Zweig Rilkének

Bécs VIII

Kochgasse 8

1907. március 11.

Igen tisztelt Rilke Úr,

először is hadd kérjek bocsánatot levele ily kései megválaszolásáért; a levél nagyobb örömet szerzett, mint ahogyan gyors szavak kifejezhetnék. Ám néhány napig távol voltam Bécstől: Prága, az Ön szép szülővárosa hívott meg egy felolvasásra, és szívesen mentem, hiszen annyira szeretem az ódon utcákat és a néhány patinás templomot, továbbá mert lelki szükséglet számomra minden lehetőséget kihasználni arra, hogy idegen, de kedves emberek közt időzzem, és megszakítsam a mindennapi dolgok nyomasztó egyhangúságát.

Most tehát sietek Önnek köszönetet mondani, s először a második levelére térek, mert az abban föltett kérdés gyors választ kíván. A kérdés eldöntését egy ismerősömre, egy egyházi személyre testáltam át, és ítélete teljesen megegyezett azzal, amit vártam: csak az esküje folytán a gyónási titok őrzésére kötelezett pap jogosult gyóntatni, mert csakis és egyedül ő az, aki közvetítő. Mindenki másnak csak erkölcsi, de nem abszolút kötelessége volna a hallgatás, és adott esetben – tisztán államjogilag – mindenki mást terhelne a tanúskodási kötelezettség is, amely alól egyedül az egyházi személyek mentesülnek.

Most visszatérek az első levelére. És ahhoz a részhez kapcsolódom, amelyik számomra a legfontosabb, mert az Ön műveire, az összkiadás kérdésére vonatkozik. Ebben nem érthetek egyet Önnel: megismétlem ama nézetemet, hogy már most eljött az ideje, hogy összegyűjtse a verseit. Mert tudom, hogy évről évre jobban el fog idegenedni tőlük, hogy sok minden, ami a műveiből mások számára még fontos és értékes, értéktelennek fog feltűnni önmaga számára. S azt gondolom, hogy kötelességünk nem saját magunk számára rendezni össze egy ilyen gyűjteményt, hanem azoknak, akik azt élvezni akarják. Az egyes versciklusok és -csoportok előtti évszámok biztosíték arra, hogy az olvasók mit ne tartsanak reprezentatívnak; másfelől egyedül ezek az évszámok rajzolják ki a fejlődést. Verseink igazi antológiáját, az esszenciálisat – így vélem – az idő állítja össze, amely lehánt majd minden fölöslegeset, és eltávolít minden félresikerültet. Éppen, mivel minden olyan válogatást, amelyet maga a szerző állít össze, a múló idő bélyegét magán viselőnek, azaz mélyebb értelemben átmenetinek tartok, nem várok tőlük és nem tulajdonítok nekik belső tökéletességet – mivel csak külsődleges célokat szolgálnak –, épp ezért hadd kérjem Önt, hogy ne a végső tökéletesség elvét tekintse mércének.

Kínos volna számomra, ha félreértené, mire gondolok ezeket a külsődleges célokat emlegetve. Nem hírnevet, sikert vagy pénzt értek alattuk. Nem, nekem mindig csak egyvalami lebeg a szemem előtt: hogy vannak néhányan, sőt sokan, akik szeretnének eljutni az Ön verseihez, de nem lelik oda az utat. Az egyes kötetek a legkülönbözőbb helyeken lappanganak, és túl drágák – ha csak egy léteznék helyettük, amelyért nyúlva mindent megszerezhetnének, egyrészt az esszenciát, másrészt az egyénhez, az egyeshez vezető útjelzőket – ez sokakat boldoggá tenne. És a sokak mellé, akiknek az Ön neve máris tiszteletet parancsoló és jelentékeny valami, sokat tudok olyat, akik számára ez a név egyelőre szélsodorta csengés csupán, szó és értelem nélkül. Ámde épp az ő számukra Minden lehetne ez a név. És sokakat ismerek a magukat az írásnak szentelők közül, akik csak az alkalomra várnak, hogy kiadhassák magukból a [szavakba öntött][1] hálát, amely az Ön egyes verseinek olvastán támadt és gyűlt föl bennük. – Még egyszer: nem teheti meg, hogy válogatáskor saját magára gondol. Aki oly sokaknak képes adni, mint Ön – mint valamennyi nagy művész –, annak nincs már joga a személyes egoizmushoz, ahogyan ahhoz sincs talán joga, hogy megsemmisítsen bármely általa sikerületlennek vélt művet. Nincs más kötelessége, mint, ahogyan Goethe mondja, „minden adottságát a legvégső tökélyre fejleszteni”, majd pedig odaadni [= közkinccsé tenni] mindazt, amije van. Saját tapasztalatból tudom, milyen nyomasztó, milyen fájdalmas tud lenni az embernek egy-egy verse, s mégis: ha látom, mennyire magával tud ragadni valakit, akkor nem merném megsemmisíteni. Merthogy nincs jogunk személyes művészi igényességünk nevében és késztetésére másoknak a mi létezésünkből kisarjadt örömét megsemmisíteni – mióta erre a nézetre jutottam, már nem nézem le a legkontárabb íróembert sem, ha sikerül könnyeket vagy nevetést előcsalnia és szegény emberekkel elfeledtetnie egy órára életük keserveit. S azért, hogy a korai versek még nem érettek, ugyanolyan kevéssé érzek szégyent, mint ifjúkorom helyesírási hibáiért.

