„Az oltás nem bizonyult elegendőnek” (Interjú Guzel Jahinával)
Fotó: Wikipedia / Nazaretujs
„Az oltás nem bizonyult elegendőnek” (Interjú Guzel Jahinával)

A tatár származású orosz író, Guzel Jahina regényei – a Zulejka kinyitja a szemét és A Volga gyermekei – az elmúlt évek legnagyobb orosz könyvsikerei. Magyarországi kiadója, M. Nagy Miklós készített vele interjút.

M. Nagy Miklós: Miután megjelent három regénye, talán levonhatjuk a következtetést, hogy íróként önt legjobban a szovjethatalom első évei érdeklik, pontosabban az első két évtizede. Részben az akkori idők tragédiái, részben oly sok akkor élt ember szinte vallásos jellegű hite a kommunizmusban. Talán érez valamiféle nosztalgiát is egy ilyen hittel kapcsolatban a mi jobbára hit nélküli korunkban?

Guzel Jahina: Mindhárom regényemet igyekeztem úgy írni, hogy egyszerre lehessen történelmi és nem történelmi regényként felfogni – egy-egy konkrét időszak anyagán keresztül időn kívüli, ha úgy tetszik, örök témákat próbáltam kibontani. Arra törekedtem, hogy ne csak a „kisember” portréja jelenjen meg a könyvben a Nagy Történelemmel a háttérben, hanem hogy a Nagy Történelem fonódjon össze a hős személyes történetével, az lökje tovább, azzal együtt bontakozzon ki. A Zulejka kinyitja a szemét című regényben a kuláktalanítás folyamata, a kulákok száműzése, a GULAG rendszerén belüli munkástelepek élete a hősnő személyes átalakulását indítja el: házi rabszolganőből szabad emberré válik. A Volga gyermekeiben a volgai németek történetét és a „népek vezérének”, Sztálinnak a kis népekhez való viszonyát egy rémült falusi tanító szemével látjuk, aki egész életében próbál menekülni a történelmi folyamat elől. Az Eselon na Szamarkand (Szerelvény Szamarkandba) című legújabb regényemben az 1920-as évek éhínsége fonódik össze a főhős, egy „akaratlan hóhér” tragédiájával, és az ötszáz gyerek sorsa, akik a halál szélén állnak, az emberiesség próbájává válik minden felnőtt számára.  

Azért vizsgálom ezeket a száz évvel ezelőtti történeteket, hogy jobban megértsem, milyenek vagyunk most. Számomra nyilvánvaló, hogy a szovjethatalom első két évtizede volt az az időszak, amikor sok olyan csomót megkötöttek, amelyeket máig is próbálunk kibogozni. Amikor elvetették a magvakat, amelyek máig is ki-kinőnek. Amikor létrehozták azt az államot, amelyben máig is élünk – ha nem is a szó szoros értelmében, de a lényegét tekintve.

Ugyanakkor az odatartozás érzésével írok a szovjet időkről – életem első tizennégy évét a Szovjetunióban éltem le. Ez már a kommunista kor végórája volt, de akkor is. Félelem és kritika nélküli szenvedélyes kis úttörő voltam: sírtam a hős úttörőkről szóló könyveken, szeretettel rajzolgattam Lenin különböző portréit, büszkén álltam a díszőrségben az öröktűz mellett, és a vörös nyakkendőt is büszkén viseltem. Hihetetlenül kényelmes létezés volt ez: beleolvadni a hivatalos pozícióba, őszintén támogatni minden jelszót, mely a felvonulásokon vagy a rádióból harsog, felszólalni a politinformációs órákon, lelkesen megbélyegezve a kapitalizmus különféle bűneit a távoli Amerikában… És tudni, hogy emberek milliói ugyanígy olvadnak bele a rendszerbe – ez azt az érzést alakította ki bennem, hogy része vagyok valami nagy és helyes dolognak, hogy jelentős a létezésem. Gyerekkorom legfőbb érzése ez: hogy a legjobb országban élek, és a Szovjetunióban minden gyerek a testvérem. Kicsit aggódtam a vasfüggönyön túli más országok lakóiért. És kicsit szégyelltem magam: nekem olyan szerencsém volt, hogy a Szovjetunióban születtem, de németek, franciák stb. millióinak nem.

