Földes Györgyi: Baudelaire 200
Fotó: Wikipedia
Földes Györgyi: Baudelaire 200

200 éve született Charles Baudelaire. De mi mindenből áll össze az ő komplex nagysága?

Nehéz két állítást összeegyeztetni magunkban: hogy Baudelaire immár kétszáz éves, illetve hogy ő a modernség első költője, sőt, gyakran őt jelölik meg a par excellence modern költőként (függetlenül attól, hogy jelen korunkat mennyire értelmezik a modern kor részének, illetve mennyiben állítják szembe vele). Pedig mindkét állítás megállja a helyét: a költő valóban pontosan két évszázada, 1821. április 9-én született Párizsban (két évvel Petőfi előtt), mégis valahogy jobban belesimul a következő időszakba, sőt a mi korunkba is, mint sok kortársa. E jelenség megértéséhez érdemes számot vetnünk munkásságának azon momentumaival, amelyek modernnek mondhatók – s ehhez a teljes életműről érdemes beszélnünk, hiszen Baudelaire nem csupán A romlás virágainak (Les Fleurs du mal), azaz talán a világon a leghíresebb verseskötetnek a szerzője, hanem ugyanígy a prózaversek formájában megírt másik sorozatnak, a Fájó Párizsnak is (Le Spleen de Paris. Petits Poèmes en prose), ugyanakkor pedig korának egyik legjelentősebb műkritikusa is (Curiosités esthétiques [Esztétikai érdekességek], L’Art romantique [Romantikus művészet]).

Baudelaire előbb a romantikát azonosította a modernséggel, azonban kiforrottabb modernség-felfogása – melyet időszemléletével és szépségkoncepciójával is össze lehet kapcsolni – talán még érdekesebb a számunkra: ugyanis, mint A modern élet festőjében kifejti, grafikus-illusztrátor kortársa, Guys művészetével „mindenütt az élet tünékeny, múló szépségeit kereste, annak a karakterét kutatta szüntelen, amit az olvasó engedelmével modernségnek neveztünk”. Tünékenységéből adódóan modern tehát az, ami a jelenhez kötődik, ami éppen akkor újszerű, ekképpen pedig az is, ami nem az örök normák tükrében, hanem a pillanat szerint, és egyedileg, szubjektívan megélhető. Ugyanakkor a francia költő itt azt is elmondja, hogy a szépség kétarcú, vagyis nemcsak ez a múlandó, futó, efemer jelleg a sajátja, hanem az örök, a mindenkor meglevő is részét képezi (amint arra Angyalosi Gergely felhívja a figyelmet, hivatkozva Antoine Compagnon véleményére is, e kettősségnek megfelelően integrálódhat a modernségbe az antimodern is). Walter Benjamin híres esszéiben ez utóbbi érdeklődés folytán mutatja be Baudelaire-t mint az urbánus-kapitalista modernitás legjellemzőbb és emiatt legnagyobb költőjét: Motívumok Baudelaire költészetében című írásában például a versekben megjelenő szinte hisztériás érzékelésmódot, s annak nagyon szubjektív időtapasztalatát véli itt meghatározónak – például ahogy a nagyvárosi tömeg részeként létező ember ezt megélheti, de a spleen megjelenéseként is – mindezt kötve Bergson tartam-fogalmához, ezáltal a francia filozófus életfilozófiájának megnyilvánulásaképp is értelmezve.

