Az előző részben Thomas Bernhard Irtás című regényéről volt szó. Elbeszélőjének alaphangulatát kiválóan jellemzi a következő idézet: „ténylegesen semmitől nem irtózom inkább, mint hogy az írásról beszéljek, gondoltam, és a legirtózatosabb saját írói tevékenységemről beszélni”. Jelen írás témája éppen ez, az írásról és az irodalomról való beszéd lesz, és a próza performativásának lehetőségei – az intermedialitás unalmához képest.

A Goretity József által szerkesztett Így írunk mi. Kortárs orosz írók vallomása önmagukról, az irodalomról, a korszakról című könyvben szó esik arról az érzésről is, amelyet a Thomas Bernhard-idézet megfogalmaz. Kínos az ilyesmi. „Valahogy mindig kellemetlen arról mesélni, hogyan dolgozom” – írja Roman Szencsin is. A Jeltisev család című, kegyetlennek tartott regényét magyarul M. Nagy Miklós fordításában olvashatjuk. Az orosz újrealista próza legjelentősebb alkotásaként tartják számon, és Tar Sándor műveihez hasonlítják. A kötet előzménye két, hasonló céllal létrejött könyv orosz írók saját életéről, munkájáról szóló írásaiból: Írók művészetükről és magukról (1924), Hogyan írunk mi? (1930). A kötet koncepciójának erényeit Szencsin egyik megjegyzése igazolja legjobban. Amikor elolvasta Gogol elbeszélését arról, hogyan dolgozik, megnyugodott a saját írólétével kapcsolatban; visszaigazolást kapott arról, hogy jól csinálja: „szerettem bíbelődni az elbeszéléseimmel és a kisregényeimmel, viszont félelmem is támadt: normális vagyok-e egyáltalán, hogy többször is átmásolom ugyanazt, miközben csak néhány szót cserélek ki, esetleg kitörlök vagy betoldok egy bekezdést”. Szencsinhez hasonlóan én is megörültem, amikor ezt olvastam, mert kísértetiesen hasonlóan fogalmaztam meg a versírás élményét az egyik versemben.

„Egymás mellé teszem a verseim,
és arra gondolok, hogy mindegyiknek
van helye, és ez megnyugtat, de félek,
rám van írva, hogy amikor egymás mellé
teszem a verseim, újraolvasom őket, és félek,
mintha bármi történne, izgatott vagyok, mert
emlékeztetnek a tévedéseimre – átírtam a címet –,
és mennyit foglalkoztam azzal is, amit elsőre
kitaláltam, és nem látszik majd a sok munka
az eredményen, és kinevetnek, hogy
verseskötetet csinálok: a fele úgyis blöff,
és ha igaz, nem lehet költészet,
a verseket egymás mellé teszem,
órák telnek el így, meg kéne csinálni
a körmeim, és befotózni a műkörmös versem,
de nincs időm arra, hogy megszáradjon a géllakk,
azt mondják, néhány óra kell egy hosszúhoz,
szépek, csak sajnálom azt a néhány órát,
meg pénzkidobás, és semmi értelme,
pedig azt is bevallanám, hogy nem tudom,
van-e értelme annak, amit a verseimmel csinálok
– amikor egymás mellé teszem, és elolvasom
az összeset, mintha történne valami közben, pedig
csak órákig ülök a földön –, mégis biztos vagyok abban,
hogy ezt az alaposságot kérik rajtam számon […].”

Nem léphetünk tovább az írás témájára anélkül, hogy még egy kicsit vissza ne kanyarodjunk Bernhardhoz. Az Irtás ugyanis értelmezhető úgy, mint egy író vallomása önmagáról, az irodalomról és a korszakról. A zárlat pedig kifejezetten felerősíti azt az olvasatot, hogy az írásra való készülődés, ráhangolódás tanúi vagyunk, miközben az elbeszélő töprengéseit hallgatjuk, aki egy bécsi lakásban művészkörben megrendezett vendégségben egy fülesfotelben üldögél. Ahogyan a felvezetőben elárultuk, a próza performativitásáról lesz szó ebben az esszében. A művészeti kommentárok miatt ehhez a témához is kapcsolódik Bernhard regénye. A korra jellemző tárgyakat, bútorokat egy biedermeier katalógusban véleményezi, és újraolvasásra ajánlja az Irtás olvasóinak A vadkacsát Ibsentől. Beke László azokat a művészi gyakorlatokat, amelyekben az alkotók egy másik műalkotást „dolgoznak bele a saját művükbe”, a „vizuális gondolkodás alkotó alkalmazásának” tartja. A prózai művek performatív gesztusaként értelmeződik tehát az, ahogy Bernhard kitér az elbeszélés közben a különböző – irodalmi, színházi vagy iparművészeti – alkotások bemutatására és megítélésére.