Most, amikor ilyen egyenesen rákérdez, hogy mi az a szovjet életből, ami iránt nosztalgiát érezhetek, akkor becsületesen bevallom: a testvériség érzése – „az ismeretlen, és mégis egymáshoz közel álló emberek igazi testvérisége”, ahogyan azt az új regényem főhőse mondja, a szerelvényparancsnok Gyejev.  Pontosan értem, micsoda csábítás ez – egy ilyen illúzió fogságában élni. Ez az illúzió adta nekünk, akik a hetvenes évek vége felé születtünk, a nyugodt, megrázkódtatások nélküli gyermekkor érzését. Minden kisgyerek szeretne egyetértésben élni a szüleivel, és az állam természetesen valamilyen értelemben szintén szülő. A kommunista rendszer 1991-es összeomlásával minden illúzió szertefoszlott – véget ért a gyerekkor, fel kellett nőnünk.

A mai oroszországi társadalomban rengetegen emlékeznek nosztalgiával a szovjet időkre, még a sztálini időkre, sőt magára a „vezérre” is. Több oka van ennek. Az idős emberek nem is annyira Sztálinra emlékeznek nosztalgiával, mint inkább a gyerek- és fiatalkorukra. A fiatalok, akik már a Szovjetunió szétesése után születtek, a mitikus nagy országra gondolnak nosztalgiával, amelyet pedig személyesen sohasem ismertek.

A nosztalgia a múltra tekint, és ez nem a leghasznosabb érzés, ha a jövőt akarjuk építeni. A nosztalgia rózsaszín szemüvege zavarja, hogy felnőtt viszonyt alakítsunk ki a szovjet múlttal: elismerjük a hajdani bűncselekményeket, de ezzel együtt azokat a progresszív impulzusokat is, amelyeket a kommunista kor adott a társadalomnak. Mert voltak ilyen impulzusok.

MNM: Az első regény, a Zulejka kinyitja a szemét nemcsak a kuláktalanításról és a tatár nép száműzéséről szól, hanem egy száműzött tatár nő és egy orosz kommunista szerelméről is. Vannak romantikus jelenetek a regényben – romantikus érzések és a durva történelmi igazság elegye: össze lehet foglalni így azt, amire az irodalomban törekszik?

GJ: A szovjet múlt kegyetlen oldalairól írok regényeket. Forradalom, polgárháború, éhínség, kuláktalanítás, sztálini repressziók, egész népek deportálása – megnyomorított életekről és sorsokról van szó, emberek millióinak szétszaggatott családi kapcsolatairól. Másként fogalmazva komoly kollektív traumákról, melyeket az oroszországi társadalom elszenvedett. Az 1918–1923-as évek polgárháborújának „ára” 12 millió élet. Az 1921–1922-es éhínség „ára” 5 millió élet – összesen 90 millió ember lakott az éhínséggel sújtott területeken. A kuláktalanításnak (vagy a „paraszttalanításnak”, ahogy ezt a folyamatot egyes tudósok és írók elnevezték) 3 millió megnyomorított élet az „ára”, plusz magának az oroszországi parasztságnak, melyet erőszakosan belekényszerítettek a kolhozokba, az „összetört gerince”.  

A súlyos témák kiegyensúlyozása végett természetesen valamit a mérleg másik serpenyőjébe is kell tenni. A szerelem és a szeretet témája – nem is annyira a férfi és nő közti szexuális szenvedélyé, hanem tágabb értelemben a szülők és a gyerekek, a barátok közti szeretet témája, meg általában az emberek közti szereteté – nagyon is szembeállítható a körös-körül tomboló borzalommal, a korai szovjet évek komor valóságával. Az első regényem főként az anyai szeretetről szól – az anyának a fia iránti szenvedélyes szeretetéről; bár persze van benne egy szerelmi történet is egy tatár nő és egy orosz vöröskatona között. A második regényben, A Volga gyermekeiben a fő téma az apa szeretete a fogadott lánya iránt – ez a szeretet tölti be és határozza meg a főhős, a Bach nevű falusi tanító egész életét. A harmadik regényben arról mesélek, hogyan próbálják megmenteni a felnőttek az éhezéstől a halál szélére került gyerekeket, függetlenül a nemzetiségüktől és a társadalmi osztályuktól.

MNM: Ez a bizonyos elegy nagyon sikeresnek bizonyult – most nemcsak arra utalok, hogy milyen sok példányt adtak el a regényekből Oroszországban és sok más országban is, hanem… Ön úgy ír, hogy az olvasó (most magamról beszélek) nemcsak a kor levegőjét érzi, hanem a benne élő emberek szívdobogását is. És ez teljesen rabul ejt. Szóval sikeresek a regények, de egyúttal nagy vitákat is kiváltanak. Egyeseknek nem tetszik a forradalom utáni idők túl kegyetlen ábrázolása, mások túlzásnak tartják a romantikus elemeket. Számított ilyen heves kritikákra? És ha számított volna, akkor próbálta volna elkerülni őket? Egyszóval: megváltoztatna bármit is az első két regényében?

