Charles Baudelaire: Az utazás
Fotó: stockvault.net
Charles Baudelaire: Az utazás

Maxime Du Camp-nak

(1)

A gyerek, akinek kedvence térkép és nyomat,
széles étvágyával az univerzumért kiált.
Olvasólámpa-fénynél a világ micsoda nagy!
Az emlékező szemében mily kicsi a világ!

Egyik reggel elindulunk, agyunk láng veti szét,
szívünk izzó dühtől és kesernyés vágytól feszül,
és csak futunk, követve a hullámok ütemét,
tengerek vége fölött ringatva végtelenünk.

Ők vidámak, mind gyalázatos hazából futott;
ezeknek iszonyú volt bölcsőjük, és vannak ők,
az asszonyi szemekbe fulladt asztrológusok –
Kirké-szemek, veszélyes parfümök, zsarnoki nők.

Hogy ne változzanak állattá, folyton részegek
a tágasságtól és fénytől az izzó ég alatt;
fagy marja őket, tűző nap von bőrükre rezet,
lassan eltörölve a nyomot hagyott csókokat.

De az igazi utazók azért indulnak el,
hogy elinduljanak, könnyű szív, léggömbként repül,
a saját végzetüktől nem térnek el sohasem,
és bár nem tudják, mért, csak azt hajtogatják: gyerünk!

Ezek azok, akikben felhőformát ölt a vágy;
úgy álmodják meg, mint ágyút az újonc katona,
a tágas kéjek változó, ismeretlen sorát,
melynek ember-szellem még nem adott nevet soha.

(2)

Utánozzuk, szörnyűn, a búgócsigát és golyót,
forgásuk és ugrásukat; álmunkban ugyanígy
Kíváncsiság hajszol, kínoz és szédületbe fojt,
míg zord Angyalként ostorozza napkorongjait.

Különös szerencse, amelynek célja elmozog,
ami nincsen sehol, elvezethet akárhová,
merre az ember, akiben a remény élni fog,
hogy pihenőt találjon, őrültként siet tovább.

Háromárbócos lelkünk keresi Ikáriát;
egy hang szól a fedélzetről: „Jól nyisd ki a szemed!”
Egy hang az árbóckosárból, lelkes, őrült, kiált.
„Szerelem… hírnév… boldogság!” Pokol. Zátonysziget.

Az őr által jelentett minden egyes partszakasz
Eldorádó, mintha a Sors ígérte volna be;
a Képzeletet, ki magából orgiát fakaszt,
egy vízalatti szirtfoknál hajnalfény vonja be.

Szánnivalók a Kiméra-föld szerelmesei!
Vasra verni vagy vízbe dobni mért is nem lehet
a részeg tengerészt, ki Amerikát kergeti,
mihez káprázat ad még keserűbb mélységeket?

Így az öreg csavargó, míg tapossa a sarat,
az ég felé fordult arccal álmodja édenét,
és megbűvölt szemmel mindenütt Capuát akar
látni, ahol a putri ablakában gyertya ég.

(3)

Mély szemek, mint a tenger, nemes történeteket
olvasunk szemetekből, bámulatos utazók!
Mutassátok a dús emléket, mit szelence rejt,
a sok csodás ékszert, csillagból, éterből valót.

Mi utazni gőz és vitorlák nélkül szeretünk.
Tegyétek derűssé börtönünk unalomszagát,
emlékezésetek, míg lelkünk vászonként feszül,
vetítsétek rá, a keret maga a láthatár.

Mondjátok el, mit láttatok?

(4)
                                                         „Láttunk csillagokat,
a tengereket és partjukon a homokot is;
és bár volt katasztrófa, sokk és nem várt fordulat,
eléggé gyakran untuk magunkat, mint otthon is.

A nap glóriája az ibolyaszín tengeren,
a városok glóriája a nyugvó nap ölén
szívünkben nyughatatlan szenvedéllyel ingerelt –
az égbe bukni, mely tükörképként feszült elénk.

A legnagyobb vidékek, leggazdagabb városok
sem adták meg nekünk azt a titokzatos varázst,
mit a véletlen a felhőformákból kihozott.
És folyton csak kíváncsivá tett bennünket a vágy.

– A kéj tisztán csak fokozza a vágynak erejét.
Vágy, te vénséges fa, kinek trágya az élvezet,
miközben kérged egyre inkább vaskos és kemény,
az ágaid mind a naphoz férkőznek közelebb.

Meddig hatalmasodsz, hatalmas törzs, a ciprusok
makacsságát mutatva? – Mi testvérként gondosan
összeszedtünk mohó albumodba pár vázlatot,
szépnek látva mindent, mi messziről és messze van.

