Szégyentelenül hétköznapi drámáink (Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban)
Fotó: 1749
Szégyentelenül hétköznapi drámáink (Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban)

Írhat-e huszonegyedik századi amerikai novellákat Flaubert, avagy hogy kapcsolódik össze fordítás és szépírás Lydia Davis legújabb, magyarul olvasható kötetében? Szabó F. Andrea pazar 1749-debütjéből kiderül!

Egészen a 2010-es évekig úgy tűnt, Lydia Davis elsősorban elismert műfordító és másodsorban az írók írója marad: olyan az angol nyelvet és a francia irodalmat összekötő szerző, akinek írásait más írók olvassák, és akit legfeljebb csak az ínyencségekre éhes olvasó talál meg. Történetei – ehhez a műfaji elnevezéshez Davis ragaszkodik – a szélesebb közönségnek csak nehezen foglalhatóak össze röviden és könnyen befogadhatóan. Egyszerre tűnnek kicsit amerikainak és nagyon franciának (értsd: európainak) – kicsit Proust, Blanchot és Leiris, nagyon Kafka, Beckett, és von Horváth –, tűnnek továbbá prózának és prózaversnek (az imagista Hemingwayjel való összehasonlítás sem alaptalan), elmélkedőnek és viccesnek, földrajzilag amerikainak és térben bárhol elhelyezhetőnek, mainak és kortalannak. Az elmúlt évtizedben azonban mind fordítói, mind szerzői tevékenységéért számos nemzetközi elismerést kapott: Flaubert Bovarynéjának újrafordításával végérvényesen a történelmileg is számon tartott legkiválóbb műfordítók között kapott helyett, miközben több áhított irodalmi díjat is neki ítéltek. Ezzel a széles olvasóközönség számára is láthatóvá vált.

A magyar fordításban Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban (2021) című kötete angol nyelven Can’t and Won’t címmel jelent meg 2014-ben. Ez főleg korábban megjelent írásait gyűjtötte egybe. Több szempontból is különleges a gyűjtemény: míg a Davisre jellemző formai kísérletezés és a szereplők szüntelen válaszkeresése hétköznapinak tűnő dilemmákra megmarad, az érzelmi reakciók intellektuális boncolgatása, a nyelv, a jelentés nyughatatlanságának némi színpadiasságot sem nélkülöző középpontba állítása, a fordító-szerző identitásának kettőssége új megvilágításba kerül.

A Davisre jellemző mikrotörténetek ebben a kötetben is főszerepet kapnak. Ezek közül némelyik korábban versként jelent meg, jól szemléltetve azt a formai szempontból porózus határt, amely a szerző műveire jellemző. Ezek mellett jelen van a korábbi kötetekből ismert panaszlevél, a Leiris önéletrajzi művének fordítása óta újra és újra felbukkanó álom, és az anekdota. Az öt részre tagolt kötetben ezek váltakoznak, egy a korábbi gyűjteményes kiadásokra nem jellemző vázt adva a kötetnek.

Az írások formától függetlenül a szereplők a hétköznapok kis eseményeire, megfigyeléseire adott érzelmi válaszait boncolgatják (különös tekintettel a mindennapok bosszúságaira), miközben olyan önreflexiós technikákkal próbálják megérteni saját reakcióikat, mint az eltávolítás vagy az újrakeretezés. Ugyanakkor nehéz eseményekről beszélni, mert a szereplők érzékelése áll a középpontban, legyen az egy szeretett vagy szeretetlen lény elvesztése (A kutyaszőr, A kutya, Szegény kutya, A kakas, A gyermek, A temető), egy tárgy (A két Davis és a szőnyeg, Levél egy fagyasztottborsó-gyártóhoz), egy étkezés (Halat enni egyedül, Vacsora), vagy bármilyen jelentéktelennek tűnő megfigyelés (A kukoricaliszt, Háztartási megfigyelés, Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban). Főszerepet kap a kötetben a veszteség és a gyász, az érzetek, különösen a diszkomfort fizikai érzete és annak intellektuális, morális kérdéssé való átfordítása (Halat enni egyedül). A szereplők egy adott helyzetben érzékelnek valamit, gondolkodnak róla, mindeközben pedig megfigyelik és elemzik magukat. Az észlelés tapasztalatba, az értelmezés megértésbe fordítása a téma – többnyire kevés sikerrel. Davis itt sem távolodik el, rossz szóviccel élve, fordítói önazonosságától.

Davis számára a szöveghűség iránti elkötelezettség mind fordítói, mind szerzői munkásságában alapvető fontossággal bír. Azt vallja, hogy fordítóként a szöveg szerzőjét kell követnie, annak minden jellegzetességével, vélt vagy valós hibájával: a fordító ne avatkozzon be a szövegbe, tartózkodjon például saját stílusának bármilyen megjelenítésével. Amennyiben az eredeti szöveg stílusjegyei ezt megkívánják, a szintaxis szintjén is híresen szorosan követi fordításaiban a szöveget, attól sem félve, hogy akár idegenszerűnek tűnjön a fordítás. Nem véletlen a Bovaryné fordítása sem, hiszen Flaubert kitartó keresése a mot juste után nagyon is megértésre talál Davis alkotói tevékenységében, aki ugyancsak hisz a jól megválasztott szó erejében.