GJ: Nem! Egyetlen szót sem változtatnék meg. A regények olyanok, mint a gyerekek: amikor a világra jönnek, elválnak az anyjuktól, és elkezdik élni a maguk életét. Annál is inkább, mivel az írónak nem feladata, hogy kiszolgálja az olvasó igényeit. Kétségkívül van felelőssége az olvasóval szemben, tiszteli az olvasót, gondolkodásra akarja késztetni. De semmiképpen sem kell a kedvét lesnie.

Való igaz, hogy a regényeim az orosz társadalom számára érzékeny területet érintenek – a történelmi emlékezetét. És heves vitákat váltanak ki, amelyek helyenként túlságosan emocionálisak. A regényeimet vádolják azzal is, hogy befeketítik, meg azzal is, hogy megszépítik a múltat. Egyesek szerint túl szelíden ábrázolom a szovjet valóságot, túl sok a kemény témát lágyító „ellensúly”. Mások szerint épp ellenkezőleg, túl sötéten ábrázolom a valóságot, megengedhetetlen módon sűrítem a borzalmakat. Azt gondolom, a könyveim csak ürügyként szolgálnak a szovjet múltról folytatott vitákhoz: hogy miként viszonyuljunk hozzá, és hogy mennyi borzalom engedhető meg a leírásában. Vagyis a könyvekről folytatott vita valamiféle társadalmi dialógus sajátos formája.

MNM: Mellesleg mit jelent tatárnak lenni? Úgy értem, önnek, személyesen. Amit egy átlagos magyar olvasó a tatárokról tud, azt kis túlzással össze lehet foglalni a „tatárjárás” és a „tatár iga” kifejezésekben.

GJ: Én is, mint sok más gyerek Tatárföldön, kétnyelvű családban nőttem fel – tatárul is, oroszul is beszéltem. Hároméves koromig különben csak tatárul, és annak két változatában – a „városi” és a „falusi” tatár nyelven (nem túl nagyok a különbségek, de azért vannak, főleg a szóhasználatban). Háromévesen óvodába kezdtem járni, és az orosz nyelv az életem részévé vált. Orosz nyelvű iskolába jártam aztán, és a főiskolán is oroszul tanultam. A klasszikus irodalmat orosz nyelven olvastam. Most sokkal többet használom az orosz nyelvet, mint a tatárt. Az első irodalmi opuszaimat – hétéves koromban kezdtem írni – már orosz nyelven alkottam. És most is csak oroszul írok. Külföldön rendszerint tatár származású orosz írónak neveznek – és ez teljesen korrekt.

Persze kétnyelvű és kétkultúrájú világban felnőni nagy szerencse. Számomra a szülővárosom, Kazany két nép – az orosz és a tatár – harmonikus együttélésének legszebb példája. A kazanyi kánságot 1552-ben hódította meg és olvasztotta be Oroszországba Rettenetes Iván hadserege. Azóta már majdnem ötszáz év telt el, és most, sok hányattatás után a két nép végre eljutott valamiféle harmóniához. Csak képzelje el: a kazanyi Kreml területén egymás mellett áll a mecset és a pravoszláv székesegyház; a vegyes, tatár-orosz házasságkötések száma a szovjet idők óta stabilan harminc százalék. Mellesleg az én férjem is orosz, és a fivérem felesége is. Az író számára pedig két kultúrában felnőni olyan, mint két forrásból inni.

MNM: A második regényében – és leginkább erről szeretnék beszélgetni – a szovjet világ egészen boldog (vagy annak látszik) jó néhány éven át. Majd pedig hirtelen minden sötétté és baljóssá válik benne. Hogy őszinte legyek, engem kicsit meglepett ez az éles váltás. Azt jelenti ez, hogy egy nagyon ígéretes kommunista kísérletet tragikusan eltorzított egyetlen ember, Sztálin?   

