A villám

A hasunk majd szétrepedt, annyira tele volt, mire ideértünk. Szinte fájt. Sok fekete has tele hideg fekete vízzel, villámlással és mennydörgéssel. A tenger felől és más hegyek felől, és isten tudja még hány helyről jöttünk, s mi mindent láttunk. Súroltuk a hegycsúcsok szikláit, mintha sót pergettünk volna rájuk, hogy ott még a gaz se nőjön. Színt választottunk mezőknek, hegygerincnek, csillogó folyónak, és az ég felé forduló tekinteteknek. A vadállatok, amikor megpillantottak bennünket, bemenekültek az odúikba, behúzták a nyakukat, és orrukat a levegőbe emelve szimatolták a közeledő nedves földszagot. Mindent betakartunk, mint egy jó dunna. A tölgyeket, a bükköket, a nyírfákat és a fenyőket. Csitt. És minden elcsendesedett, mert komor mennyezetként borultunk föléjük, s kimondtuk az ítéletet a nyugalom, és a száraz, meleg boldogság fölött…

Miután megérkeztünk, s túl voltunk a néma csenden, a nagy nyomáson és a langyos levegőt is a völgybe szorítottuk, kieresztettük az első villámot. Hatalmasat csattant. Megnyugvást hozott. A házaikba csavarodott csigák egyre csak remegtek egyszemélyes óvóhelyeiken, hisz nekik nincs istenük, nincs kihez imádkozzanak, de tudták, hogy ha nem fulladnak meg, akkor újra előbújhatnak, és beszívhatják a nedves földszagot, mert megváltásuk ideje elérkezett. És akkor lezúdítottuk a vizet hatalmas cseppekben, mintha pénzdarabok potyogtak volna a földre, a füvekre és a kövekre, s a fülsiketítő mennydörgés ott visszhangzott minden vadállat mellkasüregében. Az ember ekkor azt mondta, hogy a rosseb egye meg. Hangosan mondta, mert ha valaki egyedül van, akkor nem kell magában tartani a gondolatait. Hogy a rosseb egye meg, te szerencsétlen, hagytad, hogy a szabadban érjen a vihar. Mi csak kacagtunk, ha, ha, ha, ha, és eláztattuk a fejét, s a víz lecsorgott, bele az inge nyakába, aztán végig a hátán, a lapockáján, s ezek a mi cseppecskéink jéghidegek voltak, és rosszkedvet hoztak.