Tematikusan ez a hitelesség iránti elkötelezettség jelenik meg a kötet első szövegében, A szalámilopás történetében is. Akármilyen jelentéktelennek is tűnjön egy részlet egy adott kontextusban bizonyos értelmezések szempontjából (hiszen csak egy szó!), más perspektívából a különbség jelentőséggel teli. Ennek fordítottja is megjelenik azonban a kötetben, egyfajta dialógust alkotva arról, mi számít valójában: A szakácsnő tanításában, a Személyes földrajz: Alabamában vagy a Személyes földrajz: Illinoisban a ténybeli pontosság csak bizonyos szinten számít az egyén megélt tapasztalata szempontjából.

A fordítói szöveghűség melletti elköteleződés miatt is zavarbaejtő az a tizennégy történet viszont, ami „Flaubert nyomán” jelöléssel szerepel a kötetben. A tizennégy történet közül, melyek jelenléte átszövi a szöveg egészét, korábban tíz már megjelent „Ten Stories from Flaubert” („Tíz történet Flauberttől”) (2010) címmel, ahol Flaubert szerzőként, Davis pedig fordítóként kerül megnevezésre. Ezzel szemben a Davis szerzőségével fémjelzett kötetben nincs utalás a történetek eredetére. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy míg tizenhárom történet a Flaubert szerelméhez írt levelei között apróbb változtatásoktól eltekintve szinte azonos alakban megtalálható, egy eredete ezidáig nem beazonosított (A székek).

Itt van jelentősége a mot juste-nak. Davis választása a from prepozícióra sem az első, sem a második megjelenéskor nem esetleges. A from a mozgás irányultságát fejezi ki, nem birtokviszonyt. A történetek Duchamp talált tárgyaihoz hasonlatos „talált történetek”. Az első megjelenéskor, ami egybeesett a Bovaryné újrafordításával, a történetek Flaubert korábban ismeretlen, addig fel nem fedezett morzsái voltak; ezeket Davis kiemelte, fordítói énjének ellentmondva kissé átformálta, és más kontextusokban mint anekdotákat prezentálta. Flauberttől Davis felé mozognak, ahogy új kontextusokban új értelmezési keretet kapnak, más jelentéseket termelnek. De itt kell megemlíteni azokat az álmokat is, melyek ugyancsak átszövik a kötetet. Bevallottan és dokumentáltan mások álmai is helyet kaptak itt, mégis Davis kötetében szerepelnek. Davisi transzfikciónak is nevezhető ez a gyakorlat – érdemes lehet kitágítani a fogalom jelentéstartományát. A magyar fordítás „Flaubert nyomán” paratextusa elfedi ezt a mozgást.

Egyébként sincs könnyű dolga a fordítónak – így jelen esetben Orzóy Ágnesnek – Davis szövegeivel. Egyszerre kell megküzdeni a szerző flauberti pontosságra való törekvésével, és a nyelvi jel nyughatatlanságára épülő játékosságával. Példaként szolgálhat az Apró közjáték, nagyrészt „a”-val és „á”-val, a Megfordítható történet, a Honnan tudom, mi tetszik nekem (hat változat), Döntés vagy éppen az angol kiadás magyarra csak nehézkesen lefordítható címadó története, a Can’t and Won’t (Hagyd és halaszd). Megjelenik továbbá a „píszí” nyelvhasználat is mint mellékszál. Jelen van az A bankban és A bankban 2 című elbeszélésekben, ahol csak a második történet tükrében látszik, hogy a szinte észrevehetetlen szexizmus nyelvi tetten érése a téma (a banki tisztviselő automatikusan nőként jelenik meg a személyes névmáson keresztül. Ez a magyar fordításban sajnos nem derül ki.) Különösen árulkodó azonban az, ahogy az egyik flauberti történet kiegészül. A kiállítás című talált történetben néhány apró (nem fordítói) változtatást eszközöl Davis, de ezek egyike nagyon is hangsúlyos: beilleszti az angolul tabunak számító Negroes szót, ami korántsem a magyar fordításban megjelenő „négerek” történelmi, kulturális és érzelmi asszociációit hordozza; a „niggerek” ez esetben jobb választás lett volna. Egy másik történetben egy egész eszkatológiai bekezdést told be Flaubert eredeti szövegébe a maga plasztikusságával, tőle amúgy szokatlan módon.

Noha egy kritikusa kijózanítóként és komorként jellemzi az Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban című kötetet, épp annyi játékosság rejlik benne, hogy ellensúlyozza mindazt a szinte katalógusba szedett hétköznapi bosszúságot és bosszankodást, ami a világ szerencsésebb felének részéül jut. Davis történetei úgy mozgatják ki az olvasót megszokott kényelméből, hogy egyszerre elgondolkodtatók és nagyon is földhöz ragadtak, az olvasó végül pont úgy érzi magát, mint a kötet egyik történetének címszereplője, Ödön von Horváth a hegyekben.

Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban. Fordította Orzóy Ágnes. Budapest, Magvető, 2021.

A kritika szerzőjéről
Szabó F. Andrea (1971)

Irodalmár, észak-amerikanista, egyetemi oktató. Legutóbbi kötete: En(Gendering) texts. An introduction to terms and debates for undergraduate students (Pannon Egyetem, 2021)

Kapcsolódó
„Fordítóként nagyon jó Lydia Davisszel tölteni az időt” (interjú Orzóy Ágnessel)
Túry Melinda (1994) | 2021.07.24.