GJ: A Volga gyermekeinek hőse, Bach, a falusi tanító meséket ír. Német népmeséket dolgoz fel, és egyszer csak úgy rémlik neki, hogy ezek a mitologikus történetek valósággá válnak a korai szovjet években: a komor német mese összeolvad a nem kevésbé komor kommunista valósággal. Eleinte a mesék fényesen, gazdagon, termékenyítően valósulnak meg. Törpék kovácsolnak aranyat a kolhoz földjei alatt, aminek köszönhetően soha nem látott bő búzatermés lesz. A kürtöt fújó úttörővezetőt Bach a hamelni patkányfogónak látja, akit követnek a gyerekek. Az érett kukoricacsövekben aranyfürtű szép lányok sejlenek. Az ügyes tisztviselő bátor szabómesterré válik. A kolhoznak vannak saját törpéi és óriásai; és a bab majdnem az égig nő… De aztán egyszer csak a mesék máshogyan kezdenek valósággá válni: komoran, kegyetlenül, sőt véresen.

A német mese természetesen nem pusztán stilisztikai fogás, mely az olvasó szórakoztatását szolgálja. A német népmese a regény fő metaforája: a szovjet mese metaforája. A regény hősének úgy tűnik, a mitologikus szüzsék valósággá válnak, az ország lakói pedig azt hiszik, nemsokára valósággá válik a szovjet mese. A regény három központi fejezete az 1926-os és 1927-es évről szól, amikor a társadalomban kivirágzott a szovjet mese megvalósulásának reménye. Hallatlan lelki-szellemi szárnyalás időszaka volt ez, a művészet felvirágzásáé, az irodalomé, a filmé, az építészeté, nagy remények és hihetetlen alkotóenergia ideje. Ekkor még nem verték szét a Trockij vezette ellenzéket, még nem kezdődtek el a koncepciós perek, az ország a holnap örömteli várakozásában élt… De a szovjet mese sajnos nem válik valósággá: a lehető legkomorabb és legkegyetlenebb szüzsék váltják fel. És a regény hőse, Jakob Ivanovics Bach is megérti ezt – a mese egyáltalán nem úgy realizálódik, ahogy szeretné. Ez a törés 1927-ben történik (pontosan a könyv közepén: ha ott nyitják ki, ezt az 1927-ről szóló központi fejezetet találják) – ebben az évben lett Joszif Sztálin az ország egyeduralkodó vezetője. És ettől kezdve sokan megértették, hogy a szovjet mese egyre borzalmasabbá válik. 

Hogy a szovjethatalom fennállásának első évtizedeiben elkövetett bűncselekményekért minden felelősség Sztálint terhelné, abban nem vagyok biztos. Sztálin kétségtelenül zsarnok volt és bűnöző. A Volga gyermekeiben próbáltam megérteni a gondolkodását – hogy mit érezhetett és mitől félhetett az Oroszországba betelepült németekkel kapcsolatban. De a történelem leegyszerűsítése lenne egyedüli vétkesnek tartani. A bűnösséggel kapcsolatos kérdésre nincs egyértelmű válaszom. 

MNM: Hízelgőnek tartja, amikor Gabriel García Márquezhez hasonlítják? És egyetért ezzel? Vannak az ön számára bálványok az irodalomban? Olyanok, akiknek az emlegetése a regényeivel kapcsolatban nagyon jólesne az ön számára?

GJ: Nem a szerző feladata, hogy a saját műveiről elmélkedjen, és mások szövegeihez hasonlítsa őket. Legyen ez a hivatásos kritikusok dolga. Csak annyit mondok, hogy a saját szövegeimben olyan orosz „misztikusok” nyilvánvaló hatását látom, mint Nyikolaj Gogol és Mihail Bulgakov.   

Különben A Volga gyermekeit, amellyel kapcsolatban García Márquezt emlegetik, én magam teljesen realista regénynek tartom. A figyelmes olvasó észreveszi: minden mesés történet kizárólag a két főhős – Bach, a tanító és Joszif Sztálin – fejében játszódik le. A regény cselekményében egyetlen varázslatos dolog sem található. Mi több, a történelmi tények nagyon szoros vázára épül a könyv: a Volga-vidék egész korai szovjet története benne rejlik a „meseszerű” ábrázolásban. Így például Bach „mitikus” kalendáriumában minden év megfelel egy valóságos történelmi eseménynek. Az Éhezők Esztendeje (1921) az az év, amikor az országban páratlan éhínség pusztított. A Halott Gyermekek Esztendeje (1922) az, amikor Szovjet-Oroszországban a hajléktalan gyerekek problémája a legsúlyosabb volt: másfél millióan csavarogtak az országban. A Sosemlátott Termés Esztendejében (1926) valóban kiváló volt a termés az egész országban. Az Elrejtett Gabona Esztendeje (1928) az az év, amikor elkezdték szisztematikusan kuláktalanítani a parasztokat, vagyis elkobozni a tulajdonukat és a vetésre előkészített magot, ezért a parasztok elrejtették a termést.