Remélem, egészen megért engem, és nem hiszi azt, hogy mindezzel az Ön nemes művészete popularizálásának szószólója vagyok. Csupán mélységesen tragikusnak érzem, hogy – ahogyan egymást teljességgel megérteni képes emberek egymás közvetlen szomszédságában laknak, anélkül, hogy valaha is találkoznának – sokan nem jutnak hozzá azokhoz a könyvekhez, amelyek élményt jelenthetnének számukra. Ha össze lenne gyűjtve Öntől nagyjából háromszáz vers egy három márkáért kapható kötetbe (ámbár egy márka elérhetetlen ideálnak tűnik számomra[2]), milyen könnyűszerrel ajánlhatnánk ezt az embereknek, s mekkora öröm lenne ezt a könyvet ajándék gyanánt szívünknek kedves emberek asztalára letenni. – Igyekszem meggyőzni Önt, mert attól tartok, évről évre nehezebbnek fogja találni az elhatározást, annak megfelelően, ahogyan egyre finomodik a művészi ösztöne-igényessége, és ahogyan mind kevésbé fogja kielégítőnek találni a talán még zavaros érzések korai kifejezését. Ámde, mint mondtam, azt gondolom, ennek a gyűjteménynek nem az Ön, hanem a többiek számára kellene készülnie. Nem művének gyümölcse lenne, hanem a virágzását, a növekedését és a beteljesedését egyesítené egy képben.

Sokáig el kellett fojtanom afölötti örömömet, hogy ősszel ide, a városba és az otthonomba várhatom Önt. Azt hiszem, Ön Béccsel sosem talált bensőséges kapcsolatot. Ennek talán az az oka, hogy Bécsben az igazi művészek (akikkel Ön minimum egyenrangú) egy olyan szorosan zárt kört alkotnak, amely mindenki elől – alighanem Ön elől is – gőgösen elzárkózik. Bizonyára tudja, kikre gondolok; mindenesetre jómagam sohasem törekedtem kapcsolatra ezekkel az emberekkel, mert mindig is úgy éreztem, hogy vonakodnak megnyílni. Meg azért is, mert folytonosan a világot jártam.

A könyvemet illető szavai nagyon boldoggá tettek. Soha nem értékeltem túl magamat, és tudom, hogy ha némelyik versem a hozzájuk fűződő viszonyom révén személyesen számomra becses is, nagyjából úgy becses, ahogyan egyes megélt órák vagy felejthetetlen tájak azok, ám az irodalom számára még nem valami fontosak. Tulajdonképpen csak egy könyvemet szeretem, a Verhaeren-fordításomat, mert az tett-értékű: megismertette az olvasókkal azt, aki számomra művének nagysága és lényének abszolút jósága okán példakép, [mert ez a fordítás] valamiképp testvéri közelségbe hozta az életemet egy rendkívüli életművel, és meghozta számomra napjaink egyik legjelentősebb alakjának baráti bizalmát. Ellen Keytől[3] tudom, hogy Ön meglátogatta Verhaerent Párizsban, aki azután nagyon szívélyesen beszélt Önről nekem; boldoggá tenne, ha arról értesülhetnék, hogy az Ön számára is jelentős belső élmény volt a találkozás. Alig tudnék számot adni arról, mi minden adott Verhaeren példaképként az életemnek: amióta közelről láttam őt, azóta tudom, hogyan kell élnie egy nagy embernek, hogyan lehet képes valaki csendben, szerényen az élet erőit és energiáit jóságosan egyesíteni magában.

