A kétezer-tízes évek elején jelent meg Az utolsó száz nap, Patrick McGuinness író, költő, egyetemi tanár első regénye. A történet Bukarestben játszódik 1989 áprilisa és decembere között. Főszereplője és egyben narrátora egy meg nem nevezett brit irodalmár, aki egyetemi tanári állást kap, úgy, hogy nem is pályázott rá. 

A címből kiindulva azt várnánk, hogy a kommunizmus utolsó pillanatairól szól a könyv, ám a látogató pásztázó tekintetének köszönhetően olyan panorámát kapunk, amely nemcsak Romániát mutatja meg az olvasónak, de a keleti blokk, valamint kelet és nyugat viszonyának ábrázolására is vállalkozik. Erre a „Kelet Párizsának” nevezett helyszín is kötelezi az írót. Könyve nagy nemzetközi sikert aratott, jelölték a rangos Man Booker-díjra, valamint a Costa Book-díjra is. Ám fogadtatása itthon korántsem volt meggyőző. McGuinness a valós eseményeket fikciós elemekkel keveri, ezért bírálói következetlenséggel, pontatlansággal vádolják. Ennek csak egyik oka, hogy a fordításban számtalan hiba maradt. A másik ok az írói módszerben és a regénykoncepcióban van szerintük. A fordítási hibák egy része román nevek, kifejezések pontatlan magyarítása, és ezt csak tetézi, hogy a szerző bizonyos dolgokat – például helyszínt, történelmi személyek nevét – átnevezett. További következetlenségként könyvelhető el az is, hogy a cselekmény ideje és a cím között jócskán maradt hézag, a címben jelzett száz napnak ugyanis több mint kétszerese a regény cselekményének ideje.

„Mit várjunk egy olyan regénytől, amely a népautó és a forradalom legfontosabb helyszínével kapcsolatban is melléfog?” – kérdezi Papp Sándor Zsigmond, aki a Népszabadság hasábjain adott hangot annak, mennyire bosszantónak találta a regényt és a fordítást is.[1] Azt írja, bármennyire csábító a gondolat, hogy a kívülálló nézőpontjából mesélje el az „elfogultságoktól mentes idegen szemlélő” az általunk jól ismert történetet, ez sajnos nem történik meg, mert az elbeszélés nem hiteles. Nem vállalkozom sem arra, hogy tisztázzam a regény megítélése körüli ellentmondásokat, sem a felemás fogadtatás okainak feltérképezésére. Bár ami azt illeti, nehezen találnánk aktuálisabb témát a dokumentumigényű próza kortárs értelmezési lehetőségeinél.

Azok a túlzások, amelyek miatt Patrick McGuinness prózáját nem tekintik hitelesnek, sajátos groteszk ízt eredményeznek. Ez a kifinomult, bizarr szimbolizmus nagyon is illik a választott világ légköréhez. A főhős barátja például, Leo, aki szintén az egyetemen tanít, esténként pedig a feketepiacon csencsel, könyvet ír Bukarestről. A felkérés eredetileg útikönyvírásra szólt, ám a koncepciót kénytelen volt átalakítani, mert azzal szembesült, hogy folyamatosan pusztul a város. „Képtelen volt lépést tartani a város eltüntetésével. A régi Bukarestet gyorsabban radírozták le a föld színéről, mint ahogy azt le lehetett írni. Leo nyolc éve élt itt, és közben végignézte a régi város egynegyedének elpusztítását: templomok, kolostorok, magánházak és középületek szívódtak fel.” Itt a szerző kihagyja a történetből, hogy Bukarest utcáit Ceauşescu gigantikus méretű palotájának 1982-ben kezdődött építése miatt rombolták le – ide egyébként az 1989 decemberében kivégzett diktátor már nem tudott beköltözni. A regény alaphelyzete is kellőképpen abszurd. A brit látogató életében az ölébe pottyant szakmai munka a szabadságot jelenti, még ha az „Európa legszomorúbb diktatúrájában” éri is. Cilea, a főhős szerelme, aki világpolgárként él bukaresti otthonában, mégsem „keveredett bele a rendszerbe”, megismerkedésükkor egy szóváltásban „tanulmányi szabadságon lévő ínségturistának” nevezi. A gyönyörű fiatal nő szintén kívülállónak számít, „védettséget élvez a mindennapok valóságával szemben [...] úgy élt, mintha nem itt élt volna, mintha nem érintette volna az országát sújtó nyomor”.

