A hang nagyon halkan suttogott, olyan halkan, hogy az erdőben szinte nem is lehetett hallani:

– Látsz valamit? Látod?

Kedves hang volt, egy vaskos, reszelős, suttogó férfihang.

Aztán melegséggel, biztatóan, atyai hangon:

– Amikor készen állsz.

Lassan vették a levegőt, hogy ne csapjanak zajt, és jó pár kabát meg pulcsi volt rajtuk, hogy ne hallatszódjon, mennyire ver a szívük.

– Amikor készen állsz – ismételte a sötét föld és a nedves levelek fölött. – Amikor készen állsz – a madarak kiáltásai és a szürke ágak alatt. – Gyerünk! Most!

És a lövés nagyon nagyot csattant, a fán minden levél beleremegett, s a madarak menekültek, ahogy csak a szárnyuk bírta.

– Eltaláltad. Elesett! – kiáltotta az ember izgatottan, de még mindig lehalkítva a hangját. – Eltaláltad!

A gyerek az izgalomtól csillogó, hatalmas szemekkel nézett rá egy narancssárga sapka alól, a narancssárga kabátjában, kezében a puskával.

– Nyugalom – mondta neki. A férfi elégedetten nevetett, mélyről jövő, fojtott nevetéssel.

– Az oldalát találtam el – mondta a gyerek, a férfi tovább nevetett, és átölelte a gyerek nyakát a ruharétegektől nagyon vastagra hízott karjával, és a mellére szorította, ahol finom, nagy dobbanásokkal ugrált a szíve. Térdeltek, a gyerek orra az apja disznótelepszagú mellényéhez ért, s nézte az apja mosolyából kivillanó sok apró, fehér fogat.

– Az oldalát lőtted meg. Most megyünk, és megkeressük – s egy puszit nyomott a homlokára a sapkán keresztül.

Felálltak, és mentek egy darabig előre a fák között, ameddig az erdő magához nem tért az ijedelemből. A gyerek ment elöl, úgy ugrált át a cserjéken, mint egy fiatal szarvas.

– Vicenç, itt vérnyomok vannak – szól utána hirtelen az apja –, s a gyerek gyorsan visszafordult. Fejét ide-oda kapkodta, mint egy veréb, figyelte a földet, próbálta megtalálni a nyomot.

Az apja az ujjával rámutatott a vérfoltra. Sárga leveleken csillogó barnás cseppek, mint egy útjelző.

– Menj tovább egyenesen! Erre – mondta az apa Ballador, a kis Vicenç pedig ijedt szemmel pásztázta az aljnövényzetet; a nedves földet, a megsérült leveleket, a piszkos köveket, az elkorhadt fatuskókat, a bozótot, a füvet, a fák gyökereit és az itt-ott növő gombákat.

– Kövesd a vérnyomot! – mondta az apja.

A gyerek félrehajtotta az ágakat, emelgette a lábát, és időről időre hátrapillantott, hogy lássa, biztosan jön utána az apja.

Hirtelen megszólalt az apa Vicenç:

– Hé, Vicenç, gyere, gyere, gyere ide! – s még az egyik halk „gyerénél” tartott, amikor a gyerek már futott is vissza hozzá.

– Térdelj ide mellém. Térdelj le. – A gyerek letérdelt az apja mellé, minden figyelmével és várakozásával feléje fordult, a száját eltátotta, vörösre fagyott szeme tágra nyílt. – Látsz valamit? Nézz szét magad körül. – A gyerek óvatosan körülnézett.

– Jaj, istenem – tört ki belőle. – Jaj, istenem – és befogta a száját, s a fél arcát betakaró kesztyű fölül az apjára nézett könnyes szemmel, elérzékenyülve. Az apa Vicenç Ballador felkiáltott:

– Itt van, gyerek. Egy őzsuta. Ez az első őzsuta, amit együtt lőttünk.

Három méterrel előtte a földön egy gyönyörű állat hevert. Egy finom, vöröses szőrű őzsuta, a lába hosszú, a pofája sötét, szeme feketén meredt a semmibe.

– Honnan tudjuk, hogy suta? Látod a fenekét? Egy fordított szív alakú fehér folt van rajta. Látod? – kérdezte az apja.

És az állat előtt álló gyerek azt mondta:

– Apu, nem fázom, de remegek.