MNM: Egy interjúban ön azt mondta, a legjobb tanácsot Jevgenyij Vodolazkintól kapta: hogy olyan második könyvet írjon, amely egészen más, mint az első. Milyen tekintetben „egészen más” A Volga gyermekei, mint a Zulejka? Persze az első a tatárokról szól, a második a Volga mentén élő németekről, a történelmi időszak viszont ugyanaz…

GJ: A legfőbb különbség az én szerzői nézőpontomból az, ahogy ebben a két regényben két művészeti ág, az irodalom és a film szemlélete kapcsolódik össze. A Zulejka egy forgatókönyvből született, és erőteljesen filmszerű: akciókra és képekre épülnek a jelenetek, a párbeszédek rövidek és csattanósak, a mondatok rövidek, és az egész szöveg jelen időben van, ahogy a forgatókönyveket írják. Ilyen típusú elbeszélést tett lehetővé maga a hősnő is, aki tanulatlan parasztasszony, a jelenben él, az adott pillanatban történő eseményekre reagál, nem nagyon képes a reflexióra, és inkább az érzelmek mozgatják.

A második regény, A Volga gyermekei kezdettől irodalmi szövegnek készült. A főhős – a Вach nevű falusi tanító – a német költészetben él, sokat és szövevényesen elmélkedik, a világot a maga összetettségében fogja fel. Ez pedig egészen más elbeszélői stílust követelt: sokkal irodalmibbat, részletezőbbet, a német mitológiára való allúziókkal telit.

A második regényben emellett sokkal tágabb és erőteljesebb az elbeszélés politikai rétege. Remélem, A Volga gyermekeit különböző szinteken lehet olvasni és felfogni. Egyes olvasók számára az emberi történet lesz érdekes: a férfi története, aki érett korban találkozik az első szerelemmel, majd később elveszíti, és magányosan neveli szerelmének a lányát, igazi szülői szenvedéllyel szereti, és nagyon különös módon próbálja védeni a környező világ kegyetlenségétől. Mások filozófiai tartalmat találhatnak a könyvben: egy olyan ember történetét, aki próbál elmenekülni az időtől, elrejtőzni a történelmi folyamattól. Megint másnak a történelmi-politikai réteg lehet érdekes: a volgai német kolóniák története, a két nagy és időnként egymással harcoló állam – Oroszország és Németország – politikájának hatása egy kicsi, békés nép sorsára, amely túsza lett ezeknek a bonyolult államközi kapcsolatoknak.  A regény harminc fejezetéből négy Sztálinnal foglalkozik, és az ő nézőpontjából látjuk az eseményeket. Ezekben a fejezetekben próbáltam megérteni, mit érezhetett a „népek vezére” a soknemzetiségű Szovjetunióban élő kis népekkel kapcsolatban. A lehető legkönnyebb lett volna „patás ördögként” ábrázolni, csupa fekete festékkel odakenni. Igyekeztem ezt elkerülni – nem mentegetni a zsarnokot, de mégiscsak megérteni, milyen okok álltak amögött, hogy olyan kegyetlenül bánt a volgai német lakossággal.  

A főhőst – a Bach nevű falusi tanítót – klasszikus „kisemberként” ábrázoltam: a Gogol és Puskin által megteremtett és sok más orosz író, például Csehov és Gorkij által folytatott tradíció szellemében. Bach tökéletes „egérkeéletet” él, mígnem berobban sorsába a Nagy Történelem: a forradalom, a polgárháború és a hadikommunizmus, a parasztság elleni harc, a kollektivizálás, az éhínség, a repressziók – mindezek a borzalmas események rázúdulnak a Volga mentén élő aprócska kolóniára, és minden tagjának életét fenekestül felforgatják (mint ahogy még sok millió „kisemberét” szerte a szovjetek országában). Bach a kegyetlen idővel való szembeszegülés sajátos módját találja meg – remeteéletet él a családjával egy magányos tanyán. Egy ideig, sőt elég hosszú ideig Bach úgy látja, képes elmenekülni az idő elől. De a regény végén kiderül, hogy a történelmi folyamat elől nincs menekvés – országa történelmének részévé kell válnia.

