A pazarlás szoborszerűsége (Tor Ulven: Türelem)
Fotó: rawpixel.com
A pazarlás szoborszerűsége (Tor Ulven: Türelem)

Simon Bettina a Book Pool újabb részében Tor Ulven műveinek pop-art művészet felőli megközelíthetőségéről, valamint a versek szobor-és képszerűségéről ír.

Ha egy könyvesboltban anélkül kéne eldöntenem, milyen a norvég Tor Ulven (1953–1995) Türelem című verseskötete, hogy megvenném, és otthon nyugodt körülmények között, türelmesen elolvashatnám, izgulnék, és kapkodva lapoznék bele. Az első négy-öt oldal után azonban úgy érezném, a helyzet játékossága nagyon is illik Ulven költészetéhez.

Az eredetileg 1987-ben megjelent, nagy szakmai elismerést kiváltó kötet nem igényli olvasójától a kényelmes elhelyezkedést, kifejezetten alkalmas arra, hogy akár állva olvassuk. A Vajna Ádám fordításában 2020-ban megjelent Türelem sűrűn tagolt, rövid versekből áll, melyekben a szerző a szavakat is takarékosan használja: a verssorok néhány, vagy csak egyetlen szóból állnak. Ez a szerkesztési elv a terület felhasználása szempontjából viszont korántsem tekinthető takarékosnak. Nagyvonalúsága az üresen hagyott oldalakban is megmutatkozik – például amikor az oldal alján szerepel egy sor. A nyelvi takarékosság és a formai nagyvonalúság a szobrászatból ismerős monumentalitást eredményez a norvég költő – egyébként minimalista eszközkészlettel megformált – verseiben. A minimalista eszközkészlet ellenére Ulven verseiben érvényesülő pazarlás, sőt fényűzés pedig a pop-art művészet felőli megközelítését teszi indokolttá.

A versekben számos helyen felfedezhetjük a szoborszerűség jelenlétét, de szövegszinten is megjelenik a szobor: „Sírkő méretű türelem, ami úgy is tovább él”; „Mikor egy hajmeresztő / zsák // kioldva lóg / a fehér // mészfalon, / és tilos // hozzányúlni.”. Mindenhol az ember érdekli. A fogalmaknak, vagy a tárgyaknak is teste van: „Lógnak felettünk / a legsúlyosabb // parkok”; „érzem, / ahogy hullanak / ránk // a falevelek”; „A betonfal / súlyos szíve // ver.” A kötet két képleírása is szobrászati alkotáshoz kapcsolódik (Cro-magnon-sír, Két kelta kőszobor).

Ulven költészetével kapcsolatban a képszerűséget és az általános érvényre való törekvést emlegetik. A képszerűséget több helyen az eredményezi, hogy a szerző mikroszkopikusan ráközelít egy-egy részletre: „Megcsillan // egy sószemcse.” Vagy egyszerűen csak olyan szűk térben vagyunk, hogy mindent kitölt az ábrázolás tárgya. A valósághűségre való törekvésben és a ráközelítés/felnagyítás gesztusaiban a pop-art eszköztára is felfedezhető. A szűk képkivágatok is emlékeztetnek a pop-art művekre. Ulven verseiben mozdulatokra közelít rá, testrészeket nagyít fel: a fül hallgatózik, karok ölelnek, az ujjak tapogatnak, a színeket fontosnak érzi jelölni. A valóság és a művészet közti észrevehetetlen átmenet helyein járunk a szövegekben: „Annyira // egyszerűvé válni, // hogy az ember szinte / eltűnik.”

Az emberi jelenlét hiányáról ír az utószóban a kötet fordítója, és az északi irodalomban otthonosan tájékozódó, Norvégiában élő Kun Árpád is a Türelem olvasása közben. Ulven költészetének képalkotását a csendélettel, azon belül is a vanitas-hagyománnyal kapcsolja össze: „Ulven egyrészt felújítja és átértelmezi a maga módján annak központi témáit, a mulandóságot, és az emberélet hiábavalóságát, másfelől használja a kellékeit, a koponyát, a lábszárcsontot, és modern tárgyakat tesz melléjük, napszemüveget, pillepalackot, tévéképernyőt, stb.”[1] Kun olvasatában „az ember nincs jelen a képen, csak a tárgyain, a nyomain keresztül, vagy úgy, hogy maga is eltárgyiasult, koponyává, szoborrá, csupasz bábbá vagy sírból kiásott leletté változik.” Bár úgy látja, „[a]z eleven, cselekvő személyiség ki van vonva ebből a világból (…), ugyanakkor a kívülállás mint alapfeltétel humoros, groteszk árnyalatot is ad neki”. Mintha Tor Ulven „elirigyelve a festészet babérjait, valami különös, sajátosan értelmezett élethűségre törekedne, amitől fokozottan érzéki lesz; szaga, íze, láttató ereje van, miközben távoli és elvont is egyben”. Ebben az összegző megállapításban viszont nagyon is megjelenik az emberi, és azt a túlzásba vitt, hangsúlyos realizmust közvetíti, amit a pop-art képvisel. A következő idézet olvasása közben szinte látjuk, hogyan nézne ki egy kiállításon vagy köztéren egy éles kompozícióban: „Ugrásra készen ülünk // egymás fogainak / köhintésére / várva, // amíg a szünet / egyre nagyobb lesz // körülöttünk”.

