Örvény és Szépség: Baudelaire (1821–1867)
Fotó: Wikipedia
Örvény és Szépség: Baudelaire (1821–1867)

Ki volt Charles Baudelaire, akinek most felidézzük kétszáz év előtti, párizsi születését, és aki elég hamar fejezte be nem éppen nyugalmas életét, szintén Párizsban, ahol felkereshetjük a Montparnasse temetőben? Tékozló, a világ rendjébe nehezen illeszkedő, bohém művész, alkohol és drogok ízlelője? Irodalmi, festészeti, zenei műkritikák szerzője, Poe, Delacroix és Wagner mély ismerője? Mindez, kétségkívül – ám mindezt most zárójelbe akarjuk tenni, hogy költészetéről, annak is kemény és kikezdhetetlen magjáról, A Romlás virágai című verseskötetről szóljunk (Les Fleurs du Mal, első kiadás: 1857).   

Baudelaire útra invitálja kedvesét, világosan felfestve az úti célt: „A világ ott csupa rend, / szépség, gyönyör, pompa, csend”. Van-e vonzóbb ígéret, van-e dallamosabb felhívás? S van-e megszokottabb, kérdezhetnénk, ha úgy gondoljuk – nem is alaptalanul –, hogy a költők álomba menekülnek a való világ elől? Kiindulásul választott, látszólag egyszerű költeményünk (Útrahívás, Szabó Lőrinc fordítása) mégis számos ösvényt kínál, melyek egy másfajta utazás során az olvasót Baudelaire költészetének mélyére vezetik.

Kezdjük talán az elvágyódás motívumával, amelynek most idézett megjelenése csak egyik lenyomata a sokféleképpen megformált baudelaire-i kettősségnek, Spleen és Ideál feloldhatatlan ellentétének. A Romlás virágaiban találjuk ezt a – hosszú ciklust összefoglaló – alcímet, amelynek pontos megértéséhez el kell olvasnunk mind a négy Spleen című verset. Ezek nem valami múló rosszkedvet írnak le, hanem a siralmas őszi idő, a temetési menetek és az agy mélyén hálót szövő pókok képeibe vetített, már-már ember alatti szorongást, ahonnan nincs menekvés. Vagy mégis? Az Ideál képei tudják talán áttörni a körkörös szorítást, ötvözve fényt és magasságot egy szimbólumrendszer másik pólusán. Szépségük forrása a feszültség, a kiszakadás az alacsonyság fertőjéből és egy ismeretlen világ érzéki feltárása. Ahogyan Paul Valéry megfigyelte, a romantika örökségét újraszervezi itt Baudelaire pontos és tudatos nyelvhasználata. Az albatrosz, akár a költő, a földön botladozva nyomorult, de boldogan keresi a légben a vihart; és mindenki, aki képes a lét fölött lebegni, érteni fogja a „néma tárgyakat és a virágok beszédét”. A versgyűjtemény nyitó darabja mintegy ókeresztényre színezi az örök antitézist: a megnemesítő szenvedés révén nyer a földi világban megalázott költő tiszta földöntúli koronát – „nem lesz benne más, mint az Ős Sugaraknak / örökszent tűzhelyén merített tiszta fény”. Három egymásra utaló, képekkel dúsan rakott, mégis kristályosra faragott költemény mutat be egy ősi témát A Romlás virágainak mintegy bevezetőjeként (Áldás [Babits M.], Az albatrosz [Tóth. Á.], Fölemelkedés [Szabó L.]).

Ritka virágok illata száll, langyos fénybe öltözik az alkonyi város abban a túlsó világban, ahová szólít az Útrahívás. De kell-e olyan messzire utaznunk, ha a szellem és az érzékek mámorát keressük? Elég folytatnunk a könyvet; sajnos, nem tudjuk most végigolvasni, de íme a negyedik vers: Kapcsolatok (vagy ha akarjuk, „megfelelések”, Correspondances [Szabó L.]). „Valami titkos és mély egység” a természet, amely nem annyira önmagában, mint inkább a mi számunkra létezik; „jelképek erdején át visz az ember útja”, „egymásba csendül a szín és a hang s az illat”. Ebben a híres szonettben a szimbólum, ez a mindig elsikló fogalom megkapja egyik lehetséges értelmét, melyet költőnemzedékek fognak kiaknázni: a nyelvbe vetített érzéki forma, amely más formákhoz kapcsolódva intuitív módon sűríti magába az ember benső életének egy darabját. S ha most tovább lapozunk egy másik szonettre (Egzotikus illat [Tóth Á.]), látni fogjuk, hogyan születik egyetlen érzéki benyomásból, egy nő keblének meleg illatából egész szimbolikus világ, egy precíz kontúrokkal megrajzolt egzotikus és boldog sziget, egyszerre lágy és izzó, újabb változat az elvágyódás témájára, amelyről már tudjuk, milyen kétségbeesést kell ellensúlyoznia. A macskákat a róluk szóló, sokat elemzett szonett szerint tudomány, kéj, szfinx-álom és rejtély ötvöződése formálja szimbolikus lényekké.  