Az ember ott lakott a közelben, valahol félúton a hegytető és a folyó között, amelynek hideg vize a hegy lábánál, a fák árnyékában futott. Két tehenet hagyott otthon, néhány disznót, egypár tyúkot, meg egy kutyát, két kóbor macskát, és egy feleséget, két kisgyerekkel, meg egy öreget. Domènech volt a neve. Csodaszép kertje volt a hegyoldalban, meg rosszul megmunkált földjei a folyó partján, mert a kertet az öreg művelte, Domènech délceg tartású édesapja, ő meg a folyóparti földeken dolgozott. Domènech azért jött át ide, a hegynek erre az oldalára, hogy kipróbálja a verseit. Hogy érezze, milyen ízűek, hogy hangzanak, mert ha valaki egyedül van, akkor nem kell magában mormolnia a verseket. Azon a délutánon, amikor kiment megnézni az állatokat, talált egy marokra való sötét trombitagombát is, pedig olyantájt még nem is szokott előbújni, és az övébe tűrt ingébe tette. A csecsemő bömbölt, amikor kilépett a házból, s az asszony panaszos, könyörgő hangon szólt utána „Domènech”, de ő csak ment tovább. Nehéz verset írni, és észrevenni a minden dolgok mélyén ott rejtőző szépséget, ha a gyerekek vísítva bömbölnek, mint a szopósmalac, amikor lebökik, az embernek gyorsabban ver tőle a szíve, még akkor is, ha nem akarja. És ki akart menni a hegyre, hogy megnézze a teheneket. Fel kellett mennie, megnézni a teheneket. Mit ért Sió a tehenekhez? Semmit. A borjú panaszosan bőgött, Múúúúúú, múúúúúúúú. Sió semmit se tud a tehenekről. Aztán megint felkiáltott, a rosseb egye meg!, mert gyorsak voltunk, de még mennyire gyorsak, kiszámíthatatlanok, cselesek, és a markunkba került. A rosseb egye meg, mert a borjú farka beleakadt egy szögesdrótkötegbe. A szögesdrótok valahogy összegubancolódtak két fa között, s ahogy a borjú szabadulni igyekezett, a drót egyre jobban összevagdosta a két hátsó lábát, s a mocskos sebekből folyt a vér. Egyre csak bőgött, múúúúúúúú, múúúúúúúú de a farkát sehogy se tudta kiszabadítani a két fa közül, az anyja meg nyugtalanul álldogált mellette. Domènech elindult a jószág felé a sűrű záporban. Jó erős lábai voltak, eleget járt föl a hegyre, hogy szívjon egy kis hegyi levegőt, ha a gyerekek túl hangosan bömböltek, vagy túlságosan az agyára mentek. És nemcsak ők, hanem a szántás, az öreg némasága, meg minden egyes szó, amit az asszony kiejtett a száján, az asszony, akit Siónak hívtak, és camprodoni lány volt, aki hagyta, hogy rászedjék, mert feljött ide egyedül a hegyekbe egy férfihez, aki mindig elszökött, meg egy öreghez, aki sosem szólalt meg. Pedig Domènech néha szerette Siót, igen erősen szerette még. De nem bírta elviselni az otthonát, a jó hétszentségit, a pokolba vele. Több idő kellene az embereknek, hogy megismerhessék egymást, még mielőtt összeházasodnának. Több idő kéne arra, hogy éljenek, még mielőtt gyereket csinálnak. Néha még most is elkapta az asszony derekát, és jól megpörgette, mint amikor még csak udvarolt neki, mert Sió, te jóisten, micsoda combjai vannak! Letette a földre a gombákat. A borjú panaszosan bőgött. Domènech odaért hozzá, és feléje nyújtotta a kezét. Csak szép lassan. Mély, nyugtató hangon beszélt a jószághoz. Jól van, jól van. A tehén bizalmatlanul figyelte, mit csinál. Domènech hajából csöpögött a víz. Ha hazaér, majd vizet kell melegíteni, hogy kimossa magából az esőt és a hideget. A szögesdrótokat nézte, amik összekaristolták a szabadulni igyekvő állat lábait. Erősen megmarkolta a borjú farkát, előhúzta a kését, és gyakorlott mozdulattal elvágta az összegubancolódott szőrt. S akkor kieresztettük a második villámot. Gyors volt, mint egy kígyó. Haragos. Nyitott, mint egy pókháló. A villámok arra mennek, amerre nekik tetszik, mint a víz, a lavinák, az apró rovarok, meg a szarkák, akiknek minden tetszik, ami szép és csillog. A kés, amint kikerült Domènech zsebéből, úgy csillogott, mint egy kincs, mint egy drágakő, mint egy maroknyi pénz. Az élesre fent fémpengén láttuk visszatükröződni az arcunkat. Mintha az ember tárt karokkal várt volna bennünket. A villámok oda csapnak le, ahova akarnak. És a második villám Domènech fejébe csapott. Mélyre, nagyon mélyre hatolt, egészen le a szívéig. S a szeme előtt elsötétedett, szénfeketére égett a világ. Az ember lerogyott a földre, a fűtől zöldellő mező arca odasimult az övéhez, és a szabadon hulló, boldog víz ezer patakja becsorgott az inge ujjába, a derékszíja alá, a gatyájába, a zoknijába, azt kutatva, hol talál még száraz bőrt. Aztán az ember meghalt. A tehén rémülten menekült, és nyomában ott futott a borjú.