Köszöntöttünk sok-sok elefántormányú idolt;
trónokat is fényeskedő drágakővel tele;
precíz palotákat, melyekben bankárjaitok
álomroncsának tűnne a pompa tündöklete;

öltözékeket, amiket látni is bódulat;
nőket, akiknek festve a fogai, körmei;
tudós zsonglőröket, kik dajkálják kígyójukat.”

(5)

És még, még mit?

(6)
                                  „Ó, agyvelő, ennyire gyermeki!

El ne maradjon a legeslegfontosabb dolog,
ott volt mindenhol, nem kellett még csak keresni se,
bejárva le és föl sok végzetes létrafokot
föltűnt a halhatatlan bűn unalmas képlete:

a nő, hitvány rabszolga, büszke, gőgös és hülye,
nevetés és undor nélkül imádja önmagát;
a férfi, önző zsarnok, kapzsi, kegyetlen, buja,
rabszolga rabszolgája, szennycsatornában az ár;

a hóhér, aki élvez, és a mártír, ki zokog;
az ünnep, melynek vér a parfümje és fűszere;
hatalom mérge, mely elernyeszti a zsarnokot,
és a nép, aki csak durva korbácsolást szeret;

a hitek közt a miénkhez hasonló is akadt,
mindje az égbe kapaszkodna föl; a szentjeik,
ahogy puha ágyban ficsúrok hevernek hanyatt,
szögekben és a lószőrben is a kéjt keresik;

kántál az Emberiség, zsenijétől részegen,
ugyanakként az őrültként, aki volt egykoron,
dühödt agóniájában Istenéhez recseg:
„Ó, felebarátom, ó, mesterem, légy átkozott!”

És a kevésbé ostobák, Téboly kedvesei;
széjjelfut a nagy nyáj, melyet a Végzet összezárt,
s menedékét a roppant ópiumban megleli!
– Íme, ez az örök leltár, míg világ a világ.”

(7)

Keserű tudás ez, mit az utazásból nyerünk!
A bolygó, mely kicsi és monoton, tegnap, ma is,
holnap, mindig saját képünket láttatja velünk:
az unalom-sivatag szörnyű oázisait!

Mi jobb, menni, maradni? Maradj, hogyha teheted;
menj, ha muszáj. Fut az egyik, a másik meglapul,
becsapni ellenségét, ki éber és végzetes,
az Időt! Jaj, van, aki szüntelenül futva fut,

akár a bolygó zsidó, vagy mint az apostolok,
akiknek nem kell se kocsi, se bárka, se vonat,
szaladnak a hálós harcostól; és van annyi sok,
kik legyőzik őt el se hagyva gyerekágyukat.

Mikor végül lábát a gerincünkre ráteszi,
éledhet bennünk a remény, kiálthatunk: tovább!
Nem más ez, mint mikor Kínának indultunk neki,
hajunk a szélben, szemünk vág a tágasságon át,

beszállunk, kihajózunk a Sötétség tengerén,
olyan vidám szívvel, akár egy fiatal utas.
Bűbájos és halotti, halljátok meg énekét
a hangnak: „Ide mind, aki keresi az utat

az illatos Lótuszhoz! Itt van immár a szüret,
csodás gyümölcsöké, mikre szívetek éhezik,
jöttök? Különös édességtől ér a szédület,
és a délután vége soha el nem érkezik.”

Egy ismerős hang leleplezi a kísértetet;
karjuk tárják felénk Püladészek, mindjük rokon.
„Hogy a szíved felüdüljön, Élektrádhoz evezz!”
Mondja a nő, kinek térdét csókoltuk egykoron.

(8)

Ó, Halál, öreg kapitány, föl a horgonyt! Elég!
Unom a földet, Halál! Vitorlák feszüljenek!
Ha az ég és a tenger is már tintaként sötét,
sugarakkal teli a szívünket megismered!

Töltsél föl minket mérgeddel, legyél nekünk vigasz!
E tüzet akarjuk, mely lángra lobbantja agyunk,
merüljünk le a mélybe, Menny, Pokol, nem ugyanaz?
Az ismeretlen alján fogadjon minket az új!

A vers szerzőjéről
Charles Baudelaire (1821-1867)

Francia költő, esszéista, kritikus. 

A fordítóról
Lanczkor Gábor (1981)

József Attila-díjas költő, író, műfordító, az 1749 főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Sarjerdő (Jelenkor, 2021). 

Kapcsolódó
Baudelaire Az utazás című versének új fordításához
Ádám Péter (1946) | 2022.05.07.
Charles Baudelaire: Az óriásnő
Charles Baudelaire: Egzotikus parfüm
Baudelaire 200
Földes Györgyi (1970) | 2021.04.10.
Charles Baudelaire: Az albatrosz
Költő a vádlottak padján - Charles Baudelaire a bíróság előtt
Ádám Péter (1946) | 2021.04.09.
Örvény és Szépség: Baudelaire (1821–1867)
Kiss Sándor | 2021.04.08.