A Volga gyermekeinek egyik különös sajátossága, hogy majdnem teljesen egészében egy néma hős a narrátora. Bach akkor némul meg, amikor saját feleségének a megerőszakolását kell végignéznie – s ez már a regény elején megtörténik. A szüzsé szintjén ez a némaság a pszichés sokk következménye. Ugyanakkor metafora is: azzal, hogy nem hajlandó kommunikálni a világgal, a hős végleg elfordul az emberektől, a körülötte zajló nagy történelemtől, és önmagába zárkózik. Ezzel a hallgatásával Bach mintegy védelmezi magát és újszülött lányát a külvilágtól: hallgat a kegyetlen történelmi eseményekről, melyeknek tanúja volt, semmit sem mesél el a kislánynak a világról, némán neveli – abban a reményben, hogy a lánya soha nem megy el tőle sehová. Ez a regény egyik legfőbb kérdése: van-e joga az idősebb nemzedéknek, hogy hallgasson a saját tragikus tapasztalatáról, még ha azért teszi is ezt, hogy védje a gyerekeket? Nem vezet-e ez a hallgatás ahhoz, hogy megszakad a kapcsolat a nemzedékek között? Vagy az öregeknek, legyen bármilyen fájdalmas, el kell mesélniük a gyerekeiknek azt, amit átéltek? A válasz a regény végén egyértelmű: a hallgatás és az elhallgatás nem jó módszer a történelmi traumák feldolgozására. A nemzedékek közti dialógusra szükség van, különben semmilyen szeretet nem tartja meg a gyereket a szülő mellett.

MNM: Ha már a nemzedékekről van szó: az első regény eredete világos – tudjuk, hogy az ön nagymamájának a történeteiből született. És a második? Mintha szerelmes lenne a Volgába, ha szabad így mondanom…

GJ: Mindig sok német kapcsolat volt az életemben: nagyapám némettanár volt, gyerekkoromtól fogva tanítgatott engem is a német nyelvre, Goethe és Heine költeményeit olvasta. Az első szakmám nekem is a németnyelv-tanítás (pontosan úgy, mint a regényem hősének). Egész életemben voltak német kollégáim, különböző projekteken dolgoztunk együtt.

A Volga gyermekei két nagy szerelmem találkozásából született: az egyik a Volga iránti, a másik pedig a német kultúra szeretete. Ha úgy tetszik, ezzel a regénnyel akartam szerelmet vallani a Volgának is, meg a német barátaimnak is. Talán nem is lehet regényt írni anélkül, hogy ne lenne az emberben egyfajta rajongó érdeklődés valamilyen történelmi időszak, téma, hős vagy akár egy konkrét ember konkrét sorsa iránt. A szerző erős szellemi-lelki izgalma, amely a regényírás hosszú hónapjai, sőt évei alatt sem csitul el, legalábbis esélyt kínál, hogy be tudja fejezni a szöveget, meg arra, hogy az olvasó is izgalomba jöjjön tőle.

Kedves számomra a Volga-vidék, a második otthonom. Dácsánk volt egy volgai szigeten, és elmondhatom, hogy úgy ismerem ezt a folyót, mint saját magamat. És ha azt mondom, hogy ez a regény egyfajta szerelmi vallomás a Volgához, hadd tegyem hozzá, hogy maguk a volgai németek is hasonlóképpen éreztek – tudom ezt a naplóikból, a memoárjaikból, a dalaikból. Ez a szeretet kötötte össze őket a Volga-vidék más népeivel.

Miközben anyagot gyűjtöttem a regényhez, természetesen jártam a helyszíneken: Szaratovban, Engelsben (ahogy ma hívják Pokrovszkot), Marxban (amely Katarinenstadt mai neve). Az engelsi helytörténeti múzeumban felfedeztem egy filmet, amit addig sokáig nem találtam. Az 1928-ban, a Nyemkino stúdióban forgatott, Martin Wagner című film volt az – az egyetlen játékfilm, amelyet ebben a stúdióban forgattak. A mellékszerepelők és a statiszták mind parasztok – valódi szovjet németek. Később, amikor írtam a regényt, ezek az alakok is ihletként szolgáltak.

Úgy akartam írni a Volgáról, hogy az is a művem egyik hőse legyen. A regény első szava is ez: „Volga”. És vele fejeződik be a szöveg – az utolsó jelenet a Volga vizében játszódik. A folyó állandóan jelen van a történetben: hol közmondásokban, dalokban, a hősök kifejezéseiben bukkan fel, hol háttérként, hol a cselekményszálak közti átvezető portálként jelenik meg. A Volga a regényben sokkal több, mint egy folyó: természeti lény, tápláló erő, a szépség fő forrása, néha barát, akivel meg lehet osztani örömet és bánatot, néha pedig veszélyforrás. És még ennél is több: a Volga maga a történelem. Bach úgy érzi, ha partján áll, a magaslatról figyelheti az egész menetét. De nem, előbb vagy utóbb bele kell merülni ebben a történelembe, össze kell olvadni vele…

MNM: Az új regényéről, remélem, egy év múlva beszélgetni fogunk még, amikor megjelenik magyarul…  De elmondaná dióhéjban, hogyan találta meg a történetet, amelyet elmesél benne? 