Az 1986-ban született Andrej Asztvacaturov író és filológus Az irodalom a művészetutániság korában című esszéje nyitja a könyvet. Ebből is látszik, fontos szövegről van szó, és ezt előrevetíti a címadás hangzatossága is. Saját alkotói pályájának és a kortárs orosz irodalomnak a bemutatása mellett felvázolja irodalom és performativitás kapcsolatának a koncepcióját is. Vagy legalábbis jelzi az esztétikai problémát, amely az irodalom és a performativitás között feszül. A kép és a szöveg együttes megjelenését a műalkotásokban progresszív művészi gesztusként értelmeztük eddig, és több alkalommal is megállapítottuk, hogy avantgárd-neoavantgárd hagyományokat elevenítenek meg. Andrej Asztvacaturov megjegyzéséből kiindulva elgondolkodhatunk, valóban így kell-e ennek lennie. Nem arra utalok, hogy korábban tett megállapításaink tévesek volnának, hanem arra, hogy máshol is kereshetünk erre példát. Ez a megközelítés korábban is nem várt kapcsolódásokat fedett fel. Asztvacaturov ugyanis felveti, hogy éppen azok a performatív gesztusok kevésbé radikálisak, amelyeket előszeretettel nevezünk kísérletező művészetnek, például a performanszok, a flashmobok vagy más, médiumkeverést megvalósító művek (fényképek és szövegek, videók). A kritikának különösen szüksége van új szavakra, mondja Jindrich Chalupeczky, amelyek le tudják írni az új művészeti formákat: „még a performance art és a body art kifejezésekben is a régifajta gondolkodás bújik meg”.

Asztvacaturov is bedobja az avantgárdot, rögtön az esszé elején. Vladimir Veidle filológust idézi: a művészet akkor hal ki, amikor megszólaltatja az embert. Ezzel a kötet koncepciójával szembeni kritikát fogalmaz meg, de elsősorban összekapcsolja a kortárs helyzetet – amit a művészetutániság koszakának nevez – a romantika és az avantgárd korszakaival, melyeket ez a gesztus, a művész helyett az ember megszólítása – faggatása, vallatása – köt össze. „[A] legtöbb ismert kortárs prózaíró megőrzi szövegeiben a klasszikus szövegközpontúságot, a szövegről mint célról alkotott elképzelést. […] Manapság, a művészetutániság körülményei között, az efféle, »magában való irodalmat« megőrző esztétikai és etikai konzervativizmus, amely az embert testével, érzelmeivel és gondolataival a környezetéből kiemelkedő lényként mutatja be, valójában korunkkal, a performanszok, a flashmobok, avantgárd gesztusok és egyebek korszakával szembeni ellenállás.” Asztvacaturov első regénye, az Emberek meztelenül (Aposztróf Kiadó, 2014) magyarul Horváth Iván fordításában jelent meg. Egy álönéletrajzi regény ez, mely a gyerekkorról és a felnövésről szól.

Saját írói praxisáról a következőképpen vall: „Számomra a két tendencia között maradó értelmes kompromisszum tűnik helyesnek. Hiszen amikor az ember a saját énjével dolgozik, egyáltalán nem szükséges szembekerülnie a valósághűséggel és a művészi fantázia követésével.” Kicsák Lóránt a performativitás fogalom elhasználtsága miatt, Sybille Krämerre hivatkozva használja a performatívumok gyenge, erős és radikális fokozatát. Ez alapján elképzelhető, hogy egy „performatív tett nem éri el a célját, […] vagyis nem képes olyan hatást kelteni, mellyel a fennálló rend átalakítása révén új valóságot teremt”. Az intermedialitás unalmára vonatkozó kritika, amelyet Asztvacaturov a kortárs művészettel szemben megfogalmaz, nem elválaszthatatlan az avantgárd tovább élésének lehetőségeitől – amennyiben a fentiek alapján megkülönböztethetünk gyenge, erős és radikális fokozatokat a performatív gesztusokban. Hasonlót fogalmaz meg Lukács György is az antirealistának tekintett avantgárd valóságábrázoláshoz való viszonyáról. Ennek tisztázása azért is fontos, mert Az avantgardizmus világnézeti alapjai című írásának idején, az ötvenes évek közepén úgy látja, hogy az irodalmat az avantgárd jelentős mértékben meghatározza. Az avantgárd naturalista stílustendenciáját az avantgárdot dicsőítő kritika szerinte elleplezi, „amennyiben stilisztikai, formalista problémákat tol az elemzés középpontjába, elszigeteli és mértéktelenül túlbecsüli az írás módjának technikai külsőségeit”. Ez megint csak abba az irányba mutat, amit Asztvacaturov fogalmazott meg. Az avantgárd látványos stílusjegyeinek ismétlései nem visznek közelebb az avantgárd lényegéhez, és nem itt mutatkozik meg a kortárs művészetben az avantgárd folytonossága. Ilyen avantgárd látványosságként értelmezhetők például a (neo)konceptuális művek, mint Ai Wei Wei munkái.

* 

Goretity József (szerk.): Így írunk mi. Kortárs orosz írók vallomása önmagukról, az irodalomról, a korszakról. Fordította Brigovácz Marianna, Debreceni Ferenc, Furó Ágnes, Goretity József, Kóti Regina, Nyíri Zsófi, Teleki Anna, Varga Zsófia.

Az esszében Beke László Az alkotó interpretációtól az interpretáció tagadásáig, Jindrich Chalupeczky Művészet és áldozat (Babarczy Eszter fordítása), Kicsák Lóránt Filozófia mint performatív igazságjáték, és Lukács György Az avantgardizmus világnézeti alapjai című műveiből szerepelnek részletek. Andrej Asztvacaturov Az irodalom a művészetutániság korában című esszéjét Furó Ágnes fordításában idéztem.