1749: Kezdjük az elején: Miért választottad ezt a címet? [Szemet ​adtam neked, s te a sötétségbe néztél – a szerk.] Ezt a biblikus hangzású, komor, súlyos, ünnepélyes mondatot?

Irene Solà: Én a címeket a regény szövegéből szoktam kiválasztani, ezt csináltam az Énekelek, s táncot jár a hegy esetében is. Addig keresgélek a szövegben, míg meg nem találom azt, amelyik a sok lehetséges mondat közül leginkább kifejezi azt, ami köré építeni akartam ezt a regényt, ami a leginkább kapcsolódik a központi kérdéshez, és leginkább rezonál a regény egészére. Szerintem ez a mondat nem ünnepélyesebb, komolyabb, mint a regény maga, nekem az a fontos, hogy a cím jelentésteli legyen, kifejezze az egészet, ami a Szemet adtam neked s te a sötétségbe néztél esetében leginkább a szabad akarat és a szubjektivitás témájához kapcsolódik. Ez a mondat az atya hangján szólal meg egy paternalista, apa-leánygyermek kapcsolatban. A könyvben Isten mondja ezeket a szavakat a ló farkára kötött Margaridának, hogy megszidja, helytelenítse, amit csinált. Vagyis Margarida ezt hallja, mert úgy érzi, hogy Isten elhagyta őt. Amikor az alkirály katonái Barcelonába hurcolják, az számára olyan, mintha a pokolra kerülne, úgy éli meg, hogy a ló fara mögül elhangzó szavakkal Isten elítéli őt, s indul az alászállás a poklokra. De ezt csak Margarida képzeli: a pokol meg a büntetés is csak az ő fejében létezik.

Első olvasatra szemrehányásnak tűnik ez a mondat, az apa megszidja a leányát, szemére hányja, hogy mindent megadott neki, amire csak szüksége lehet valakinek, adtam neked szemet a látásra, életet, hogy éld, értékeket, erkölcsi rendet, szabályokat, melyek mentén szépen élheted, te meg lám, mit tettél, nem azt, amit elvártam tőled, amire teremtettelek, hanem úgy döntöttél, hogy mást csinálsz, szakítottál velem, azzal, amit én szántam neked. Vagyis ez egy atyai szemrehányás. 

Micsoda hülyeség, a sötétbe nézni - ki az, aki ezt választja, a rossz oldalt?

Mi ez, ha nem szemtelenség, szakítás, szabadulni akarás? A sötétet választottad, de hisz a sötétben nem is lehet látni, az emberi szem erre alkalmatlan, ha nincs fény, nem látsz, a sötétben csak az állatok vagy a gonoszok látnak. Elsőre mindenki ezt gondolja a sötétről, de nekem a sötétség egészen mást jelent: sok-sok lehetőséget. A sötét a szabadság terepe, menedék, a lehetőségek tere. Ha nem látunk semmit a sötétben, akkor megpróbáljuk elképzelni, kitapintani, mi is lehet ott, ezért attól függően, hogyan nézzük, hogyan gondolkodunk, milyen emberek vagyunk, sok különféle dolgot találhatunk benne.

1749: Ennek a sötétnek az erejéről írsz akkor is, amikor a születés csodáját és Dolça halálát írod le, ugye? „Ez mind a sötétben zajlik. Egy olyan belső helyről indul, hogy nem is tudod magadról, hogy tudod, hogy kell csinálni.”

IS: Igen, ezek azok a dolgok, amelyekről nem lehet beszélni, Bernadeta sok mindent lát, látja azt is, hogy meghal a lánya, de itt csöndben marad, mert lehet beszélni bajról, bűnösségről, mindenről, amit az emberek csinálnak, de „nem lehet elmondani, hogyan jön elő belőled egy kislány. Nem léteznek szavak hozzá, hogy elmeséld, hogy csináltad, mert úgy csináltad, ahogyan a föld csinálja a fákat, ahogyan fák csinálják az ágakat, ahogyan az ágakon gyümölcs terem...”

