Nem a puszta véletlen, és nem pusztán terjedelmi szempontok hozták össze egy könyvvé a magyar kiadásban Annie Ernaux nagy időbeli különbséggel megírt két – szokás szerint önéletrajzi ihletésű – kisregényét, az Egyszerű szenvedélyt (Passion simple) és A fiút (Le jeune homme). Mindkét könyv a szerelem, a szenvedély működését térképezi fel, olyan érzelmekét, amelyek elég intenzívek és mindent áthatóak tudnak lenni ahhoz, hogy elsöpörjék a hétköznapi normához mért társadalmi elvárások korlátait.

Annie Ernaux – ahogy ezt megszokhattuk tőle – tabudöngető, szubverzív író,

 egyfelől az általa tárgyalt témákat tekintve, másfelől ezek aprólékos, részletező bemutatását illetően: mintha az autobiográfiát író szerző nagyító alatt vizsgálná meg érzelmeit, saját viselkedését, reakcióinak belső (talán soha nem is kimondott) indítékait, motivációit. Éppen az Egyszerű szenvedély keretszövegében (amely egyébként az általa először látott pornófilm keltette hatásról szól) fogalmazza meg mindezt ars poeticaként: „Úgy gondoltam, az írásnak is efelé kellene tartania, ugyanolyan hatást keltenie, mint a nemi aktus látványának, szorongást és megdöbbenést, az erkölcsi ítélőerő felfüggesztését.” (9)

Eleve tabudöntögető – és ez nem csak az ezt a témát explicit módon tárgyaló A fiúra igaz – a narrátor-szereplő kora is, aki mindkét regényben ötvenen felül van. Annie Ernaux láthatóvá teszi, hogy 

a nők ebben az életszakaszban sem szűnnek meg érezni és vágyakozni, továbbra is van szexuális életük,

s testüket – amelyet persze már némileg megviselt az idő – igenis megkívánják férfiak. Továbbra is szeretni tudók és szerethetők: a szerelem nem az évek számától függ. A fiúban ez az életkori szempont különösen hangsúlyos, a párt mindenki megbámulja – gyakran megütközve – a strandon, a szórakozóhelyeken, holott, ha fordított lenne a nemi felállás, akár észrevehetetlenek is maradhatnának, a társadalom sokkal jobban tolerálja az idősebb férfi-fiatal lány viszonyt.

Az Egyszerű szenvedély egy mindent elsöprő szerelmet mutat be egy külföldi, nős diplomata iránt, aki, úgy tűnik – formailag mindenképp – laza viszonyra törekszik a nővel, hiszen van családja, s Párizsban tartózkodását amúgy is csak átmenetinek tekinti: telefonál, ha menni tud (vagy talán csak akar) hozzá, jelzi látogatásának időpontját az önmagát teljesen feladó szeretőnek, aki viszont hozzá igazítja egész életét. 

Találkozástól találkozásig csak látszatlétezést folytat,

pontosabban a jelent a (közel)múlthoz és a (közel)jövőhöz szabja: az előző együttlét(ek)re emlékezik, s a következőkre készül lelkileg és fizikailag egyaránt. A férfi tekintete előtt mozog akkor is, amikor az nincsen vele, neki, őt elkápráztatandó veszi ruháit, nézi magát a tükörben. Az ő számára készíti elő a terepet a lakásban, összevásárolt finomságokkal, friss ágyneművel, sőt, a szeretkezés helyszínét is előre kiválasztja. A köztes időben mások (barátok, diákok, ismerősök, sőt a gyerekei) számára csak funkcionálisan él, automata üzemmódban társalog, dolgozik. Közben reflektál ugyan magában arra, hogy ez csak időlegesen fenntartható, s próbálja elszakítani magát, növelni a belső távolságot, de alapvetően nem megy neki. Ez a szerelem az önfelszámolással egyenértékű: „»Megérdemelte-e« vagy sem, a kérdésnek természetesen semmi értelme. Lassan ez az egész történet olyan idegenné válik számomra, mintha egy másik nővel történt volna meg, de ez mit sem változtat a tényen: hála neki, olyan közel kerültem az engem a másiktól elválasztó határhoz, hogy néha már azt képzeltem, túllépek rajta.” (52)  Holott ez a szerelem – noha vitákról, egymásnak feszülésekről szó sincs kettejük között, ahhoz a nő túlságosan aláveti magát a kapcsolatnak – nem jelent, mert nem is jelenthet maradéktalan megértést kettejük közt. Valószínűleg Annie Ernaux szerint ilyen nem is létezhet két ember között, de ez esetben a kétféle életmód (elvált, azaz egyedülálló/házas) különbsége, s az, hogy a férfi külföldi (nem beszéli anyanyelvi szinten a franciát, és mivel a keleti blokkból – valószínűleg a Szovjetunióból – érkezett, kulturális különbségeik is vannak köztük), szintén lehetetlenné teszi ezt. 