GJ: A harmadik regényem az 1920-as évek éhínségéről szól kalandos történet formájában. Más szóval ez az éhínséges évek története a kalandregény műfajába csomagolva. Gyejev azt a parancsot kapja, hogy ötszáz gyereket vigyen vonattal Kazanyból Türkmenisztánba, hogy megmentsék őket az éhhaláltól. Miközben a céljuk, a napos, gabonában bővelkedő Szamarkand felé tartanak, Gyejevnek sok kis hőstettet kell végrehajtania: ételt kell szereznie a gyerekeknek, üzemanyagot a mozdonynak, gyógyszereket, szappant, ki kell vezetnie a szerelvényt a sivatagból, ahol egyszer csak véget érnek a sínek… A történet valóságos, ugyanakkor meseszerű is, vagy talán valamilyen antik mítoszra hasonlít, és így azt a reményt ülteti el az emberben, hogy a hős győzelmével végződik. Ez pszichológiailag megkönnyíti az olvasó feladatát – hogy haladjon előre a bonyolult, helyenként tragikus szövegben. Nagyon fontos számomra, hogy a cselekmény ragadja magával az olvasót – hogy legyen olyan húzása, amely megbirkózik az anyag súlyával. Ezért igyekeztem igazán izgalmas kalandokat kitalálni a hőseimnek.  

A regényidő hat hete alatt a szerelvény négyezer versztát tesz meg, s utasai a legkülönfélébb emberekkel találkoznak. Ezek az emberek – csekisták, banditák, rekvirálóseregek tagjai, vasutasok, türkmén baszmacsok – gyakran kibékíthetetlen ellenségek, és készek megölni egymást. De ebben a helyzetben mind egyszerűen emberek – és segítenek megmenteni a haldokló gyerekeket. És az, hogy az ötszáz gyerek végül csak eljut Szamarkandba, nemcsak a szerelvényparancsnok érdeme, hanem mindazoké, akikkel találkozik az út során. A gyerekek élete válik az emberiesség mércéjévé minden felnőtt számára, és a megmentésük olyan céllá, amely egy időre eltörli, lenullázza a társadalmi ellenségeskedést. A regény tehát elsősorban arról az emberiességről szól, amely bármilyen társadalom túlélésének elengedhetetlen feltétele.

Azt is lehet mondani, hogy a regény a szovjet rendszer kétarcúságát mutatja meg. Főhőse, Gyejev megtestesíti ennek a rendszernek mindkét oldalát – a sötétet és a világosat is: egyszerre gyilkos és megmentő. Akaratlanul lett gyilkos, abban a húsdaráló időben, melyre az ifjúkora esett, kénytelen volt sokat ölni – előbb mint a polgárháború katonája, aztán mint rekvirálókatona. Megmentővé a saját akaratából válik: ő maga megy a vasúthoz dolgozni, hogy küzdjön az országban dúló éhínséggel – végre úgy harcolva, hogy közben nem kell ölnie. Kegyetlen iróniaképpen Gyejev bizonnyal olyan éhező gyerekeket is megment, akik az ő bűnéből lettek árvák: a rekvirálások során biztosan megölte némelyikük szüleit, vagy az életben maradáshoz szükséges minden eszköztől megfosztotta őket. Ilyen Gyejevekből, akik akaratlanul váltak gyilkossá – parasztokat végeztek ki a beszolgáltatás elmulasztása miatt, lágerekben dolgoztak, megtestesítették az állam egész represszív politikáját – annyi volt, mint a tenger. És ők voltak a kor hősei is egyúttal: küzdöttek az éhínséggel, újjáépítették a vasútvonalakat, feláldozták magukat az oltási kampányok során, evakuálták az éhező gyerekeket, hősként dolgoztak a nagy építkezéseken, harcoltak a második világháborúban, küzdöttek az írástudatlanság felszámolásáért és a keleti nők felszabadításáért.   

Az éhínségről nagyon kevés irodalmi mű született. Sokak számára ez máig is „fekete lyuk” úgy a család, mint az ország történelmében. De nem lehet továbbhaladni, amíg mögöttünk ötmillió ember méretű „fekete lyukak” vannak (a tudós történészek szerint ennyien haltak meg az 1920-as évek éhínségében). Hát ezért született meg a Szerelvény Szamarkandba című regény.