1749: A Szemet adtam neked főszereplői már ott ólálkodtak az előző regényekben is, öregasszonyok, öregemberek, akik kenyérlevest esznek, kapcsolgatják a villanyt, bekerülnek a házba, de idegenek maradnak, vagy teljes jogú lakói e furcsa túlvilágnak. És voltak előképei Bernadetának is, mindegyik regényben szerepelnek látóasszonyok, mint Neus, aki kiűzi a szellemet Mia házából, vagy Ballador anyuka, akinek tánc közben a lábához kapdosnak a szomszédok rossz történetei. Ezek a látók eddig jóindulatú, gyógyító figurák voltak, Bernadeta azonban teljesen más, pusztító erejű látomásokkal küzd, amelyekben mintha a történelmet látnánk elvonulni (karlista háborúk, kivégzések, fosztogatás, gyilkosság, polgárháború, megtorlások), annak minden szörnyűségével, s mivel nem akarja mindezt látni, az ördögöt keresi orvosságként. De ki ez az ördög? A regény kiindulópontja az ördöggel kötött paktum, de itt két különböző ördöggel találkozunk: Joanáé, aki a furfangos székely asszonyokhoz hasonlóan rászedi az ördögöt, egy nem túl okos földi ördög, Bernadetáé viszont egy mágikus jelenlét, s az egyezség a minden rossz elől való menekülés paktuma. Ki ez az ördög, mi ez a paktum tulajdonképp?

IS: Nemcsak két, hanem sok különböző dolog. Bernadeta csukott szemmel is látja a sok szörnyűséget már kicsi korától kezdve, s amikor az ördöggel találkozik, távlatokat kap. Mindig látja ezeket a szörnyűségeket, a látott dolgok pedig nagyon nagy hatással vannak rá, mert érzékeny, és senki nem tanította meg, hogyan kell bánnia ezekkel a képekkel. Amikor az ördögöt öleli, akkor széles távlatokba illeszkedik minden, látja a világmindenség keletkezését és elmúlását, a porszemnyi emberi időt. Ez az, amit meg kell tanulnia: kezelni a látomásait, azáltal, hogy széles perspektívába helyezi őket. Amíg túl közel van ezekhez a képekhez, haldokló emberekhez, gyilkosságokhoz, addig fájdalmat okoznak neki, de öreg korára megtanulja, hogyan bánjon velük, s már nem ragaszkodik a fájdalomhoz, eltávolodik tőlük.

Az ördög figurája végig egyfajta játék a könyvben, különböző szempontok megmutatása. Úgy képzeltem a könyvet, mint egy családtörténetet, amelyet egy folyton változó szemszögből mesélő hang ad elő. Ez a narratív hang ide-oda járkál a házban lakó asszonyok között, mindig másba bújik bele, s annak az emlékei, érzései alapján meséli el a család történetét. Mindig izgattak a családtörténetek. Ezek sosem objektív történetek, mert minden kísérlet arra, hogy elmeséljük őket, óhatatlanul is torzítást, manipulálást eredményez. Egy családtörténet ugyanakkor mindig töredékes, és sokszor egymásnak ellentmondó történetekből áll. 

Senki nem fog téged leültetni, és 14 órán keresztül mesélni, hogy is volt a dolog ezzel a családdal,

hanem valahogy összerakod a saját verziódat a darabokból, amiket itt-ott hallottál, apád, anyád, nagyszüleid történeteiből, amikből nyilván hiányozni fognak azok a dolgok, amiket nem akartak elmondani. Mindez idővel változhat is, s ezekből építjük fel aztán a saját történetünket. Mindenki másképp emlékezik és másképp meséli el, ami volt, a történetek szubjektívek. Itt ebben a házban is mindenki mást gondol a testi szerelemről, a házról, az anyaságról, a romantikus szerelemről, a házasságról stb.

