A kapzsiság, a tévelygés, a bűn, a butaság
lelkünket megszállja és kínozza a testünk,
és szeretett bűntudatunkat úgy etetjük,
ahogy a koldus táplálja a férgeket magán.

Vétkeink makacsok, a megbánásunk lagymatag,
megfizetünk úgyis a gyónásért busásan,
és vígan lépünk újra a sáros csapáson,
az álságos könnyek lemossák mind a foltokat.

Sátán Triszmegisztosz ül a Rossz nyughelyeinél
megigézett lelkünket hosszasan becézve,
miközben szabad akaratunk gazdag érce
e bölcs alkimista által párállik semmivé.

Az Ördög tartja a minket mozgató szálakat.
Visszataszító tárgyakban bájra találunk,
ma is tesz egy lépést a Pokol fele lábunk,
irtózás nélkül a sötétben, melyből bűz fakad.

Mint nyomorult kéjenc, aki csókolja és eszi
megkínzott melleit egy vénséges lotyónak,
egy pillanatnyi titkolt örömöt lopunk csak,
akár fonnyadt, öreg narancsot, úgy préselve ki.

Ahogy szűkjáratban bélféreg nyüzsög millió,
agyunkban Démonok csapatai zabálnak,
és hogyha lélegzünk, a tüdőnkbe leárad
tompa panasszal a Halál, láthatatlan folyó.

Ha az erőszak, méreg, a gyújtogatás, a kés
nem hímezték még rá víg mintáikat árva,
szánnivaló sorsunk banális huzatára,
csak azért, mert a lelkünk nem volt eléggé merész.

De a sakálok, párducok és a veszett kutyák,
a majmok, skorpiók, a keselyűk, a kígyók,
s mind a bőgő szörnyek, csúszó-mászók, vonítók,
bűneinknek gyalázatos állatkertje után

van egy csúfabb, ocsmányabb, alávalóbb valami –
bár nincsenek erős gesztusai, nagy hangja,
de ha tehetné, a földön csak rom maradna,
s egyetlen ásítással a világot benyeli;

az Unalom! Akaratlan könny csillog szemein,
amíg vérpadról álmodik vízipipázva.
Ismeritek ezt a finom szörnyet, ti drága,
ti álszent olvasók, hasonmások, testvéreim!

*

A vers eredeti címe: Au Lecteur. A fordító köszönetet mond Ádám Péternek a szerkesztésért.