„A világ ott mintha te volnál” – így hangzik az igéző táj első meghatározása az Útrahívásban, de a hasonlításban feltűnik egy fájó pont: nedvesen csillog ott a nap, „mint könnyein át / álnok sugarát / a szemembe szemed ha ragyogja”. Boldogtalanságról szólnak Baudelaire szerelmes versei, majdnem mindig, mégsem valami nyilvánvaló hazugság vagy árulás miatt. Az egyik kínzó mozzanat a lelki beteljesülés hiánya. Versről versre visszatérnek a tökéletes testű, minden érzéket leigázó buja szeretők, de semmit sem engednek hideg fényükből: „szeretlek, óh, te vad, te könyörtelen állat, / szépítő fagyodért csak még jobban imádlak!” (Imádlak, mint az éj fekete boltozatját [Szabó L.]). Csakhogy a férfi oldaláról a vágyakozásba is beleköltözik a pusztulás tudata (oda a szerelmet viszonzó szív, „szétdúlta, tépte rég a nő vad foga, karma” – Beszélgetés [Szabó L.]) , és megrontja a vágyat a tudás gyilkos mérge, az önmarcangolás, a gyógyíthatatlan irónia. Úgy láthatjuk, hogy egyetlen feloldás létezik: az emlékezet által teremtett varázslatos távolság. Két versre gondolhatunk; álomszerű ismétlésekkel él mind a kettő. Az Esti harmónia [Tóth Á.] végén a sötéttől és semmitől rettegő szív a múltba néz: „Csak emléked ragyog, mint szent oltári ék”; és ugyanígy eltünteti az iróniát A balkon [Tóth Á.] valami hajdani, talán örökre elmúlt intimitás felidézésével. A tetőpont itt ugyanaz, mint a legszebb középkori trubadúrversekben: szavakba öltözve keresni egymást („Nem múló dolgokat fontunk szelíd beszédbe, / gyúlt alkonyok során, ha fellángolt a szén”).

Aki szerelmi elképzeléseiben ilyen módon társítja a végtelen nyomort és a végtelen gyöngédséget, nem állhat meg a tiltott vidékek határainál, hanem túllépi azokat. Ilyen tilalmas hely az a sziget, melynek neve Lezbosz. Ki merészel poklot és kárhozatot emlegetni a szerelem dolgaiban? – kérdezik a „kárhozott asszonyok”, s a költő válaszol: „a ti vallásotok éppoly szent, mint a többi” (Lezbosz [Szabó L.]). Van egy nehezebben felejthető, radikálisabb túllépés: valahogyan el kell számolni az imádott test pusztulásával, síron túli romlásával. Az öregségben tönkrement szépséget sokszor ábrázolták a költők, de egy Baudelaire kellett ahhoz, hogy egy felbomló dög látványa még mélyebb iszonyatot vetítsen előre kristályos verssorokban: „És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága, / ilyen ragály és borzalom” (Egy dög [Szabó L.]). És csak egy Baudelaire tudta meghaladni a költeményben elburjánzó förtelmet, megmentve a hitet az égi szerelemben: „én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm elrothadt szerelmeimet”.