A történetben nemcsak a keleti blokk problémáit mutatja meg, hanem szülőhazája problémamentességéről is lerántja a leplet az elbeszélő.  Ezt megerősítik a főhős élettörténetének további részletei. Először politikaelméletet tanult, az egyetemet 1987-ben kezdte, s kiemeli, hogy ez a wappingi sztrájk után történt, amelyen a főhős apja is részt vett, majd néhány hét múlva a sztrájktörőkhöz csatlakozott. –Tizedére csökkentették a nyomdai dolgozók létszámát a London belvárosából, a Fleet Streetről a külvárosi Wappingba helyezett új, elektromos technológiával működő üzem létesítése miatt. Egyetemi pályafutását elégedetlenség, szégyenérzet kísérte mindvégig, amit nemcsak a pálya nehézségei okoztak, hanem szülei életének megvalósulatlan álmai is, amelyeket neki sem sikerült realizálnia. „Anyám szerint azzal, hogy bejutottam az egyetemre, ő kapott valamit, amit megérdemelt. Apám úgy érezte, hogy valami olyasmit birtoklok, ami az ő jussa. Talán ez a két dolog ugyanaz, csak két különböző természetű ember szemüvegén keresztül. Ösztöndíjat kaptam, úgyhogy volt elég pénzem ahhoz, hogy az életben először anyagilag is el legyek eresztve. De szégyelltem: csaknem annyit kaptam, amennyit apám keresett, amikor még dolgozott, és többet, mint amennyit akkoriban munkanélküli-segélyként juttattak neki.” A szüleiről írt jellemzésben olyan kifejezésekkel találkozunk, amelyek a romániai hiánygazdaság szűkösségét, levegőtlenségét idézik: „Apám egész életében szabadulni akart az életéből, amelyet túl kicsinek talált a maga számára. Pedig nem volt az, csak folyamatosan szűkült körülötte a kihasználatlanság következtében. Anyám a szolgája volt, és miután belenyugodott abba a kevésbe, amit kaphatott, az még kevesebb lett, fizetségül pedig apám lekicsinylését kapta, és erőszakosságát, ami csak még rémisztőbb volt attól, hogy ritkán tört ki, de előre átgondoltan.” A diktatúra lefojtott indulata, erőszakossága is megjelenik itt.

A főszereplőnek az ismeretlen, rejtélyes világ iránti szenvedélyes érdeklődése („[a]z emberek úgy beszéltek a Vasfüggönyről, mintha csak egy lett volna belőle, pedig a kommunista Kelet-Európa önmagában is megosztott volt, egyik függöny húzódott a másik mögött”), valamint a dramaturgiai szempontból izgalmas megoldás, hogy a regény kereteként Patrick McGuinness a szocialista Románia végnapjaira irányítja az olvasó figyelmét, felidézi Losoncz Márk vajdasági magyar filozófus gondolatmenetét másik, egykori szocialista szomszédunkkal kapcsolatban:. „Úgy tűnhet, hogy a »szocialista« Jugoszlávia felbomlása csupán egy múltbeli folyamat, s a vele járó háborúk ráadásul Európa kivételesen vad régiójában zajlottak. Tehát más térben és más időben. Mintha ezek az erőszakos történések puszta kivételek lennének a második világháború utáni Európában. Holott a széteső Jugoszlávia mi magunk vagyunk, a legsajátabb titkainkat mondja ki.”[2] A történelmi folyamatok szélesebb látószögből való szemlélését ajánlja fel például a „balkanizálódás”, mert „[n]em a világ »balkanizálódik« […], hanem a Balkán esett az elsők között áldozatául annak, ami ma a világ”. McGuinness, az oxfordi egyetem irodalomprofesszora pontosan úgy írja le a szocialista Románia szétbomlásának élményét, mintha csak megfogadta volna Losoncz Márknak Az utolsó száz nap megjelenése után egy évvel megfogalmazott tanácsait.

