1749: Emlékszel rá, hogyan és mikor kezdtél el írni?

Hollie McNish: Nagyon kicsi koromban kezdtem el írni, szórakozásból vagy amikor bosszúság ért. Mindig is szerettem a versírás szabadságát. Nem írtam sokat, csak néha-néha, ha valami felbosszantott vagy felizgatott. 

Az első verset, amire emlékszem, hétéves koromban írtam, és tele volt a családom iránti gyűlölettel, mert nem akartak macskát venni nekem!

Egyben ez volt a naplóm is, amibe verseket írtam és rajzoltam.

1749: Nagyon egyenesen kommunikálsz a közösségi médián. Hogy találod meg ezt az őszinte hangot?

HM: 

Azt hiszem, egyszerűen elfelejtem, hogy mások is olvassák a verseket,

ezért magamnak írok, és az ember olyankor a legőszintébb, mikor magának ír. Nem osztom meg az összes versemet a nyilvánossággal. Nem akarom, hogy az emberek mindent tudjanak rólam. Sokkal többet írok, mint amennyit valaha is megosztanék. Furcsa, amikor megjelenik egy könyv, és hirtelen eszembe jut, hogy jaj, ne, ezeket most már másoknak is fel kell olvasnom!

1749: A munkáid több nyelvre is lefordították. Mit gondolsz erről? Vannak olyan fordítások, amiket olvastál? Mennyiben különböznek az eredeti szövegeidtől?

HM: Nagyon szeretem őket. Számomra ez az egyik legizgalmasabb dolog az egész írás élményében. Kiskorom óta mindig is szerettem volna más nyelveket beszélni. A családom nem igazán beszél idegen nyelveket, de az egyetem alatt tanultam franciául és németül, és megtanultam spanyolul is, így ezeken a nyelveken olvastam a fordításokat. A prózát az eredetihez nagyon hasonlónak látom, a költészet persze trükkösebb. Azt hiszem, a legnehezebb a vicceket lefordítani – a szójátékokat és a rímeket; és furcsa módon a szexuális tartalmakat. A könyveimben gyakran van szó a szexről, és rájöttem, hogy a szexuális nyelvet is nehéz lefordítani. A Slug ["Meztelencsiga"] című könyvem idén jelent meg franciául és spanyolul, és szerintem a versfordítások tényleg hihetetlenül jók. Nagyon izgalmas hallani a szavaimat más nyelveken, még akkor is, ha nem értem őket, például magyarul!

1749: Hogy néz ki az írás folyamata nálad? Van bevett rutinod, vagy folyamatosan fejben írsz? Hogy néz ki egy átlagos munkanapod?

HM: A legtöbb munkanapom adminisztrációval, szerkesztéssel és turnészervezéssel telik. Az írás főként a köztes időszakokban történik. Amikor vezetek (és fejben írok!) vagy vonaton ülök, sétálok, biciklizem, alvásra készülök. Sokszor csak a fejemben van meg a szöveg. Aztán megállok és jegyzetelek. Amikor a könyveimet szerkesztem, gyakran eszembe jutnak sorok, olyankor sok új verset írok, ami egyszerre nagyszerű és bosszantó. Még soha nem ültem le úgy az asztalomhoz, hogy verset akarok írni. De úgy igen, hogy verseket akarok szerkeszteni, és amikor ezt teszem, mindig azzal kezdem, hogy tizenöt percig olvasom mások verseit, olyanokat, amelyek szerintem jobbak, mint az enyémek. Nem hiszem, hogy jobb íróvá válhatsz, ha nem olvasol vagy hallgatsz más írókat.

1749: Nagyon fontos kérdéseket vetsz fel a szülőségről és a társadalomról, valamint a testképpel, a nemek közötti egyenlőtlenségekkel és a jelenlegi kapitalista rendszerünkkel kapcsolatban. Úgy gondolod, hogy a költészet hozzájárulhat egyfajta demokratikus közbeszédhez ezekről a kérdésekről?

HM: Igen, feltétlenül, de nem hiszem, hogy muszáj ezt tennie. Nem hiszem, hogy a költészetnek politikusnak vagy provokatívnak kell lennie, szerintem mindennek van helye. Arról írok, amit a leginkább megélek és amiről a legtöbbet gondolkodom, és azt hiszem, szülőként, anyaként, nőként, aki állami iskolába járt, és így tovább, sokat gondolkodom ezeken a dolgokon.

1749: Van valami tanácsod az újdonsült szülőknek? Van olyan, amiről azt kívánod, bárcsak korábban elmondták volna neked?

HM: Igen, kérjen konkrét segítséget, amikor szüksége van rá. 

Ne figyeljen oda a reklámokra vagy az idealizált anyaképekre, amiket maga körül lát, mert ettől szarul fogja érezni magát.

Pihenjen a szülés után. És ne feledje, hogy a világ az övé, ne érezze úgy, hogy nem látják szívesen nyilvános helyeken. Kávézóba, vonatra, buszra stb. nagyon féltem bemenni, hátha sír vagy nyűgösködik a babám. De a világ mindenkié, beleértve a kisgyerekeseket is.

1749: Milyen benyomásaid vannak és voltak Budapestről?

HM: Imádtam a várost. Csak néhány napot töltöttem ott, de 

nagyon nyitottnak és izgalmasnak éreztem, anélkül, hogy túl zsúfoltnak vagy megfélemlítőnek tűnt volna.

Elmentem a Houdini Múzeumba, és láttam életem első bűvészbemutatóját, ami nagyszerű volt. És, tipikus turistadolog, tudom, de nagyon szeretem a romkocsmákat. Szeretek az ilyen helyeken írni, nem szeretem az olyan csendes helyeket, mint ahol általában dolgozom, jobban szeretem a zajt és a csevegést. Ha egy budapesti romkocsma közepén lenne az irodám, az tökéletes lenne!