Hogyan olvadhatsz valakivel úgy eggyé, hogy valójában nem is ismered,

nem érted, hogyan érezheted iránta ezt a mindent elsöprő szenvedélyt, ha érintkezésetek szinte csak felületi – még akkor is, ha itt főként fizikai természetű szerelemről van szó? A lyukakat, hézagokat a nő képzelete egészíti ki, különösen, hogy azt amúgy is mindig a szeretett fél alakja köti le.

Főként ebben a szövegben, az Egyszerű szenvedélyben érezhető a másik idegensége, rejtélyes mivolta – a másik regényben sokkal többet megtudhatunk a másik oldalról is: egy fiatal srác gondolatairól, elképzeléseiről, arról, mi fűzi őt a nála harminc évvel idősebb szeretőhöz. Sokkal többet megismerünk a személyiségéből a diplomatáénál, akit viszont – Alain Delon-szerű jelenség – talán kívülről látunk konkrétabban.

A fiúban például világos az olvasó számára, hogy a fiatal férfit valódi szerelem, igazi szenvedély hajtja a nő felé. Igaz, néha az az érzésünk, sok minden a személyiségében inkább csak projekció a narrátor részéről, annál is inkább, mivel a szerelem motivációja itt az ő számára – a testi vágy mellett természetesen – az önmagára, mármint a fiatalkori önmagára ismerés. 

Az ifjúság újraélése egy fiatal életén keresztül,

amihez hozzájárul a diákélet helyeinek együttes végigjárása Rouen-ban, és a megfigyelés, hogy a szintén alacsony társadalmi osztályból érkező, feltörekvő fiú ugyanúgy kerekedik felül mindennapi megélhetési gondjain, mint ahogy egykor ő. Egyfelől a narrátor ismét visszakapja fiatalságát, s mintha elnyerné az örök élet zálogát – másfelől az ifjúkori önmagára ismerésben meghúzódik némi önszeretet is, mintha Narcissus nézne le a patakba. S ez felveti a kérdést, hogy nem minden szerelem önszeretet-e is egyben, hiszen a másikban az fog meg minket, amit a saját szempontrendszerünk miatt fontosnak gondolunk, az pedig nem áll távol attól, hogy milyen a mi személyiségünk, hogyan identifikáljuk magunkat. Akkor vagyok önazonos, ha egy olyan embert szeretek, aki – ahogy mondani szokás – valamilyen módon „hozzám illik”, s mintegy tükörként építeni tud. Ennek a gondolatnak minden bizonnyal ugyanúgy van létjogosultsága, mint a másik regényben – ezzel látszólag szemben – az önfeladásénak: hiszen a szerelem komplex érzelem, egymásnak nagyjából teljességgel ellentmondó aspektusok is megférnek benne. Különösen, hogy – úgy tűnik – ugyanez, a szerelmet eredetileg megalapozó érzés vet véget a fiatal fiú és az idősödő nő kapcsolatának: amikor pusztán ez marad, már nem lesz elegendő a szerelmi viszonyulás fenntartására. A tükörkép szimulákrummá válik: „Egyre inkább úgy éreztem, hogy hiába gyűjtöm az emlékeket, a tapasztalatokat, nem érzek semmi mást, csak az ismétlődést magát. Úgy találtam, hogy örökéletű vagyok, de egyúttal halott is…” (70) (A fiú, aki viszont valamiféle beavatásként élte meg a szerelmüket, ugyancsak elfárad érzelmileg, ráadásul Párizsba is költözik.)

Más műveihez hasonlóan 

Annie Ernaux e két művében is folytonosan reflektál az írás, ezen belül pedig az önéletrajzi mozzanatok megírásának aktusára,

mint ahogy az így megragadható idő aspektusára is. Ráadásul ekképpen más szövegeit is beleintegrálja a regény szövetébe. Itt például hangsúlyosan Az eseményét, egyetemistakori tiltott abortuszának történetét: az Egyszerű szenvedélyben ellátogat a műtét színhelyére, A fiú történéseinek idején pedig éppen ezt a regényt írja – de a beillesztés oka nyilván leginkább az, hogy a kötetbe foglaltakon kívül e szövege kapcsolódik ennyire közvetlenül magához a szerelmi élethez (csak más perspektívából). Rokonítja őket még az első mű esetében a szexuális élethez járuló szenvedés és megszállottság, a másodikat illetően pedig a főhős életkora és az egyetemi közeg is, valamint annak a vágya, hogy valahogyan kivesse magából a fiatal férfi képét – mint annak idején a magzatot –, és szakítani tudjon vele.

Éljünk és írjunk szenvedéllyel, talán ez e két (vagy akár három) könyv, s velük együtt az Ernaux-hatás egyik titka.

Annie Ernaux: Egyszerű szenvedély – A fiú. Fordította Szávai János. Budapest, Magvető, 2023, 72 oldal, 2999 forint