Az volt a célom, hogy lebontsam az objektív történetet, és úgy építsem fel, hogy a beszélő hangjától függően mindig más történet rajzolódjon ki. S ugyanígy változik maga az ördög is, attól függően, ki hogyan közelít hozzá. A folklórban és a vallásban megjelenő ördögattribútumok mindegyikét játékba hoztam, s annak tükrében akartam megjeleníteni, ki hogyan viszonyul az ördöghöz. Dolça például kecsketáppal eteti, pedig elvben az apjáról van szó, Margarida megveti, megtagadja, Bernadeta imádja, szerelmes belé, de féltékenyen vádolja is, szemére veti, hogy megbízhatatlan stb. Minden relatív. Az ördög sosem mondja azt a regényben, hogy mivel Joana megtörte a paktumot, büntetésül a családban mindenkinek hiányozni fog valamije. Ez csak Joana magyarázata, amit tovább is örökít. Erősen megkérdőjelezem, vajon tényleg mindenkinek hiányzott-e valamije. Fontosnak tartottam, hogy megmutassam, milyen relatív minden. Nem tudjuk, mi a szerencse és mi az átok. Marta például mindent elfelejt. Átok ez vagy áldás? Bernadeta mindent lát. Jó ez vagy nem? Marta még a saját családjára se emlékszik, mégis ő a leggondtalanabb, legkönnyedebb mindenki közül.

1749: Ha a regényeid témáját szeretném röviden meghatározni, akkor azt mondanám, hogy a Gátak, egy nemzedék felnövés regénye, családtörténet, szerelemről, válásról, elköteleződésről, friss, játékos, még a halál is csak zombis. Az Énekelek az akaratlanul elkövetett bűn és a bűnhődés, menekülés és visszatalálás, megváltás regénye. A hegyek között a lelkek világa is fényesebb, boldogabb a „Mindenki testvérkéje” című fejezetben. A Szemet adtam neked túlvilága egészen más: itt mindenki csúnya, a holtak itt ragadnak a házban, bezárva az elromlott, öreg testbe. Ha a katolikus dogma szerinti testben való feltámadás ilyen, mint amit leírtál, az nem tűnik valami paradicsomi állapotnak.

IS: Érdekes, hogy így látod témákat, most elmondom, hogy én milyen magból indultam ki az egyes regényeknél. 

Nekem az írás azt jelenti, hogy megpróbálok körüljárni egy kérdést, nyomozok.

A Gátak kérdése a narració mibenléte, a storytelling természetének kutatása. Próbáltam megfigyelni azt a határvonalat, ami a valóságot elválasztja a fikciótól, s átérezni azt, milyen hatalma van a mesélőnek (itt Adának) azok fölött, akik belekerülnek a történeteibe. Az Énekelekben a mesélő hang érdekelt, annak akartam utánajárni, hogy kik tudják elmondani a történetüket, kik nem, a kis- és a nagybetűs történelem esetében egyaránt. Kinek a hangja szólal meg a személyes történetekben, vagy akár a népmesékben, amelyeknek nincs szerzője? Itt van például a vízilányok, vízitündérek esete. Ők azért érdekelnek, mert a katalán folklór sokszáz éves szépre csiszolt történeteinek szereplői, de mindig a férfiak szemszögéből látjuk őket: ha névtelen is a szerző, akkor is tudható, hogy férfi, aki szerelmes lesz a tündérbe, s akit aztán az elhagy. A regényben én a vízitündérek szempontjából akartam mesélni, az ő helyzetükbe akartam beleképzelni magam. Nem hangot akartam adni nekik, mert mindig is volt hangjuk, csak eddig nem hallgattuk meg. A regény többek közt ennek a kísérlete: meghallani és megírni a történetet az ő szempontjukból.

