Jordi Nopca: A regény, amellyel elnyerted az Anagrama Kiadó díját, Énekelek, s táncot jár a hegy címmel jelent meg. Ez egy vers utolsó sora, amit a regény egyik szereplője, Hilari ír önmagának. Hogyhogy ebből a verssorból lett a cím?

Irene Solà: Mikor már majdnem befejeztem a könyvet, s valakivel épp erről beszélgettem, megérett bennem, hogy Hilarinak ezek a szavai milyen pontosan kifejezik azt, amit el szerettem volna mondani a könyvben. Énekelek, s táncot jár a hegy, ez egy kicsit ironikus, de leginkább bevállalós és csupa játék – a könyv is ilyen – de ugyanakkor utal arra is, hogy a szavak és az irodalom erejétől még a hegyek is táncra perdülnek. Valóságos és átvitt értelemben egyaránt: a szavak mindent mozgásba hoznak, hatalmas erő és varázslat lakik bennük. Ebben a regényben a nyelvhasználat határait igyekeztem a végső határokig kitolni. (...) Az Énekelek, s táncot jár a hegy  egyetlen karmestere én vagyok. Én vezénylem a nagyzenekart, amelyben a mi vidékünkön, a Camprodon és Prats de Molló környékén élő emberek szemén keresztül látjuk az eseményeket. Ezeket aztán egymástól nagyon különböző személyek mesélik el, de megszólalnak a zenekarban más teremtmények is, akik szintén a világnak ehhez a csücskéhez tartoznak, mint a felhők, a gombák, az állatok, a szellemek és a Pireneusokban, és Katalónia más vidékein élő mitológiai lények, például a víziboszorkányok is.

JN: Hogyan gazdagítja ez a szöveget?

IS: A tekintetek sokféleségével való játék rengeteg mindent lehetővé tett. Először is azt, hogy játsszak a képzelettel és az irodalommal, ami mindig nagyszerű szórakozás, sok benne a pimaszság és a bolondság. Ez egyúttal lehetővé teszi, hogy felülvizsgáljam azt a szemszöget, amelyből egy bizonyos történetet bemutatni szokás. Ilyen lehet például a vízilányok története, amelyet mindig a férfiak szemszögéből szokás elmesélni, akik menthetetlenül belehabarodnak ezekbe a tündérekbe, miközben sosem halljuk a tündérek verzióját. De ilyenek a boszorkányok történetei is, hisz mindent, amit a boszorkányperekről tudunk, férfiak tolla örökítette meg, azoké a férfiaké, akik ítéletet hoztak az perükben, olyan vallomások alapján, melyeket gyakran kínzással kényszerítettek ki belőlük. Harmadszorra pedig, ezek a hangok lehetővé teszik, hogy tanulmányozzam a nyelvet, mert minden ember másképp látja a világot, így hát másképp is magyarázza; egy gomba, ami itt nő a mi erdeinkben, másképp látja a dolgokat, mint a falusi ember, amelyik begyűjti a kosarába.

JN: Ebben a regényben sokkal erősebben jelen van a történelem, mint az első könyvedben. Egy családtörténetet olvasunk, hiszen közvetve vagy közvetlenül, a fejezetek többségében felbukkan Domènec, akit agyoncsap egy villám a hegyekben, a felesége, Sió, és a két gyerekük, Hilari és Mia. Ezeknek a szereplőknek az életútját követve megjelennek előttünk az ország történelmének fordulópontjai is. Mégis, ha kijelentenénk, hogy ez egy huszadik századi családregény, akkor a hagyományos beállítottságú olvasók igen meglepődnének.