Remegett a hangja, s a szeme a magasra emelt szemöldök alatt még tágabbra nyílt, hol az apját nézte, hol az állatot. És görcsösen remegett az egész gyerek a narancssárga kabát alatt.

– Miért remegsz? – kérdezte az apa Ballador még mindig suttogva.

– Idenézz – mondta a gyerek Vicenç, és széttárta a két karját, kényszeresen rázkódott a hasa, a nyaka, a lábai.

– Biztos, hogy nem fázol?

– Nem fázom – felelte a gyerek, és mosolygott, s felnézett rázkódva, és időről időre valami furcsa, nyögésszerű, de örömteli hangot hallatott. – Jaj, istenem, ez normális? – kérdezte.

Az apja nevetett, és letérdelt melléje. Nem érintette meg.

– Meséld el, mi történt?

– Ott voltunk elbújva – annyira remegett, hogy a hangja egészen elvékonyodott és rázkódva tört elő belőle, s hosszú „emm”-ek akasztották meg – sokáig, és egy darabig csak néztük – a szeme becsukódott a meghatódottságtól, s újabb nyögések törtek elő belőle, az állával időről időre határozottan biccentett, mintha nem győzné mondani, hogy igen, és mintha az erő kiszaladna belőle a mosolya két végén – és aztán megjött – széttárja a karját, nagy levegőt vesz, kifújja, s úgy mondja: – és most, igen.

Vicenç Ballador felnevetett.

– Nézzük meg! Nagyon szép őz.

A gyerek lassú léptekkel odament az állathoz. Előrenyújtott két keze, mint két nyúl remegett a kesztyűben.

Mikor már közel volt az állat pofájához, az őz megrázkódott, s a gyerek Vicenç kettőt hátralépett, s meglepett hang tört elő belőle.

– Rángatózik, de ne izgulj – figyelmeztette az apja.

Mire Vicenç azt mondta:

– Él.

– Nem, nem él – mondta az apa Ballador.

– Él – ismételte Vicenç.

– Nem él, fiam, hidd el!

– Mikor odamentem hozzá, megmozdult. – Olyan halkan beszélt, hogy nem lehetett hallani.

– Mi?

– Mikor odamentem hozzá, megmozdult – ismételte el a gyerek.

– Nem, nem mozdult meg – mondta az apja, s a gyerek Vicenç kinyújtotta az egyik lábát a hegyekbe való kicsi és csupa sár csizmában. Rátaposott az őz pofája előtti fűre. Lassan, szinte észrevétlenül közelítette kicsi lábát az őzhöz. Mikor már egy arasznál is közelebb volt hozzá, azt mondta:

– Jó – és odatérdelt az állat nyakához. – Olyan szép!

Nincs szarva, mert nőstény – magyarázza.

– Hol találtad el? – kérdezte az apja.

Vicenç az állat vérző szájára mutatott, a remegés addigra már abbamaradt. Az őznek kicsit véres volt a szája.

– Nem, itt csak vérzik, de hol találtuk el?

Vicenç végighúzta a kezét az őz nyakán, a mellkas felé haladva. Keze alatt, mintha lángok villództak volna, mozgott a szőr. Aztán felkiáltott:

– Itt a luk, megtaláltam!

Tiszta lyuk volt a vöröses szőrzetben, nem vérzett.

– Pont az oldalán – mondta az apja.

Aztán Ballador a hátára vette az őzet, és elvitte a kocsiig.

– Lefényképezel az őzzel? – kérdezte Vicenç.

– Hát persze.

– Ha Marta betölti a tízet, akkor őt is elhozod vadászni?

– Hát persze.

– És jöhetek én is?

– Hát persze.

S akkor hirtelen, az erdő mélyén, az apa Ballador nyomában baktató Vicenç, aki apja széles hátát és a vállára vetett őzet nézte, arra gondolt, hogy soha életében nem lát majd semmit, ami szebb lehet, mint az ő erős és jószívű apja, aki az erdőben viszi a hátán azt az őzet. Már nem remegett, és a nap sugarai beszűrődtek a fák levelei között.

*

Ez itt Ada, aki azt kérdi:

– Hol van Quim?

És ez meg Victoria, aki egy hatalmas fazékban padlizsános, cukkinis lecsót főz, és azt válaszolja:

– Kint van a kertben a szerszámos fészerben.