Hosszú lett a levelem; engedje meg, hogy egy kéréssel zárjam. Az Ön jósága bátorít erre. Becses ajándékot szeretnék Öntől kérni: valamelyik verseskönyvének kéziratát. Nem vagyok autográfgyűjtő; olykor megvásárolom egy általam szeretett vers kéziratát. Van már néhány szép a birtokomban, a kis „Maylied” [Májusi dal] Goethétől, a „Crucifixus” Lenautól, a „Rote Rose Leidenschaft” [A szenvedély: vörös rózsa] Theodor Stormtól. És akik megengedték, hogy ne csak a távolból csodáljam a művüket, szintén megajándékoztak. Ellen Key a Verhaerenről szóló esszéjét adta nekem, maga Verhaeren a „Multiples Splendeurs”-t, Hesse egy új novelláját, Scholz,[4] Greiner,[5] Albert Mockel[6] egy-egy művüket. Milyen boldog lennék, ha Önnek is őrizhetném valamelyik művét; jobb kezekbe talán kerülhetne, ám gondosabbakba aligha. Tudom, nagyon sokat akarok; ismerem a kézírás bűvös erejét, tudom, hogy egy könyv kéziratával nem csupán ajándékot ad az ember, de egy titkot is elárul. Persze olyan titkot, amely csak a szeretet számára tárul fel. S alighanem az a tudat bátorít erre a telhetetlen-heves kérésre, hogy jómagam olyan szeretetet érzek az Ön műve iránt, mint kevesen.

Napfényes, világos napokat kívánok Önnek Caprin; Önnek, csakúgy, mint nekünk sok nagyszerűen sikerült Rilke-művet. Soha ne kételkedjen e sorok írójának szívből jövő hűségében, híve:

Stefan Zweig

Rilke Zweignek

Párizs VI^e

29 rue Cassette

1907. augusztus 3.

Kedves és Nagyrabecsült Zweig úr,

nagyon kedvem szerint való, hogy levelével írásra késztet. Elszalasztottam azt a röpke pillanatot, amikor válaszolnom kellett volna Önnek, s így aztán mind mélyebbre kerültem az egyre hosszabb hallgatásba, amiért is semmilyen bocsánatkérés nem túl sok. Az Ön akkori levele olyan szívélyes volt, és annyit fáradt velem, hogy jól tudom, leginkább az azonnali válasz lehetett volna méltányos és méltó hozzá. Ugyanakkor volt a levélben egy hely, amelyre vissza kellett térnem, ámbár nem tudtam, ki tudom-e magam elég érthetően fejezni. Az volt a benyomásom, mintha Ön előfeltételezne a részemről egy bizonyos állásfoglalást egy olyan bécsi körrel kapcsolatban, amelyre levelében utalt, és bizonyos fenntartásokat e körrel szemben, s hogy ez az enyhén helytelenítő távolságtartás összekötne kettőnket. Ez tisztázást igényel. Nem fog félreérteni, kedves Zweig Úr, ha teljes őszinteséggel bevallom, hogy az én szemem nem fogékony a „körök”-re, nem is látom őket, annyira betölt a meggyőződés, hogy mindig és mindenütt egyes emberekről van szó. Soha nem tapasztaltam igazságtalanságot vagy elnyomatást, kiszorítást semmilyen kör részéről, ám annál több segítséget, helyeslést és megerősítést fogadhattam el egyes személyektől, akiket mindig nagylelkűnek és minden irigységtől mentesnek találtam, valahányszor csak nem én magam, hanem a [nálam] méltóbb munkám szólt egyszerűen és közvetlenül hozzájuk. Soha ne felejtsük el, kedves Zweig Úr, hogy a munkánk mindenütt – és minél jobb, minél lelkesebb meggyőződés itatja át [annál inkább] – a képviseletünkben és értünk lép fel; hogy tehát Ön ellen, az Ön léte és valósága ellen semmit nem tehet egyetlen kör sem, mert a mű minden kört felold, szertefoszlat azáltal, hogy az egyének elé áll oda, s velük birkózik, a szó nemes értelmében. – Nem létezik tehát számomra Bécsben semmilyen „kör”, amellyel szemben bármiféle panaszt vagy előítéletet vinnék magammal; annál inkább egy-két nagyon nagy költő, akinek művéről a tisztelet és a csodálat hangján szólok, és akinek irántam való rokonszenvére mint saját munkám még meg nem érdemelt hozadékára, túl nagy jutalmára tekintek. – Ezt tudnia kell, mielőtt [Bécsbe] jövök, s remélem, nincs ellenére ezt hallani tőlem. Szívügyem volt, hogy ezt elmondjam.