IS: Ezt a regényt érdekli a történelem, és igyekszik kutatni is azt a maga módján. Úgy értelmezi azonban, mint egy történetet, amit el akar mesélni, mert a könyveknek ez a céljuk. Engem sokféle történet érdekel, a népmesék, az anekdoták vagy a személyes történetek, amelyeknek közük van a történelemhez. Kutattam magam is, kerestem könyveket a boszorkányság történetéről, ellátogattam a Museu de la Retiradába is Camprodonban, a múzeum dolgozói pedig mindent tudnak arról a helyről, és mindarról, ami ott történt a polgárháború végén. Ezeket a kutatásokat azonban mindig azért végeztem, hogy segítsenek elmesélni a történetet, amelynek a megírására készültem.

JN: „Hogy megmaradsz-e vagy sem, annak nincs semmi köze a pokol tüzéhez, Isten haragjához, mely lesújt, sem pedig semmiféle hithez vagy erényhez” – mondja az egyik boszorkány „A nők neve” című fejezetben. Mi az, ami leginkább felkeltette az érdeklődésedet a boszorkányokban?

IS: A szájról-szájra járó, nemzedékeken át továbbmesélt történetek mindig nagyon érdekeltek. A boszorkányok fejezet megírásához nagy segítségemre volt Pau Castell Granados A 15-16. századi katalóniai boszorkányüldözés történeti gyökerei és kialakulása című doktori értekezése. A boszorkányok történeti és irodalmi szempontból is nagyon érdekesek, a róluk fennmaradt iratok és történetek kapcsán alkothatunk magunknak fogalmat arról, azokban az időkben az emberek hogyan képzelték el a Gonoszt, látjuk például, mennyire mélyen gyökerező meggyőződéssel állítják róluk, hogy csecsemőket áldoztak fel, s a májukból kenőcsöt készítettek. A mi környékünkön mindenkinek van a tarsolyában egy ilyen történet a boszorkányokról vagy a vízitündérekről. Nemrég, mikor Arbúciesben jártam, egy barátom egy forrásra mutatott, és azt mondta: „Ez a vízitündér forrása. Arról a házról ott a forrás mellett pedig azt beszélik, hogy a gazdája beleszeretett egy ilyen vízitündérbe”. Nem hittem a fülemnek!

(…)

JN: A regényt bevezető idézet Halldór Laxness izlandi író Független emberek című regényéből származik, melynek záró sora így hangzik: „Egy olyan napon, mint a mai, a napfény sokkal erősebb, mint a múlt.” Én úgy fogalmaznék, hogy a te regényedben a napfény – a világosság – végig beragyogja a szereplők nehéz sorsát.

IS: A természet kegyetlenül optimista. Az egyéni sorsunkon túl, és a múlt súlyánál is erősebben ott áll egy hatalmas erő, mely ugyanolyan erővel tör előre, mint az erőszak. Eljön a tavasz, és virágba borul a világ. Ez olyan visszatarthatatlan erő, mint az erőszaké. (…) A Laxness idézet másik része is nagyon fontos számomra, ahol azt mondja: „mikor tavaszi napfényben fürdik a folyóparton a tavalyi száraz fű, a tó tükre meg a tavon úszó két fehér hattyú, és a fény előcsalogatja a mocsarak szivacsos földjéből az új füveket…, egy ilyen napon ki gondol arra, hogy ebben a békés zöld völgyben ott rejtőzik a múltunk, s annak minden kísértete.” Mikor egy tájat nézünk, akkor mintha egy áttetsző fátyol takarná a múlt különböző rétegeit, melyek nyomát őrzi a föld: a köztársaságiak történetét, az ott élő családokét, a legendákét, meg a tiedet, aki ott sétálsz épp, a te személyes élettörténetedet. Ehhez kapcsolódik a borítóválasztás is, hiszen itt csupa ősállatot látunk. Ezek a bestiák, a mamutok, a kardfogúak, és a farkasok, mind itt éltek a Pireneusokban, de ők voltak az urak a Plaça de Catalunyán, Barcelona közepén is (nevet). Most már eszünkbe se jut, de volt idő, mikor ilyen állatok járkáltak a Plaça de Catalunyán.

*

Az interjú eredetileg a Diari Ara napilapban jelent meg 2019. május 11-én. Teljes változata katalánul elérhető itt