MNM: Ön történelmi regényeket ír. Mint ahogy Zahar Prilepin, Jevgenyij Vodolazkin, Ljudmila Ulickaja, Dmitrij Bikov is… és még hosszan sorolhatnám. Rengeteg regény születik a huszadik század orosz-szovjet történelméről – elképzelhető-e, hogy az orosz emberek valaha is meg tudják emészteni mindazt, ami ez alatt az idő alatt történt? Úgy értem, jó, hogy sok irodalmi mű születik róla, ami talán segíthet, ugyanakkor ez politikai kérdés is, nem gondolja? 

GJ: Az író a társadalom része, mint ahogy a szociumban élő minden más ember is. És ezért az általa alkotott szövegek kifejezik a társadalom egészének félelmeit, álmait, várakozásait, igényeit, morális törekvéseit. Ha a társadalomban van igény a történelmi emlékezetre, a múlt feldolgozására, akkor az irodalom tükrözi ezt. Az irodalom, ha úgy tetszik, egyszerre a jelen történéseinek tükröződése és a múlt visszhangja, sőt valamilyen szinten a jövőé is.

A szovjet korszak valósága és ezen belül a Sztálinnak, a „népek vezérének” gyűlöletes figurája iránti érdeklődés szakaszosan alakult. A gorbacsovi glasznoszty idején (a nyolcvanas évek második felében) és a jelcini uralom első éveiben (a kilencvenes évek elején) ránk zúdult a hosszú-hosszú éveken át elrejtett igazság áradata – óriási volt az érdeklődés a sztálinizmus bűncselekményei iránt. Úgy tűnt, olyan sok kegyetlen igazságot tudtunk meg, és annyi leleplezés történt, hogy mindez az orosz társadalom számára a kommunizmus és a sztálinizmus elleni oltásként fog hatni: hogy mindent megvizsgáltunk, kritikusan értékeltük a múltunkat, feldolgoztunk minden traumát, és készen állunk arra, hogy a jövőről beszélgessünk és arról álmodozzunk. A társadalom még valahogy bele is fáradt a szovjet múlttal való birkózásba – olyan hosszan és alaposan vitattuk meg. 2008-től 2014-ig a szociológiai kutatások szerint csökkent a téma iránti érdeklődés, a társadalom közömbös lett a sztálinizmus témájával szemben Majd a 2010-es évek közepétől jött az érdeklődés új hulláma.

Ma Oroszországban a szovjet múlt élesen politikai témává vált. Az iskolai történelemkönyvek, a sztálini bűncselekmények vizsgálatával foglalkozó jogvédő szervezetek tevékenysége, a szovjet múltról szóló könyvek és filmek, kiállítások, színházi előadások, Sztálin alakjának felhasználása reklámcélokra – mindez a társadalom érdeklődésének középpontjába kerül, és heves vitákat vált ki.  Mint már mondtam, sokan nosztalgiával gondolnak vissza a Szovjetunióra, sőt még Sztálinra is. Sajnos az oltás nem bizonyult elegendőnek, mármint az, amit az oroszországi társadalom az 1980-as, ’90-es években kapott. Oroszország most megint izgatottan kutatja a szovjet múltját, és próbálja meghatározni a viszonyát hozzá. Úgy látszik, több kört vagy szakaszt kell megtennünk, mire véglegesen legyűrjük a sztálinizmus örökségét. Remélem, az én három könyvem egyik-másik olvasónak segít abban, hogy kialakítsa a saját pozícióját.

A kultúra – és ezen belül az irodalom – tölti be ma azt a funkciót Oroszországban, hogy pszichológiailag feldolgozza a szovjet múltat. Természetesen jó lenne, ha a politika segítene ebben a fájdalmas folyamatban. Lehetséges, hogy a kultúra egyedül is megbirkózik a feladattal? És amikor a szovjet múlt már nem fog „fájni”, a politikának nem marad más dolga, mint követni a kultúrát? Jó lenne hinni, hogy így lesz.   

 

A cikk szerzőjéről
M. Nagy Miklós (1963)

Műfordító, kritikus, a Helikon Kiadó irodalmi vezetője. Orosz, angol és spanyol nyelvből fordít. Legutóbbi kötete: Ha nem is egy bomba nő (Cartaphilus, 2014).

Kapcsolódó
„úgy állok a prózai mű fordításához, mintha költészet lenne” (interjú M. Nagy Miklóssal)