Reggel

                          „for women live much more in the past than we do, he thought, they attach themselves to places”^[1]

                                                                                                                                           Virginia Woolf: Mrs Dalloway

A konyha ablaka olyan szűk volt és mély, mint a fülkagyló közepén a lyuk. A beszűrődő fény, az első hajnali világosság kékes fénye tompán világította meg a formákat és a színeket. A hámló vakolatú falak és a tűzhely fölötti kürtő oldala fehér, a nedvességfoltok szürkék, a márvány sárga, a mosogató kagylójába vágott hornyok feketék, a szekrények barnás árnyala­túak, a fogantyúik fémből készültek és már kiütközött rajtuk a rozsda, a padló vöröses kőlapokból volt kirakva, a padok, a székek és az asztal fából készültek, mindegyiket más színűre pácolták, s más színűre koptatta őket az idő. A konyhának két ajtaja volt, az egyik egy nagy, tömör ajtó, amihez két lépcsőfok vezetett, s az éléskamrába nyílott, ami hideg volt és lilás színű, mint a máj. A másik ajtó üveges volt és a bejáratra nyílott. A tanyaház bejárata nyirkos és sötét, mint egy mély torok. A falai egyenetlenek, mint az arc belsejében a hús, fagerendás mennyezete, mint egy rovátkolt szájpadlás, a kővel kirakott padló pedig a hosszú éveken át tartó nyeldekléstől elhasználódott nyelvre hasonlít. Állt ott egy cipőkkel rendetlenül telerakott cipőtartó. Meg egy pad. Meg egy beépített szekrényke, szúette ajtókkal, fából készült húzókával. Három kampó, teliaggatva kabátokkal, mint három púp. Egy láda teli üres üvegekkel. A falakon felakasztva sajtkészítő szerszámok; egy húros sajtvágó és fonott vesszőkosarak. A padlón két tejeskanna dísznek. A bejárat íves boltozata, mint az íny. A szabadba vezető, kulcsra zárt ajtó, mint az összeszorított fogsor. A felső emeletre vezető, mázas csempével borított szűk lépcsőfokok olyanok, mint a gerinccsigolyák. A ház bejáratának, vagyis a torkának a végén egy hosszúkás, döngölt padlójú istállóba lehetett jutni, melynek csak egy ablaka volt, a falak mentén végig beépített jászolok, egy kezdetleges mosdókagyló, zsákok, vödrök, egy vasvilla, takarmány, széna meg egy szerszámokkal megrakott, csupa por fémpolc, s egy kijárat, ami a karámba vezetett. Az istállót két részre osztották. Az egyik oldalon négy csupa csont és bőr kecske, a másik felében pedig egy díszkocsi. Az egyik kecske fehér. A másik barna. A bakkecske fekete. S volt még ott egy fehér fejű, barna kisgida is. A hintó aranyozott és kék, benne díszes szegélyű párnák sodrott selyemrojtokkal, oldalára aranycsillagokat pingáltak.

Marta belépett a konyhába, Joana a padján üldögélve figyelte, hogy megy egyenest a kamrába, s tér vissza két szelet kenyérrel, tejjel, lekvárral és vajjal. Marta megpirította a kenyeret olyan parázson, amit nem kellett élesztgetni, elővett egy csészét, megtöltötte tejjel, aztán a márványlapon álló, üvegajtajú szekrénykébe tette. A szekrénykében fény gyulladt, és zümmögésbe fogott. Benne a csésze körbe-körbeforgott. Marta ott álldogált előtte, az orrára illesztette azokat a jól összetapogatott lencséket, amik a nyakában lógtak, és belenézett a kis tükrébe. A mutatóujjával simogatta. Gyorsan, gyorsan. Erősen figyelte, s az ujját fel-fel kapkodta róla. Aztán abbahagyta a mozdulatot. Csak nézte, aztán hirtelen felnevetett attól, amit a tükrében látott. Marta nevetése ragadós volt, Joana arcára is kiült egy görbe mosoly, s rácsapott a térdére. „Nevessen az asszony, és bőgjön a szamár, tanítsa meg nekik az ördög, hogy ilyen a világ.” Ahogy ezt kimondta, egyszerre jókedve kerekedett. Szemében könny csillant, az ügyetlenre sikerült mosoly alattomos, ravasz vigyorrá torzult, aztán kitört belőle a nevetés, majd iázásba fogott, mint egy szamár, amitől még jobban nevethetnékje támadt, s teljesen kifordult magából, teli torokból nevetett, majd megfulladt. Megszólalt egy éles hangú csengő, s a szekrénykében kialudt a fény. Marta kinyitotta az üveges ajtót és elővette a gőzölgő csészét. Beledobott egy kanálnyi sötét port, és a tej fekete lett tőle. A kés hegyével vett a puha vajból, rákente az egyik szelet kenyérre. Még el sem oszlatta szépen a vajat, már harapott is a kenyérből, és miközben rágott, megtöltött még egy csészét a hattyúcsőrből csobogó vízzel, betette azt is a szekrénykébe, és a másik szelet kenyeret megkente lekvárral. Joana nyitott szájjal hármat horkantott a nagy nevetés közben, aztán lenyugodott.