A négy nő, aki látta, hogy mi történt, odament a holttesthez. Szép lassan, óvatosan. Mert soha nem érdekelte őket, hogyan halnak meg az emberek. És nem vonzódtak soha a jóképű férfiakhoz. Meg a rondákhoz sem. De ez a jelenet megbabonázta őket. Olyan erős volt a fény, hogy soha életükben nem kívántak volna még egyszer ilyen látványt. A késpenge magához hívta a villámot, s a hófehér villám telibe találta az ember fejét, mintha csak egy céltábla lett volna, választékot csinált a hajába, a tehén meg a borja pedig eszeveszett menekülésbe fogott, mint egy komédiában. Dalt kellett volna írni az ember hajáról és a villám fésűjéről. Gyöngyöket lehetett volna szórni abba a hajba és a dalba, olyan hófehér gyöngyöket mint a kés vakító csillanása. És lehetett volna mesélni a testéről, a szétnyílt ajkairól, s a világos színű szeméről, ahová, mint egy pohárba, csöpögött bele az eső. Meg az arcáról, ami kívülről olyan szép volt, belülről meg szénfeketére égett. Meg a vízről, ami egyre csak záporozott a mellkasára, a hátára, mintha magával akarná sodorni. Meg a kezéről is énekelt volna a dal, az erős, rövid ujjú, bőrkeményedéses kezéről, az egyik olyan volt, mint a méhecske érkezésére váró, kinyílt virág, a másik pedig a kést markolta, ahogyan a sziklából kinövő fák gyökerei a követ.

Az egyik nő, Margarida megérintette az ember kezét, félig-meddig azért, hogy lássa, tényleg agyoncsapta-e a villám, félig-meddig meg azért, hogy megsimogassa. Aztán mikor a nők otthagyták, és összeszedték a csuromvizes sötét trombitagombákat, amiket az ember letett a földre, mert úgy gondolták, már eleget láttak, és van más egyéb dolguk is, van min járassák az eszüket ezen kívül is; akkor, mint aki jól végezte dolgát, abbahagytuk az esőt, mintha ránk is átragadt volna a megelégedettségük. Jóllaktunk. Elfáradtunk. S mikor már biztosan látszott, hogy abbahagytuk, a madárkák kiugráltak a faágak közepére, hogy elfújják a túlélők dalát, csöppnyi hasuk tele volt szúnyoglakomával, tollukat felborzolták, és nagyon haragudtak ránk. Pedig nemigen volt miért panaszkodniuk, hisz nem hoztunk még jégesőt sem, s esőből is épp csak annyit hullattunk, amennyivel meg lehet ölni egy embert, meg néhány csigát. Alig vertünk le egy-két fészket, és nem öntöttünk el mezőket sem.

Dolgunk végeztével szedelődzködtünk. Jól elfáradtunk. És megszemléltük a művünket. A levelekről és az ágakról csöpögött a víz, mi pedig kiürült, petyhüdt hassal továbbálltunk.

Egyszer békákat hánytunk a földre, másszor halakat. De legjobban a jégesőt szeretjük. A drágakövek dobogva verik a falvakat és a paradicsomok fejét. Gömbölyű jégkövek. S az utak szélén meg az árkokban egész jégkincstár gyűlik össze. A békák úgy potyogtak mintha átkot szórtunk volna a földre. Férfiak és asszonyok futásnak eredtek, a békák pedig, a sok-sok apró kisbéka, elrejtőztek. Hajjaj. A halak úgy hullottak a férfiak és az asszonyok fejére, mint egy áldás, úgy csattantak, mint egy pofon, és az emberek nevetve feldobálták őket a levegőbe, mintha vissza akarnák adni nekünk az adományt, de nem akarták, és mi sem akartuk. A békák kuruttyolnak a hasunkban. A halak meg se moccannak, de nem pusztulnak el. De ez mindegy is. A legjobb a jégeső.

 *

A könyv a Magvetőnél jelenik meg 2021 februárjában, Nemes Krisztina fordításában. A könyv magyar címe: Éneklek, s táncot jár a hegy.