A Szemet adtam neked magja az ördöggel kötött szövetség, ami egy nagyon izgalmas téma, mágikus kiindulópont. A legtöbb kultúrában létezik a paktum gondolata, nálunk, Katalóniában nagyon sok történetben szerepel. Szerettem volna egy ilyen varázshelyzetből kiindulni. 

Az előző könyvek is játékosak voltak, átjártak más világokba, de igazából hétköznapi, hús-vér szereplők történeteit meséltem el, itt viszont valami abszolút mesés, mitikus alapra akartam építeni az egészet.

Ez az ördöggel kötött paktum azért is érdekelt, mert lehetőséget kínált arra, hogy megvizsgáljam a szerző és az olvasó közötti paktum határait. Amikor valaki belefog egy történetbe, vagy elkezdődik egy film, egy regény, akkor belehelyezkedünk az elmesélt világba, s kíváncsi voltam, hogy egy varázstörténetben meddig jön el velem az olvasó? Meddig követ, meddig hisz nekem, mikortól gondolja, hogy ez nem igaz, képtelenség, át akar vágni, ez csak kitaláció.

Érdekel az emlékezet szubjektivitása. Ki, mire emlékszik és miért? Ez nemcsak a könyvben szereplő nők személyes története esetében van így, a családok, közösségek, országok úgyszintén kiválasztják, hogy mire akarnak emlékezni, s azt is, hogy mit akarnak a felejtés bugyrába dugni. Ezért választottam főszereplőnek a szellemeket, a kísérteteket, mert ők vannak leginkább kapcsolatban az emlékezéssel, azzal, hogy mire akarunk emlékezni, és mi az, amit törlünk. Mit tudunk például a házakról, ahol élünk, vagy a hazánkról, a családunkról? A nagyszülők emlékei gyorsan kifakulnak, ismerünk két nevet, egy anekdotát, egy helyet, de alig valamivel többet, pedig a nagyszülők is teljes életet éltek, amiből csak két adatot őrzünk. Marta figurája épp ezt mutatja. Engem mindig nagyon meglep, milyen kevésre emlékszünk. Az emlékezetnek mindhárom regényben fontos szerepe van. Marta például maga a megtestesült felejtés, de vajon mi a jobb: az, ha emlékezünk, vagy ha képesek vagyunk felejteni? Mit kell megőrizni, és mikor tesszük jobban, ha felejtünk? Ezek a nők, a Szemet adtam neked főszereplői sosem voltak főszereplői sem a kisbetűs, se a nagybetűs történeteknek, de még a népmeséknek se, mert nemcsak öregasszonyok, hanem még állítólag rondák is a patriarchális értékrend szerint. Margarida látásmódja a leginkább patriarchális, ő végig azt mondogatja, hogy hú, de rondák, fúj, milyen csúnyák, de én nem így gondolom, szerintem nem azok. Nem olyanok, mint amit várnánk, nemcsak öregek és csúnyának mondják őket, hanem még ráadásul halottak is. Ezekre a figurákra nincs szükség, nem érdekesek, kimaradnak a kánonból, senki nem akarja bevenni oda őket. Ezért akartam őket, az ő szempontjukat megmutatni.

Ugyanakkor nagyon érdekelt maga a test. Ezeknek a kísérteteknek nincs testük, nem tudjuk megérinteni őket, de néha még látszani se látszanak. Az az érdekes bennük, hogy nagyon pimasz, tiszteletlen kísértetek, méghozzá női módon azok. A hagyományos gondolkodás a nőket a testiséggel, a testtel hozza kapcsolatba, míg a férfiakhoz a gondolkodást, az intellektuális kvalitást társítja. Ezért akartam, hogy ez a könyv kísértetekről szóljon és a testtel foglalkozzon, méghozzá megszállottan a test dolgaira koncentráljon a test fizikai, materiális valójára, az asszonyok, a ház, a táj testére, az állatok testiségére. Ugyanígy voltam a sötéttel is: úgy akartam leírni, mint, amit megtapasztalok, mintha meg tudnám tapogatni, ízlelni, érzékelni, milyen az érintése, a szaga, az íze. Ezért ezek a testek azt csinálják, amit a testek általában, esznek, szeretkeznek, rettegnek, szenvednek, meghalnak, alszanak, a farkasvadászatban sok a megcsonkított, sérült test – másutt meg rengeteg a testi öröm és az érzékiség. Testi dolog az is, amikor valami átalakul élelemmé, mint pl. a kisgida, amit levágnak, kibeleznek, megsütnek, megesznek, mindennek szaga, bűze, íze van.