A kapcsolat keresése két egymástól műfaji szempontból és időben is távol eső művészeti ág között önkényesnek tűnik, de láthatunk példát erre a módszerre a kiállítási gyakorlatban is. Egy 2015-ben a Birmingham Museum and Art Gallery-ben megrendezett kiállítás hasonlóra vállalkozott, amikor közös tárlaton mutatta be az angol William Morris 19. századi festő, költő, iparművész és mozgalomszervező munkásságát az amerikai Andy Warhol 20. századi pop-art műveivel.[2] Nemcsak időben és térben nem találkozik a két életmű, de szellemi rokonság sem fedezhető fel a szocialista értékeket képviselő Morris és a kapitalizmus esztétikája iránt elkötelezett Warhol között. A formabontó kiállítás kurátora a művészettörténész és egyben képzőművész Jeremy Deller más úton, a szürrealista képzettársítások alkalmazásán keresztül teremt kapcsolatot a két nagy hatású művész között. Mondanom sem kell, a kiállítás végeredményében mégis bebizonyítja, hogy nagyon is sok köze van Morrisnak és Warholnak egymáshoz (művészet)elméleti szempontból. Hasonló eredményre vezet az is, ha Tor Ulven költészetét a pop-art felől értelmezzük. A pop-art stílusa  színes, szókimondó, eleven. Tor Ulven költészete nem ilyen. Sőt, éppen a sötét, borongós, élet és halál közti lebegés jellemzi.

Egy külföldi szerző megismerésekor kihagyhatatlan, hogy hazai alkotóhoz hasonlítsuk. Egy nappal azután, hogy a negyvenegy éves Tor Ulven megkapta a Svéd Akadémiától a rangos Dobloug-díjat, öngyilkos lett. A poétikai szempontok mellett e körülmény is szerepet játszik abban, hogy a hazai kritikusok elsősorban a szintén tragikus körülmények között elhunyt Borbély Szilárdhoz hasonlítják. Ulven költői alkatához Borbélynál szorosabban kapcsolódik az itthon még a norvég szerzőnél is kevésbé ismert Szerb János (1951–1988), aki szintén öngyilkos lett, 38 éves korában. Mindkét költő életműve rejtőzködő, és ez a rejtőzködés nem független a hetvenes és nyolcvanas évek underground atmoszférájától. Tor Ulvennel ellentétben Szerb János egy-két egyetemi újságban megjelent verstől eltekintve nem publikált, verseit csak néhányan ismerték a barátai közül. Egyetlen, posztumusz megjelent, neoavantgárd verseskötetét Petri György szerkesztette (Ha megszólalnék, 1990). Ugyan Tor Ulven az egyik legelismertebb norvég kortárs szerzőnek számít a kilencvenes évek óta, a fiatal szerzők olvassák – mint nálunk a Petri-összest –, ez a siker pedig a Türelem című kötet megjelenéséig (1987) váratott magára. Korábbi köteteiben meghatározó volt a szürrealista esztétika, ami akadályt jelentett az irodalmi érvényesülésben. A Türelem végén a fordító által írt utószóban olvassuk, hogy Ulven verseit a kritikusok sokáig érthetetlennek tartották. Ugyan a szürrealizmusnak nem sok nyoma van a magyarul is olvasható Ulven-líra stílusában, az érthetetlenség, a többértelműség, és ez elvont ábrázolásmód azonban megmaradt – és ez a norvég költő kötetét még inkább a pop-arthoz kapcsolja. Susan Sontag írja a modern festészetről, hogy az „elmenekül az értelmezés elől”.[3] Érdekes jelenséget figyel meg absztrakt festészetről és a pop-artról. Míg az absztrakt festészet a „hétköznapi értelemben vett tartalom”, vagyis a történetábrázolás kiiktatásával tud elmenekülni az értelmező kritikusok elől, addig a pop-art „éppen ellentétes eszközökkel éri el ugyanezt az eredményt: olyan kézenfekvő, olyan »minden az, ami« tartalommal dolgozik, hogy végezetül éppolyan értelmezhetetlenné válik, mint az absztrakt.” Ezek után az ulveni költészet elvontságában az absztrakcióval való rokonságát is érdemes felismernünk. Az értelmezés előli menekülés hátterében, írja Sontag, az áll, hogy a kritika – különösen az irodalomban – hajlamos arra, hogy a műveket lefordítsa valami másra. Tor Ulven költészetének pop-art felőli értelmezése inkább önmagához visz bennünket közelebb, semmint valami máshoz – hiszen mint láthattuk, a Türelem ulveni költészete és a pop-art között szoros a kapcsolat.

Jegyzetek:

[1] Kun Árpád: „Gondolkodó érzés, érző gondolkodás”, Alföld online, 2022.03.29.

[2] A kiállításról Veszprémi Nóra művészettörténész számolt be. Veszprémi Nóra: A Szent Grál és a Coca-Colás üveg találkozása a boncasztalon, Balkon, 2015/7–8., 31–35.

[3] Susan Sontag: Az értelmezés ellen [1964], ford Rakovszky Zsuzsa, Holmi, 1998/3., 416–424., 421.

Az esszé szerzőjéről
Simon Bettina (1990)

Költő, író. Kötete: Strand (JAK ̶ Magvető, 2018)

Kapcsolódó
A történet a kép felől (Sofi Oksanen: Norma)
Simon Bettina (1990) | 2021.12.17.
Az átmenet kényelmetlen helyein (Kutasy Mercédesz: Párduc márványlapon)
Simon Bettina (1990) | 2022.05.20.
Amiről a műkritikusok beszélnek (María Gainza: Látóideg)
Simon Bettina (1990) | 2022.04.15.
Az ismétlés zavara (Paul Auster: Auggie Wren karácsonya)
Simon Bettina (1990) | 2022.03.25.