Mindez, egyfelől, természetesen szembemegy a hagyományos vélekedéssel, amely a francia költőt mint a romantika egyik lezáróját fogja fel – nem véletlenül, hiszen a költő művészetkritikusi feladataként a romantika mibenlétének meghatározását tűzte ki fő céljául. De azzal is csak részlegesen találkozik, amelyik Baudelaire-ben a szimbolista iskola, Verlaine, Rimbaud, főként pedig Mallarméék előfutárát látja, esetleg még azt is hozzáteszi, költői képalkotása logikus folytatása a szürrealizmusban keresendő. Szokás ugyanakkor Baudelaire-t Gautier követőjeként a l’art pour l’art irányzat képviselőjeként, vagy mint a szonettforma briliáns alkalmazóját – megőrzőjét, következetes használóját és kreatív variálóját - a parnasszisták, Leconte de Lisle, Heredia rokonaként is emlegetni – de ugyanígy mint a prózaköltemény egyik korai, bár nem megalapozó művelőjét is Segalen, Breton, Reverdy, René Char előtt.  (Arsène Houssaye-nek írt levelében Baudelaire ráadásul a prózakölteményt is mint a modern élet leírására képes formát jelöli meg, ezért választja második kötetének darabjai számára műfajként, ahol a párizsi élet jellegzetes tapasztalatát, s a nagyváros jellemző alakjait tárja elénk – akiket mint a tömegben elvegyülő, nézelődő „kószáló” meglát). A Baudelaire által követett és hirdetett életfilozófia, mizantrópia, kicsapongás és dandy magatartásforma a dekadensek számára volt minta, többek között Huysmans A különce (Des Esseintes herceg) számára. Márpedig egyik címke vagy egyik hagyományvonalhoz sorolás sem téved, csak éppen kizárólagos és szűkítő: az összessel való számvetés viszont képes megmutatni a költő sokféleségét, továbbá azt a tényt, hogy olyan lírai-poétikai vagy éppen tematikus vonalakat is megnyitott, s olyan búvópatakként már létező irányokra is rátalált, amelyek aztán akár száz éven keresztül érvényesek maradtak, vagy akár napjainkig hatni képesek.

Miért állhat hozzánk még ma is közel Baudelaire? Talán annak köszönhetően is, ahogyan az általa spleennek nevezett állapotot leírja. Mert hiába rokoníthatjuk ezt visszafelé a romantikus mal du siècle jelenségével, a depresszió, a szorongás, a neurózis ma is sokak által megtapasztalt érzés-, illetve érzetkomplexumát is megjeleníti, s ezzel együtt a cselekvéshez való erőtlenséget, fáradtságot, nyomottságot (az egyik legjellemzőbb képe az alacsony égbolt, amely fedőként nehezedik a lélekre). 

Mikor az alacsony égbolt az unalomtól
nyögő lélekre mint fedő nehezedik
és köröskörül a fekete horizontról
ránk éjnél szomorúbb, szörnyű nappalt vetít (…)

mikor huzalait égig felvonva szinte
börtönt és rácsokat imitál az eső
s hogy hálóját agyunk mélyében kifeszítse
néma pók-csapatok pokolfajzata jő -

Spleen IV. (Szabó Lőrinc ford.)

Ugyancsak sokak által ismerhetett élmény, amikor a lírai én ezerévesnek érzi magát, akinek minden emléke ócska kacatként hever eldugva a fiókok mélyén, azaz jelentőségét vesztette, elidegenedett tőle, meghalt a számára:

Emlékem több, akár száz éve gyüjteném.

Fiókos ó butor, benn tarka gyüjtemény,
vers, akta, számvetés, levélke, hangjegy, ócska
nyugták közé csavart nehézkes hajcsomócska,
titkot nem őriz oly sokat, mint bús agyam.
Egy szörnyü pince ez, piramis én magam,
takarva több halált, akár a közös árok.
- Egy temető vagyok s a holdra félve várok.

Spleen II. (Babits Mihály ford.)  

Mint Starobinski esszéje is megjegyzi A hattyú című versre vonatkoztatva, a víztükör fölé hajoló Andromaché vagy megfelelője, a porban fürdő rab madár mint a melankolikus allegóriái hasonló közérzetről árulkodnak. Ám megjegyezhetjük azt is, hogy mindennek az ugyancsak általánosan jelenlévő „unalom”- aspektusa talán a legmodernebb érzés mind közül, akár pszichológiai, akár egzisztenciális értelemben értjük is… Mert bár ráadásul Baudelaire ezt hajlamos pillanatnyi, időjárási viszonyokhoz is kötni – ismerős lehet, amint borús időben ódzkodunk akár az utcára kilépni is, márpedig zuhog az eső szinte az összes Speenben -, ez az érzés valójában létkondíció is, amely filozófiai, sőt  metafizikai színezetet is nyer e költeményekben.