1749: Igen, ezek mind meglepően nem szokványos irodalmi témák. Általában nem olvasunk arról, hova és hogyan ürítenek az állatok, hogyan kopulálnak, s a két nő szerelme és szeretkezése is ehhez a nem idealizált, nem átpoetizált, testi, ösztönös vágyhoz kötődik, ami olyan természetes és ellenállhatatlan, ahogy az állatokat összehúzza a vágy mágnese, vagy ahogy a növényeknek nőniük kell, mert nem tehetnek mást. Itt minden növényi, állati törvényeknek engedelmeskedik.

IS: Ez, amit mondasz, nekem Blancához kötődik. Blanca azért érdekel, mert ő az, akinek nincs nyelve. Vajon ez jó vagy rossz? Őt nem érdekli, mit lehetne mondani szavakkal, őt csak az itt és most érdekli, bámulja a kopuláló állatokat és nem verbálisan kommunikál. Amit ki akar fejezni, azt mind a testével mondja el.

1749: A boszorkányok is kedves téma számodra, s a téma feldolgozásához komoly historiográfiai értekezéseket is használsz. A történettudomány Katalóniában és Magyarországon is a nyolcvanas években kezdett foglalkozni a boszorkánykérdéssel, mikor a nők, a marginális csoportok, a hagyományos politikatörténeti megközelítésből kimaradt szempontok kerülnek a kutatók érdeklődésének középpontjába. Spanyolországban a Franco-diktatúra bukása is aktualitást adott a női szemszög érvényesítésének, a nők először nyithattak bankszámlát a férj láttamozása nélkül, először válhattak el törvényesen stb. A költészetben a boszorkány alakja a független, erős, önálló életet élő nő képzetéhez is kötődik. A katalán kortárs irodalom demokratikus átmenet utáni meghatározó alakja, Maria Mercè Marçal ír először boszorkányokról: egyik verseskötetének címe a Gyászba öltözött boszorkány (Bruixa de dol), s verseiben boszorkányok és tündérek szeretkeznek. Te nemcsak ennek a költészetnek vagy az örököse, hanem boszorkányos területről is származol, hisz Osona járás, a szűkebb pátriád, az a vidék, amely az újkor hajnalán a legtöbb katalóniai boszorkányper színhelye volt.

IS: Igen ez így van, Viladrauban például 14 nőt ítéltek el boszorkányság vádjával. Én a boszorkányság témájához is úgy közelítek, mint a többihez, azokkal a kérdéseimmel, amikről az előbb beszéltem. A boszorkány figurája nagyon összetett, mert keveredik benne a mágia meg a néphiedelem, és történetileg hitelesített jegyzőkönyvek is megörökítik az alakját, tehát létező személyekről beszélünk. Nagyon izgalmasnak találom a nyomozást a katalóniai boszorkányperekkel kapcsolatban, szeretném lerántani a leplet arról, ami valójában történt ezekben a perekben, mert nagyon sok a mítosz, rengeteg előregyártott elképzelésünk van, s ezeknek nem sok köze van a periratokból kirajzolódó „boszorkányok” történetéhez. Nem áll össze a kép, az európai boszorkányperek kontextusa más, sok az egyszerűsítés. Először a Gátakban bukkan fel egy pillanatra a boszorkány alakja, Roser, aki ismeri a gombákat, bogyókat…

1749: …s aki látja a testvére bűnösségét, s tehetetlenségében felsóhajt: „Szórhatom én a sót a ház köré mindenhová, ha te a hátadon hozod be a halált”...

