Vékony, éles savanyúcukor
a nyelvem,
a nyár végén szirmok s levelek
hullottak rám.
A szájpadlásom barlangjában
háromezer éves űr.
Se festmény, se máglya.
De szemöldököm üzent:
Milyen gyönyörű jégfolyók!
Milyen gyönyörű szirtek!

A könnyek kihordták szememből a sót,
és hasított sebem
feltelt vízzel.
Zöld víz. Homályos víz.
A seregélyek és a méhek
mind odagyűltek.
Molnárkák szaladgáltak
lábujjhegyen a pocsolyán.
Pont ahogyan Jézus jár
azon, ami nekem fáj.

Vannak olyan aprócska szavak,
mint a túl nagy kankutyától
vemhes szukák,
akkora mondandóval,
hogy be se fér
a szobába.

Előre hajolok, felelőtlenül,
mint egy sziklaperem.
Tekintetem áttetsző harang,
befőttesüveg,
az ég búrája,
Isten, ki színt választ a tollaknak.
S én, akinek szülőcsatornája
szűk ösvény,
világra hozok egy másik lényt.

Be a zsákba
az összes emléket.
Hadd nyávogjanak.
És csapjuk őket egy sziklához.