Ez a kegyetlen szembenézés – önmagunkkal, bénultságunkkal, a halállal – mégis kontrasztot kíván, szelídebb bánatot, amely nosztalgikus színben bontja ki az Útrahívásban megidézett, de már elsüllyedt világot. Mindenki fogja tudni: a visszahozhatatlan gyermekkornak kell itt felsejlenie, „szomorú és tévelygő” strófákban (Moesta et errabunda [Tóth Á.]), amelyeknek ringató zenéje örökre elveszettnek, minden valóságos téren és időn kívülinek mutatja a szépséget és a gyönyört: „Óh, Éden, illatos tájad mily messze int, / hol friss azúr alatt csak kedvek s üdvök élnek”. A vers egy ismeretlennek szól („Agáta, mondd, szived nem száll-e néha messze”); de megmarad ez az intim, sürgetőn kérdező hang egy másik (általunk is ismert) szeretett nőhöz szóló könyörgésben, akinek neve a vers szerint boldogság, öröm és fény angyala, és szentek módjára segíthetné meg a menhelyen tengődőket és a lélek betegeit, a gyűlölködőket és a szorongókat: „Egészség angyala, tudod-e mik a Lázak? […] Óh, szépség angyala, tudod-e mik a ráncok?” (Visszaháramlás [Szabó L.]). Ugyanennek a szeretett és csodált nőnek, aki „tiszta, víg hangszer” volt azelőtt, furcsa, bánatos, érdes énekét hallgatja Baudelaire egy varázslatos párizsi éjszakán arról, „hogy keserű robot a szépasszony robotja”, és az önző világban „szerelem, szépség ingatag” (Gyónás [Babits M.]). A most idézett három vers valamiképp összetartozik: a szellemi és érzelmi odaadás, a szigorú formán át előtűnő lágyság és panasz immár pontosan adják tudtunkra, miért kell az útrahívás egy olyan világba, mely csupa rend.       

Egy konzervatív francia irodalomtörténésszel vitatkozva, aki Baudelaire-t „jó másodrangú költőnek” nevezte, Tóth Árpád, A Romlás virágainak egyik leendő fordítója a Nyugat egy 1910-es számában éppen a Gyónás képeivel szemlélteti azt a „kábult, furcsa, fájó álomhangulatot”, amelybe Baudelaire olvasása meríti. Azt a hasonlatot idézi, amely szerint a szépasszony vallomása – ahogyan Tóth Árpád fogalmazza – „mint egy szegény, szennyes, beteg kisleány elevenedik meg”, és a magyar költő észrevételei mindjárt két irányba is mutatnak, ha Baudelaire itthoni fogadtatása és továbbélése érdekel bennünket. Az egyik a filológiai műgond, amellyel a fordítók a francia szöveget nyelvileg és prozódiailag minden oldalról mérlegelték és magyarázataik révén is igyekeztek a hazai olvasókhoz közel hozni. Érdeklődésünknek fő iránya azonban természetesen az, hogy mi vonzotta a magyar költőket Baudelaire-hez: hogyan lépett be az irodalmi köztudatba, és gyakorolt-e számottevő befolyást költészetünkre? Ezek a kérdések persze nem újkeletűek; elöljáróban hivatkozzunk máris Karátson Endre francia nyelvű munkájára a „magyar szimbolizmusról”, pontosabban – mint az alcím jelzi – a francia költészetfelfogások magyarországi hatásáról a XX. század első negyedében (Le symbolisme en Hongrie, Párizs, 1969).

Ahogyan korábban Franciaországban, úgy a hagyományőrzők részéről Baudelaire-t nálunk is meghökkenés, értetlenség és felháborodás fogadta. Nem lepődhetünk meg azon, hogy Magyarországon a francia költő első igazi felfedezője Ady volt, aki az Új Versekbe beépítette Három Baudelaire-szonett címen a La Destruction, a La cloche fêlée és a Causerie (későbbi magyar címükön A Pusztulás, A repedt harang, Beszélgetés) fordítását. Ady vállalkozásának hátterében persze ott találjuk saját költészetének átalakulását, a szerelmi érzés lírai újrafogalmazását, mely éppen az Új Versekben történt meg; de a tágabb társadalmi kontextust sem téveszthetjük szem elől: a magyar nagyvárosi élet gyors modernizálódását a XIX.-XX. század fordulóján és az elit növekvő szellemi nyitottságát a külföld és benne Franciaország felé. Más kérdés, hogy Ady nem kívánt feltétlenül pontosan fordítani, és alkalomadtán szabadjára engedte saját költői ihletét; legjobb példa erre a Causerie kezdősora: „Bűvös, szép őszi ég vagy, tündöklés, rózsaszirom”, ahol a betoldott bűvös melléknév az eredetiben nem szereplő konnotációt ébreszt, a rózsaszirom pedig a ‘rózsaszín őszi ég’ kifejezésben található melléknévből szilárdult főnévvé. Ezekből az apró mozzanatokból kiindulva jutunk el ahhoz a megállapításhoz, amelyet most először Adyval kapcsolatban fogalmazhatunk meg: Baudelaire nem mintául szolgált a magyar költőknek, hanem ihletőül. Jellegzetes példa a vadságba forduló szerelmi ösztön költői megformálása Baudelaire-nél (Hozzá, aki túlvidám: iszonyú kéjt szerez, „hogy betörjem dús kebled, és […] / új ajkaid új mámorán át / beléd öntsem a mérgemet” [Szabó L.]) és Adynál (Hiába kísértsz hófehéren: „Színem elé parancsolom majd / Fehér köntösös szűzi árnyad […] / Telefröccsentem tintalével, / Vérrel, könnyel, gennyel, epével”). Nem beszélhetünk utánzásról, sem közvetlen hatásról, s mégis érzünk valami kapcsot a két vers között, a merész téma és a metonimikus megfogalmazás miatt. Egyébként Ady, aki éppen csak megízlelni akarta a fordítói mesterséget, Baudelaire-átültetéseire mint fájdalmas és gyönyörű élményre emlékszik vissza, magáról Baudelaire-ről pedig úgy beszél a francia költő halálának ötvenedik évfordulóján mint „a líra egyik legbüszkébb, bujkálóan is legtisztább fejedelméről” (Charles Baudelaire élNyugat, 1917).