IS: Igen, ő az, és nagyon izgat az alakja, szeretnék többet megtudni róla. Ezért térek vissza a boszorkányjelenség témához az Énekelekben, keresgélek, és nagyon meglepődöm, ezért aztán kidolgozom a boszorkányok meg a tündérek fejezetét. Ezek párban állnak, testvérfejezetek, mertvoltaképp ugyanarról szólnak más megközelítésben: a férfiak tekintetéről, akiknek a szemszögéből láthatjuk az alakjukat. Mert minden, ami fennmaradt róluk, a nevük, a kínzás közben elmondott szavaik, azoknak a tollából származik, akik elfogták és börtönbe csukták őket, ezek a feljegyzések mind az ő szemszögükből, az ő előítéleteik és szándékaik alapján íródtak, és azt mondják, amit ők akarnak tudatni velünk ezekről az asszonyokról. A Szemet adtam nekedben viszont nincsenek boszorkányok, csak a querósi kút boszorkánya, akinek létét történeti adatok bizonyítják. Serrallonga [a híres montsenyi bandita, betyár, a katalán Rózsa Sándor, a könyvben Francesc Clavell – a ford.], a népi legendák hőse az, aki a dokumentumok tanúsága alapján még mielőtt rablásra adta volna a fejét, és parasztként gazdálkodott a hegyekben, megölte a szomszédasszonyát, mert az szemmel verte a disznait. Serrallonga igazi népi hős, nagyon érdekes figura, de ezt a tettét nem szokták emlegetni. Joana nem boszorkány, csak kinyír egy macskát, mert férjet, házat, biztonságot akar magának, és úgy tűnik, ehhez nincs más választása, mint az ördöggel cimborálni.

1749: A folklór minden munkádban jelen van: mondókák, dalok, szólás-mondások, helynevek, botanika, minden, ami fű, fa, virág… És akkor még ott vannak a mesék, amiket néha teljes egészében beleírsz a regényekbe. Ezeket hallottad, gyerekkorodban mesélték, mint az Élesztőfű vagy Amèlia történetét, vagy tovább keresgéltél?

IS: Is-is. Az Élesztőfű az egyik kedvenc mesém, amit szándékomban áll továbbmesélni. Néhány mondóka is gyerekkoromból van, de sok másikat úgy ismertem meg, hogy utánanéztem, keresgéltem. Mikor dolgozom, két dolgot teszek: kutatok, olvasok, anyagot gyűjtök, kérdéseket teszek fel, tanulok, gondolkozom, és újabb kérdésekhez jutok, másrészt pedig: jól érzem magam! Így vagyok ezzel akkor is, ha történeteket mesélek, és akkor is, amikor nekem mesélik, s én csak hallgatom őket. Nagyon szeretek történeteket hallgatni. A népmese maga a csoda: ezek a sokszor mesélt történetek mintha megválaszolnák azt a kérdést, hogy kik vagyunk és mivégre vagyunk itt. 

Olyan, mintha a népmeséink és néphagyományaink a kulturális DNS-ünket alkotnák,

s megmutatják, milyenek vagyunk. Tessék, ezek vagyunk mi, így látjuk a világot, így próbáltuk megmagyarázni magunknak a miérteket. Minden narráció egy ilyen döntés, válogatás eredménye: kiválasztjuk, hogy mit akarunk elmesélni magunkról, s ezek a történetek nemzedékről-nemzedékre továbbadódnak, és utaznak a világban is. Sok hasonló történet létezik világszerte, hisz elsősorban mind emberek vagyunk. Lehet, hogy nem tudunk sokmindent a dédszüleinkről, de lehet, hogy ők ugyananezeket a meséket mesélték, ezeken nőttek fel, ezek nevelték őket.

