„Hát sohase érezte – írja Baudelaire Jules Janinhez 1865-ben intézett levelében –, hogy jó volna innen továbbállni, ha másért nem, csak hogy ne mindig ugyanaz a látvány táruljon a szemünk elé?"[1] Ezt a fájdalmas elvágyódást, az ismeretlen meg az „újdonság” vonzóerejét, amely állandó életérzése a költőnek (és az „unalom” mellett vezérmotívuma, ha ugyan nem vezérdallama A romlás virágainak), talán a hat évvel korábban (1859 elején) keletkezett nagy vers, Az utazás fejezi ki legintenzívebben. Az utazás, amely a gondosan megkomponált 1861-es második kiadás kései záródarabja, egyszerre számvetés és vallomás, emellett Baudelaire leghosszabb, legszövevényesebb, legtalányosabb verse, amelynek értelmezésébe sokszor még a legfelkészültebb Baudelaire-specialistának is beletörik a bicskája.[2]

Ami aligha véletlen: rendkívül bonyolult ez a vers, és nem is csak szerkezetében, bonyolult azért is, mert a költő számos történelmi, mitológiai és irodalmi célzást sző művébe, és az általa felvonultatott mitológiai alakok és jelképek is igen összetett alakzatot alkotnak. És ha igaz, hogy A romlás virágainak a költői szándék szerint szigorúan „rejtett” az architektúrája, és ha igaz, hogy a könyvnek van eleje, és van vége, akkor az is igaz, hogy maga a verseskötet is valamiféle „utazás”, és ebből a nézőpontból Az utazás című vers mintegy végpontja a verseskötetben bejárt útnak, és egyben tapasztalatokat összegző „megérkezése” az utazónak. Majdnem azt mondanám, hogy Az utazás egyfajta konklúziója is a verseskötetnek,[3] ha nem tudnám, hogy – legalábbis a baudelaire-i pesszimizmusban és nyárspolgárutálatban osztozó Gustave Flaubert szerint – „csak az idióta akar mindenből végkövetkeztetéseket levonni.”[4]

Maxime Du Camp (1822–1894), akinek a költő a verset ajánlja, az imént említett regényíró barátja és útitársa egyiptomi utazásuk idején, emellett több útirajznak is szerzője: talán nem tévedek nagyot, ha valami halvány gúnyt, rejtett iróniát is látok az ajánlásban. Mintha ezzel a költő azt sugallná, hogy – szemben az akkortájt népszerű tollforgató irodalmias túráival – a valamiféle anti-Odüsszeiaként is felfogható igazi utazásnak nem a mesés festői Kelet, nem is a vadregényes táj, hanem az emlékezet meg a lélek labirintusa, ha nem az alvilág a megfelelő színhelye. Ugyanakkor Az utazás – mondhatni, epilógus helyett – egyben a baudelaire-i költészet nagy témáinak, visszatérő motívumainak is kötetzáró összefoglalása. A vers vége pedig a romantika ünnepélyes halálfelfogásával is leszámol: ebben az optikában a deheroizált és az „ismeretlennel” azonosított halál az élet utolsó izgalmas kalandja.

⁎

Ezt a nagy verset eddig ketten fordították magyarra: Tóth Árpád és Tornai József. Bár Lanczkor Gábornak az elődökénél sokkal precízebb a tolmácsolása, a pontosságra való tudatos törekvés sem fosztja meg a verset költőiségétől. Nagy érdeme még az új fordításnak, hogy szakít a Tóth Árpád-féle szecessziós túlstilizálással; sőt, mintha valami visszafogottság, ha nem szerénység is volna benne: Lanczkor, Tóth Árpáddal ellentétben, nem akarja a francia költőt „lekörözni”. Ezzel együtt a magyar változatnak van lendülete, van ereje, dinamikája, emellett a szándékosan mértéktartó rímek is jelzik: remekműről készült pontos és ihletett „másolattal” van dolgunk.

*

Jegyzetek:

[1] Idézi, Les Fleurs du Mal. Édition établie et mise à jour par Jacques Dupont. Paris, GF Flammarion, 2006. 224.

[2] Erről lásd Nicolae Babuts: „Baudelaire’s Le Voyage: The Dimension of Myth”. Nineteenth-Century French Studies 25, 25. évfolyam, 1997/3–4, Spring-Summer, 348–359, valamint Barbara Wright: „Baudelaire’s poetic journey in Les Fleurs du Mal”. The Cambridge Companion to Baudelaire. Szerk. Rosemary Lloyd. Cambridge, University Press, 2005. 31–50.

[3] Lásd Jacques Dupont kitűnő bevezetését in Les Fleurs du Mal, id. mű, 13–46.

[4] Flaubert 1850. szeptember 4-én Louis Bouilhet-hoz intézett leveléből. Œuvres Complètes de Gustave Flaubert, Correspondance, nouvelle édition augmentée, deuxième série (1847–1852). Paris, Louis Conard, MDCCCCXXVI. 239.