A regény képzőművészethez való kapcsolódásai között kiemelt helyen szerepel a dokumentarista fénykép. Az eredeti kiadás borítóján Andrei Pandele fotográfus és építész fekete-fehér fényképe látható. Felülnézetből látjuk rajta az autókonvojt, amely Ceauşescuhoz – vagy Ceauşescu hasonmásához – tartozik. A fényképhez a könyvben egy emblematikus leírás fűződik, de felidézi a sorban állást, a korszak másik tipikus és abszurd jelenségét is. Egyike ez azoknak a fotóknak, amelyeken megörökítette a román diktatúra mindennapjait. Miután 1981-ben Pendele megtudta, hogy Ceauşescu újjá akarja építeni a Bukarestet, ezért előbb le fogja rombolni, elkezdte megörökíteni a várost és végigfotózta a nyolcvanas éveket. Ez a tevékenység megfeleltethető a regény egyik szereplőjével, aki útikönyvet készít a városról. Emellett a képzőművészet intézményeihez is szorosan kapcsolódik. Az egyetemi világ és az akadémiai pálya lehetőségei, korlátai és alkui miatt központi téma a regényben az intézmény és az egyén viszonya, de több helyen is elgondolkodik a narrátor a kultúra működéséről, felépüléséről is. Az elbeszélő nem fejezte be politikai tanulmányait, hanem bölcsész lett. Amikor rájött, hogy a politikával nem lehet „újraképzelni a világot”, hanem csupán „igazolni, hogy miért van minden úgy, ahogy, és miért nem lehet másként”, elkezdett művészettörténetet tanulni. Napjait galériatúrákkal és katalógusolvasással töltötte, de úgy érzi, nem sikerült elsajátítania ezt a tudományt: „ami akkoriban igazán tetszett, az apám felháborodása volt, aki szerint csak az időmet és a pénzét fecséreltem”. Szabadidejében például – amiből jócskán akad neki a tanítás mellett – múzeumokba jár, és megcsodálja a modern és brutalista épületeket. Ezekben a részletekben jól megfigyelhető az íróra jellemző humor: „A Román Kommunista Párt Múzeuma – egy üresen tátongó, az elektromos korlátozások ellenére is mindig kivilágított épület – szinte rátelepedett a többire, így a Román Történeti és a Természettudományi Múzeum eltörpültek mellette a sötétben. […] Energiamegtakarítási szempontok miatt a múzeumlátogatókat csoportokba rendezték, és csak akkor kapcsolták fel a villanyt a termekben, amikor a csoport belépett, távozásuk után pedig azonnal leoltották. Csak úgy visszhangzott a kapcsolók csattanása az óriási termekben.”

A főszereplő részletesen bemutatott szakmai és személyes története miatt Az utolsó száz nap cselekménye nem csupán a rendszerváltás idején zajlik, hanem olvasás közben a nyolcvanas években is járunk. Ez a tágabb horizont – amit láthattunk az angliai sztrájkról és a bizonytalan bölcsész egzisztenciáról szóló részekben – jelenik meg a konceptuális művésezti gyakorlatokból kialakult videót használó kollaboratív projektművészetben is. Megkerülhetetlen alakja brit Jeremy Deller, aki nemcsak életkora (mindketten a hatvanas évek második felében születtek és a nagy sikert arató regény megjelenése után két évvel ő képviselte Nagy-Britanniát az 55. Velencei Biennálén 2013-ban) miatt nevezhető Patrick McGuinness pályatársának, hanem művészi szemléletük rokonsága miatt is. Műveiben társadalmi kérdésekről, a művészeti világ problémáiról, politikáról, történelemről beszél.  Egyik legismertebb munkája a több mint egy évig tartó 1984-es brit bányászsztrájknak állít emléket (Az orgreave-i csata [Ki egyet sért, mindenkit sért], 2001). Csupán véletlen egybeesés, hogy éppen akkor jelent meg McGuinness könyvének magyar kiadása, amikor Deller híres videóperformansza a Kassák Múzeumban volt kiállítva. Patrick McGuinness regénye és a videóművészet közötti tematikus kapcsolódást jegyzi két kutató is a sanghaji irodalom tanszékről.[3] Az általuk idézett mű a román rendszerváltás pillanatának megörökítésére vállalkozik – hasonlóan Pandele néhány éve megjelent fotóalbumához, amely ’89 decemberét 89 bukaresti képen jeleníti meg. A nyolcvanas évektől egészen 2014-ben bekövetkezett haláláig alkotó Harun Farocki német filmrendező és videóművész az 1989-es romániai rendszerváltás eseményeit követte kamerájával december 21. és 26. között, és archív felvételekkel kiegészítve másfél órás dokumentumfilmet készített a román származású, Németországban élő Andrei Ujică rendezővel közösen (Videograms of a Revolution, 1992). McGuinness regényét ezen alkotások felől nézve élesedik ki az a szélesebb kontextus, amelyről itt is szó esett. Érdekes módon a társadalmi és politikai kérdések iránti nyitottság azt eredményezi, hogy Az utolsó száz nap túlmutat a romániai kommunizmus bukástörténetén, és zárójelbe teszi azt a kérdést is, hogy mennyiben követ(het)i hűen az eseményeket.

*

Jegyzetek: 

A regényből kiemelt idézeteket Gebula Judit fordította.

[1] Papp Sándor Zsigmond: „Szégyen: Patrick McGuinness: Az utolsó száz nap”. Népszabadság, 72. évf., 9. sz. (2014. jan. 11–12.), 15.

[2] Losoncz Márk: „Jugoszlávia gyötrelmes agóniája – a délszláv háborúk kezdetének 30. évfordulójára”. Autonomija Info (2021. március 31.) 

[3] Arleen Ionescu – Laurent Milesi: „Back to the Future: A Review of Patrick McGuinness”. The Last Hundred Days 2012.1.