Nem sokkal ezután, 1923-ban jelent meg magyarul A Romlás virágai, Babits Mihály, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc közös vállalkozásának eredménye. A fordítók nem titkolják, hogy könyvüket a magyar irodalom részének tekintik: mint előszavukban írják, „az új magyar irodalom tartozott ezzel a könyvvel Baudelaire szellemének. […] A százéves költő oly lehetőséget s oly kötelességet tárt elénk, amilyenre a mi ellanyhult költészetünknek elsősorban szüksége volt”. Baudelaire lírájának két sajátosságát emelik ki. Az egyik a szigorúan szabályozott versforma és verselés: „kemény, kötött s szinte pedánsabb a klasszikusnál”. Ami azonban igazán bámulatba ejti a fordítókat, az a mondanivaló, melyet közvetít ez a tökéletesre csiszolt külső forma: szerintük Baudelaire „először mutatta meg, hogy a modern városi élet legzüllöttebb unalma is legmagasabb művészet anyaga lehet”. Hogy Baudelaire művészete mennyire és mi módon érintette meg őket mint költőket, azt a fordítók így összegzik: „Adytól kezdve senki sincs közöttünk, kire e szellem felszabadító, bátorító, útmutató hatással ne lett volna. […] Hatott ránk, nem poézisa talán, hanem bátorsága és szigorúsága”.

Ezek a lényegre törő állítások érvényesek lesznek a későbbi magyar költészetre is. A felszabadító erőt kell hangsúlyoznunk, a valóság új szféráinak bevonását a költészetbe, a vallomásos líra elmélyülését – még akkor is, ha követhetünk egyébként baudelaire-i nyomokat, rábukkanhatunk konkrét reminiszcenciákra. Csak egyetlen, a baudelaire-i szinesztézia jegyében fogant sort hadd idézzek, szépsége miatt: „ízek csendültek ereimen át” (Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év). De valójában a magyar Baudelaire visszhangzik tovább fülünkben, a fordításnak ez a csúcsteljesítménye, ez az eredetinél áradóbb zene; lágyabb hangzású azért is, mert ismét hallhatóvá teszi a páros és páratlan szótagszámú sorok kötelező váltakozását, amely a franciában Baudelaire idejében már csak a szemnek szól, egy hajdani szóvégi magánhangzó elnémulása miatt. A magyar Baudelaire óta felismerjük fordításirodalmunkban a klasszikus francia költészetből áthasonított metrumot.

A magyar irodalmi gondolkodás megértette Baudelaire üzenetét; láthatóvá vált számára – ahogyan Gyergyai Albert mondta – „a gondolat, amely szemünk előtt kristályosul művészetté”. Ez a kristályosodás egyben fölemelkedés, a világ megértése bensőnkből fakadó jelképek segítségével, az ember veleszületett nyomorának meghaladása a költői formába vetett hit révén, amely talán még ma is él. A Romlás virágait lezáró versben, Az utazásban írta Baudelaire: ha fekete is körülöttünk az ég és a tenger, sugarak töltik be a szívünket.

Az esszé szerzőjéről
Kiss Sándor

Ny. egyetemi docens, a Debreceni Egyetem nyelvészeti doktori iskola francia alprogramjának vezetője, a Studia Romanica nyelvészeti sorozatának szerkesztője.