Ez Ada, aki a rádió hangja mögött is hallja a nyivákolást, még mielőtt belépne. Be szokták kapcsolni a rádiót a kiscicáknak, hogy ne féljenek egyedül és ne sírjanak. Ez Ada szeme, amint épp hozzászokik a fészer sötétjéhez. Kertszag, por és pókhálók szaga. Ez meg a félős kiscica, aki panaszosan nyivákol Quim ölében, aki a földön ül.

– Hát ez meg micsoda? – kiált fel Ada, Quim pedig mosolyog a sötétben.

A cicának kitettek egy törölközővel bélelt cipősdobozt meg egy tálkában tejet, egy másik tálkában meg vizet. Ada a cica felé nyújtja az egyik kezét, hogy szimatolja meg, és azt mondja:

– Ideadod egy kicsit, Quim? – mire Quim azt feleli:

– Várj egy kicsit, épp most vettem ki – mint amikor kicsik voltak, Ada meg azt mondja:

– Vigyük ki, hadd lássa a világosságot.

Felállnak, s a cica olyan kicsi és olyan szép a déli napsugárban, hogy elérzékenyülnek.

– Szabályellenes cicákat hozni a konyhába – tiltakozik Victoria.

– Anya, csak most az egyszer kivételesen, csak ma, olyan szép. Olyan szép!

A macskakölyök szőre sima, babaszaga van, melegséget sugároz, halkan dorombol, és most Ada fogja.

Victoria kevergeti a lecsót, a szag betölti az egész konyhát, s ettől mindenki megéhezik.

– Hogy került ide? – kérdi Ada.

– Pablótól kaptam. Emlékeztek Pablóra?

– Hát persze hogy emlékszünk rá – mondja Ada –, még egy elbeszélést is írtam rólad meg Pablóról.

– Pablónak van egy anyamacskája, amelyik lekölykezett – meséli Victoria –, s a szülei azt mondták neki, hogy ha nem talál gazdát a kölyköknek, akkor végük.

Pablo meg felhívta az összes ismerősét, hogy elajándékozza a cicákat. Végül mindegyiknek lett gazdája.

Ez az utolsó. Pablo szerint ez a legszebb, azt mondja, hogy ezt végig tartogatta, hátha a szülei meggondolják magukat, és mégis megengedik neki, hogy megtartsa.

– Van neve? – kérdi Ada, ölében a cicával.

– Melo – válaszolja Victoria.

Quim kinyitja a hűtőt, egy tányérra olajbogyókat tesz, és lerakja az asztalra.

– Melo, mint meló? – kérdi.

– Nem, Melo, mint Carmelo Anthony.

Victoria nevet.

– Az NBA-játékos – magyarázza. – Pablo nagy NBA-rajongó. Azt mondja, hogy amikor újjászületik, akkor fekete akar lenni. Azt mondja, ha fekete vagy, akkor varázsolsz, amikor felugrasz. Hogy nem is ugrasz, hanem repülsz. És ha egy következő életében fekete lesz, akkor az NBA-ben fog játszani. Ezért nevezte el Melónak a macskát, mert fekete.

Ada szemmagasságba emeli a cicát, és egészen közel teszi az orrához meg a szájához.

– Melo, de itt nálunk nem tartanak sokáig a macskák, mit keresel te itt? Olyan szép! De jó, anya, hogy van egy kiscicánk!

– Igen – mondja Victoria, elvesz egy olajbogyót Quim tányérjáról –, mert így nekem is lesz társaságom, mikor Quim visszamegy Barcelonába, te meg keresel magadnak lakást meg munkát, és már te sem leszel itt.

Ada ránéz, hátraveti a fejét, úgy nevet. A nevetés úgy szalad ki belőle, mint kéményből a füst. A nevetés ragadós, kitör Quimből is. A nevetés ragadós, átragad Victoriára is. S a nagy örvendezésben a macska belekarmol a combjába.

*

Az Európai Unió finanszírozásával.

Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.

Els Dics © 2018 by Irene Solà

The Hungarian edition is published by arrangement with L’Altra Editorial via MB Agencia Literaria S.L.

*

Irene Solà Gátak című regénye a Magvető Kiadó gondozásában, Nemes Krisztina fordításában jelent meg.