Éppen ezért érdekel, hogy ezeket a történeteket a jelenben, a modern világban meséljem el, mert ezek mutatják meg, mik az erényeink, a hibáink, mit cipelünk teherként. Sok történet nagyon kemény például kortárs, női, kritikus szemszögből nézve, de fontos megérteni, hogy mi is történt valójában. A népmesei és a történeti témákat is a jelen fényében akarom vizsgálni. A Szemet adtam nekedben mindegyiket a jelenbe hozom: nagyon fontos volt, hogy ne történelmi regény legyen belőlük, hanem itt és most játszódjon a cselekmény, mert így tudok új szemmel nézni rájuk, új szemszögből vizsgálni őket: nem a múlt iránti lelkesedéstől hajtva tekintek rájuk, hanem kritikusan. 

Nem egy programadó, iránymutató, feminista vádiratot vagy kiáltványt akartam fogalmazni,

hanem azért írtam a könyvet, mert végig akartam gondolni ezeket a kérdéseket. S gondolkodás közben szerettem volna jól érezni magam, úgy körbejárni a kérdést, hogy abban örömem teljen, és lehetőleg az olvasónak is. Ezt csináltam a Gátak és az Énekelek esetében is. Olvasóként is mindig lehet választani. Áshatsz nagyon mélyre, gondolkodhatsz, dolgozhatsz a szövegen, de ha akarod, csak végigfutsz rajta, amúgy szórakozásképp.

1749: Vagyis úgy tekintesz erre a néphagyományban megmaradt anyagra, amit te ugyanúgy örököltél, mint bárki más, mint amihez nyugodtan hozzányúlhatsz, alakíthatod, mert veled és általad is változik, szabadon gyúrhatod ezt a közös kincset, hogy miközben dolgozol vele, a korszaknak megfelelő fénytörésbe állítsd?

IS: Igen, kreatív a hozzáállással vizsgálom ezeket a témákat, nem tudományos, nem kutatói szemmel. S ez a hozzáállás teszi lehetővé, hogy örömöm teljen benne, úgy dolgozzak, haladjak, hogy közben örülök a folyamatnak, s annak, ami feltárul előttem, az új meg új kérdéseknek. Ezt jelenti számomra a művészet: gondolkodni, kutatni, de ugyanakkor örvendezni is.

1749: A könyv nyelvezete meglepően dús, sokrétegű, költői szövedék.

IS: Igen, ez a könvv direkt ilyen akart lenni, barokk hévvel tobzódik abban, ami itt van ebben a házban: a sok látószög, ember, gondolat, szereplő kiköveteli a maga sajátos hangját, a projekt, vagyis a feltett kérdések kérik tőled a formát, a hangot. Én sosem tudom, mi lesz abból, amit írni fogok. Csak kérdéseim vannak, amiket felteszek, mikor nekifogok a kutatásnak, s aztán már csak hallgatni kell, mit súg a projekt, mit követel, merre, hogyan akar alakulni. Meg kell tanulni kihallani ezt a követelést, és ez nem rögtön jön: hosszú idő telik el, megvan a maga ritmusa, türelmesnek, kitartónak kell lenni, mély figyelmet igényel, s végül az egészet koherenssé kell formálni.

1749: Létezik valamiféle közös irodalmi emlékezet? Ebben a közegben mozogsz, minden fejezetnek van mottója, itt vannak a virtuális és valós közös ismerőseink, Juan Rulfo, Mrs Dalloway, Szabó T. Anna…

IS: Engem a kérdések érdekelnek, nem a válaszok: úgy érzem, mikor írok, sokan segítenek, kísérnek, sosem egyedül írok. Mindenki a maga módján segít továbbgondolni a dolgokat. Nem egyedül gondolkozom, és nemcsak magammal beszélgetek, hanem azokkal a hangokkal is, akik már mondtak valamit a témáról. Cinkos összekacsintás ez azokkal, akik már körüljárták az engem érdeklő problémákat.