felvételről van szó, vagy manipulált a kép? A múlt század elején készült fekete-fehér fényképes képeslapok kapcsán Anita először bizonytalan a modell hosszú hajának valódiságában: „A nő természetellenesen hosszú hajával inkább nézett ki mesebeli lénynek, mint valódi embernek” (62).[6] Ez a részlet megjeleníti a kép és a valóság közötti feszültséget, illetve a megrendezett (vagy manipulált) fotó és a dokumentumértékű fénykép témakörét. A kép mint a megtévesztés, – vagyis manipuláció eszköze nem pusztán digitális korszakunkat jellemzi. Oksanen beleszövi Norma történetébe a fényképezés történetének különböző fázisait is. Amikor elterjedt a sokszorosított fénykép, ez a modelleknek könnyű megélhetést biztosított, ugyanakkor a különlegesen hosszú hajú nők helyzete, akik azelőtt boldogan élhettek a festők múzsáiként, a századfordulón az utánnyomott képeslapok széles körű forgalmazásával megváltozott.

Másfelől egy visszahúzódóbb szerepet is magára ölt a fénykép, amennyiben a képekről való tudás észrevétlenül kiegészíti az olvasást, anélkül, hogy valóban megjelenne, mondjuk illusztráció formájában. A már említett érzékletes képleírásokon túl valódi képeket és személyeket idéz meg: például a tizenkilencedik század végén reklámozott hajnövesztő szeren a Sutherland lányok bokáig érő haja látható; a huszadik századi reklámiparban a hosszú haj szecessziós indák hullámzására hasonlított; és Elizabeth Siddalról is szó esik, aki a preraffaelita festő, Rossetti felesége s egyben múzsája volt. Utóbbihoz hasonlítja az elbeszélő Normát is, így létező képek, festmények és a hozzájuk tartozó valós történetek épülnek bele a történetbe.

Nem dönthető el egyértelműen, hogy a képi ábrázolás – legyen az fénykép vagy festmény – a pontosabb megfigyelés felületeként a dokumentációérték hordozója, vagy a fantázia tükröződése. Végighullámzik a regényben a bizonytalanság, hogy a fénykép szavatolhatja-e a hitelességet egy nyomozás során. Hihetünk-e a képeknek? Mi a kép és a valóság kapcsolata? Milyen üzenete van a képeknek a világban? Mit tud a kép, amit a szöveg már nem tud? Vagy fordítva: mit tud a szöveg, ha belefoglaltatik a kép? A művészettörténészek és a képtudománnyal foglalkozó kutatók számára alapvető kérdéseket Sofi Oksanen a regényében irodalmi szempontból járja körül, így a Normában megjelenő bizonytalanság a képzőművészeti alkotásokkal kapcsolatban nemcsak alkotói fogás, hanem a képek egy fontos tulajdonságának hangsúlyozása.

*

Jegyzetek:

[1] Bába Laura fordítása

[2] https://konyvesmagazin.hu/nagy/sofi_oksanen_a_kutyafuttato_interju

[3] Lana Bastašić: Hogyan éld túl a nemzedéked? Fordította Cvijanov Dorottya, Híd, 2021/2.

[4] Bába Laura fordítása

[5] Bába Laura fordítása

[6] Bába Laura fordítása