Mikor Francesc Llobera elvette feleségül Margaridát, beköltözött a Clavell-házba, és hozott magával egy legényt, akinek Bou, vagyis ökör volt a családneve. „Egy asszony, jó asszony, két asszony, elég asszony. Három asszony, túl sok asszony.” A legénynek a felső ajka hozzánőtt az orrához, és a szemöldöke, a szempillája, a szakálla, a haja, de még az orra belsejében növő szőr is szőke volt, ami nem ökörhöz, hanem inkább bárányhoz tette hasonlatossá. Tetszettek neki a gazdája mondásai, mint „Ha az asszony szőrös, megsegít az ördög”, „Hová az ördög nem mehet, vénasszonyt küld maga helyett”, „Ha az ördög nem tudja, hogyan tovább, megkérdi az asszonykát”, „Ha valahol asszony nincsen, oda majd az ördög viszen”. Bou egyetértett. „Ha az ördög tanulni akar, az asszonyt választja mesteréül”, „Játszott egyszer az ördög meg az asszony, s a fehérszemély győzött a pokolfajzaton”. Esténként Francesc rájuk parancsolt: „Térdepeljetek le. Imádkozzatok. Bánjátok meg a bűneiteket.” S a nők meg Bou letérdepeltek. Lehajtották a fejüket, és hallgatták, ahogy a férfi arról prédikál nekik, hogy semmi se úgy nő, ahogy nőnie kéne ebben a tanyaházban és ezen a száraz, puszta, átokverte földön, ami körülveszi. Olyan hatalmas átok ül ezen a házon, kiáltotta, hogy amikor a növények nőnek, akkor magának a Sátánnak nőnek, s abba, amit Jézus ültetett, a gonosz beleoltotta magát, és minden, ami Istennek rendeltetett, az a Clavell-házban nem neki, hanem az ördögnek terem gyümölcsöt! Történt aztán, hogy egy napon Bou azt mondta: „Nem kell már félniük többet a ház asszonyainak, mert megöltük a boszorkányt.” Joana és Margarida megkérdezték, hogy „Miféle boszorkányt?”, mire Bou azt felelte, hogy „A querósi kút banyáját”. S az asszonyok rögtön tudták, melyik öregasszonyról beszélt. Segimona Viláról, akinek a szeme kancsal volt, a lánya meg nyomorék. A legény szerint az ördög meg az öregasszony minden éjjel megpatkolták a leányt, úgy lovagoltak rajta, mintha öszvér lett volna. Aztán elmesélte az asszonyoknak, hogy a gazda egy aranydukátot adott neki azért, hogy elmenjen Querósba a kúthoz, és eresszen egy golyót a vén boszorkány homlokába. El is ment Bou, s ott találta az öregasszonyt, aki épp kendőket hajtogatott, s azt parancsolta neki, hogy „Álljon oda, és hozzám ne érjen! – mert ezt csinálják a boszorkányok, mindig meg akarják érinteni az embert”. Segimona Vila odaállt abba a sarokba, amit a legény mutatott neki, az meg előkapta a puskát, és a csövet az asszony két szeme közé irányította, az egyik nézett erre, a másik amarra, s közben azt mondta neki: „Ez a büntetésed, amiért megátkoztad a Clavell-ház földjeit, s amiért temiattad megdöglött a két malacunk.” „Nincs már mitől félniük, asszonyom, ezentúl kerülni fog bennünket a balszerencse”, ismételte meg, és büszkén hozzátette azt is, hogy a tőrével átvágta a boszorkány inait a sarka fölött meg a térde alatt, hogy a temetés után a rossz szelleme ne tudjon kijönni a sírból.

*

Jegyzet:

^[1] „[…] mert a nők sokkal inkább a múltban élnek, mint mi, gondolta. Ragaszkodnak mindenféle helyekhez […]” (Tandori Dezső fordítása).

*

Irene Solà Szemet adtam neked, s te a sötétségbe néztél című regénye október 4-én jelenik meg Nemes Krisztina fordításában a Magvető Kiadónál. 

A fordítás alapjául szolgáló mű: Irene Solà: Et vaig donar ulls i vas mirar les tenebres. Editorial Anagrama S.A., Barcelona, 2023. © 2023 Irene Solà