Ugyanis Baudelaire létszemlélete kettős, meggyőződése szerint két ellentétes szubsztancia uralja a világot, s az emberi természet is ennek megfelelően egyszerre sátáni és isteni lényegű. A Mon cœur mis à nu XIX-es darabjában írja: Minden emberben mindenkoron kétféle esengés létezik, egyik Isten, másik a Sátán felé.” Az első spirituális, a felfelé, az ideál felé törekvés, a másik a mélybe leszállás vágya, a spleen és az animalitás: s bizony Baudelaire-nél a nők és az állatok mint a korrumpálódott természethez tartozók szeretete e sötét oldalhoz tartozik inkább (ezért is hasonlíthatja kedvesét macskához (A macska), tekergő kígyóhoz (A táncoló kígyó), sőt egy elhullott állat bomló teteméhez (Egy dög). A szépség ezért aztán ellentmondásos, ahogy ez kiderül a Himnusz a Szépséghez című költeményből is:

Mennyeknek méhe szült vagy bús gyehenna téged,
Óh, Szépség? A szemed egyként tud ontani
Égi s pokoli fényt, jótéteményt és vétket,
S bízvást lehet a bor másának mondani (…)

Küldött fekete mély vagy ég csillagtetői?
Szoknyád után a Sors kullog, mint hű kutyád;
Szeszélyes kezeid Jó és Rossz magvetői,
Mindent kormányozol, s ajkad választ nem ád.

(Tóth Árpád ford.)

A szépség című szonettje viszont azért jelenítheti meg az ideálvilághoz közelálló letisztult szépséget, mert benne valójában nem egy élő nőt, hanem egy „kő-véste álmot”, egy hideg márványszobrot látunk: a műviség dicsérete ez. Baudelaire dandységének ideológiája is ezen alapszik: olyan vonzó külsőt, olyan szépséget megalkotni, amelyet nem rontott meg a természetnek a pusztulást is magában hordozó ereje és esetlegessége, hanem éppen hangsúlyozva van mesterségessége (amúgy nők is szert tehetnek szerinte erre, csak a megfelelő mennyiségű kencével, festékkel kell ellensúlyozni természetességüket).

„Sátánisága”, amelyet sokan megbotránkozva támadtak, csak ennek a kettősségnek a fényében érthető meg, mint ahogy A Sátán litániája, az Ábel és Káin, a Don Juan a Pokolban is ennek tudatában interpretálható. Az ember (mindenki, nem csupán a költő) kétarcú lény, rossz késztetések is átjárják, állatias ösztönvilág, sötét gondolatok, s a mindent átjáró unalom – ezzel kell együtt élnünk, ezt kell elfogadnunk. Ezért a drogok és az alkohol élvezete, s ezért az utca szennyével (prostituáltakkal, koldusokkal) való lelki azonosulás is. Ezért a bűnösök bőrébe bújás, s ezért az akkor még általános megbotránkozást keltő leszbikus nők dicsőítése is  – márpedig szerinte őszintébb magatartás, ha számolunk a létezésükkel, hovatovább mi magunk is vállaljuk a kicsapongó életet (nem véletlenül fogták perbe vallás-és erkölcsgyalázás miatt A romlás virágainak megjelenése után). Ezért is nevezi fő kötete Előhangjában a mindezzel tudatosan talán még nem szembesült (s ezért talán a verseken meg is botránkozó) olvasóját „álszentnek”, ugyanakkor esszenciálisan „fivérének”, „képmásának” is.

De ez persze visszafelé is működik, az ideál is létezik, csak elfedi a hétköznapi világ és a balsors, ezért is bámulhatnak a világtalanok – képzeletükkel – az ég felé (A vakok), továbbá ezt érzékelhetjük akkor is, ha nem tudatosan, hanem az érzetek szinesztéziás úton való összekapcsolásával fogadjuk be a körülvevő világot, vagy akár a természetet (Kapcsolatok, Esti harmónia). (Benjamin már említett munkájában viszont ezt a harmonikus viszonyt inkább az elvesztett múlt leírásaképp fogja fel, szerinte ezt bizonyítja az Előző életem című vers is.)

Kapcsolatok

Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.

(Szabó Lőrinc ford.)

Baudelaire hatása olyannyira átnyúlik a korunkba, hogy olykor a jelen és a közelmúlt művészei is termékenyen be tudják emelni szövegeit munkájukba: ilyen például az Oulipo tagjaként is működő Anne F. Garréta briliáns és trükkös (transzszexuális) regénye, A szfinx, de a költő életfelfogása (s az ebből fakadó mizantrópia, toxikománia, illetve az ösztönkésztetések legyűrhetetlenségének gondolata) megmutatkozik lelkes olvasója, Michel Houellebecq könyveiben is.

Az esszé szerzőjéről
Földes Györgyi (1970)

Irodalomtörténész, kritikus, a Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle főszerkesztője.

Kapcsolódó
Költő a vádlottak padján - Charles Baudelaire a bíróság előtt
Ádám Péter (1946) | 2021.04.09.