Egyébiránt e következő alkalommal nem tudom igénybe venni az Ön oly híven és jó szívvel megígért vendégszeretetét, és még találkozni sem fogok tudni Önnel; a Béccsel és az előadókörutam egyéb állomásaival folytatott tárgyalások állása szerint utazásomat az október utolsó napjai és körülbelül november tizedike közötti időszakra kell időzítenem, s eszerint kell meghívóimmal megállapodnom – olyan időszakra tehát, amikor Ön Olaszországban lesz úton.

Kár: olyan szívesen találkoztam volna Önnel, és oly nagy öröm számomra, hogy ugyanezt a spontán igényt érezhetem ki az Ön legutóbbi leveléből. Szerény turnémig itt leszek, Párizsban, utána, november második felében meglehet, hogy Dél-Itáliába utazom; akkor magától adódnék lehetőség találkozásunk hőn vágyott bepótlására. (Ahogyan a szükségszerű dolgok szeretnek bekövetkezni.) A tudatos[7] versválogatásról inkább személyesen beszélnék Önnel. Nem sikerült megtérítenie, szeretnék még legalább további egy-két évet várni, s akkor majd valaki másra bízni a válogatást és a kiadást – (Én magam mindkettőre alkalmatlan vagyok.)

Az új könyvét ígérte nekem. Ennek őszintén örülök. De van még egy kérésem: elküldené nekem majd valamikor Verhaeren-fordításait, valamint (utóbbiakat kölcsönbe) amit a költő művéről publikált? Valószínű, hogy a következő [előadó kör]utamon vagy valamikor később erről a költőóriásról is beszélni fogok, akire a maga egyszerűségében és kérlelhetetlen nagyságában akkora szükségünk van. Ebben nagyon számítanék az Ön segítségére.

az Ön Rainer Maria Rilkéje

Zweig Rilkének

Bécs VIII

Kochgasse 8

1907. augusztus 5.

Igen tisztelt és kedves Rilke Úr,

levele, bármennyire színtiszta öröm számomra amúgy minden sora, egy pontban fájdalmasan érintett, hogy tudniillik ismét elszalasztom az Önnel való találkozást. Persze egészen nem adom föl a reményt: talán sikerül előbb eljutnom Párizsba, vagy Ön mégis később jön Olaszországba – olyan nehezen mondunk búcsút egy reménynek, amely már jóformán szükségletünkké vált.

És mindenekelőtt: csak azt szeretném mondani Önnek, hogy azt, amit a „bécsi körök”-ről írtam, egy, az én pontatlan fogalmazásomból eredő félreértés torzította el. Éppenséggel Bécsben él két, általam a végtelenségig szeretett és csodált költő, Hofmannsthal és Beer-Hofmann, akiket annyira szeretek, hogy rövid bécsi tartózkodásaim[8] során sosem kerestem alkalmat a velük való megismerkedésre, attól tartván, hogy túlzottan méltatlan vagyok hozzájuk, vagy csak az idejüket rabolnám. Én a következőre gondoltam: annyira szeretem az Ön műveit, s annyira áthat a meggyőződés, hogy mindenkit, aki csak előítéletek nélkül átadja magát nekik, le kell nyűgözniük, hogy mindig az volt az érzésem: munkássága állandó és makacs elhallgatásának [az ignoránsok részéről] valamilyen belső ellenállásból kell fakadnia. Ismerek itt néhány embert, akik, hadd mondjam így, mámorosak az Ön verseitől, és nincs hőbb vágyuk, mint hogy hallhassák Önt egyszer felolvasni vagy beszélni, látom, hogy képtelenek a művészetről és a mi művészetünkről úgy beszélni, hogy ne említenék az Ön nevét; másfelől meg láttam azokat, akik alkotókként a művészetet tették meg életcéljuknak, buzgón követik és szüntelenül összehasonlítgatják az új művészeti produktumokat és az újszerű értékeket, s mégis mindegyre oly vakon mennek el az Ön neve és műve mellett, hogy felzaklatva azt kérdeztem magamban, vajon nem szándékosan hunyják-e be a szemüket. Ugyanez a helyzet Verhaerennel: ő, aki számomra valamiképp az európai és a legmélyebb értelemben kortárs világszemlélet központi figurája, még csak névről sem ismerős vagy fontos ezeknek az embereknek, akik pedig oly buzgón dobálóznak külföldi nevekkel, és minden bizonnyal komolyan és becsülettel igyekeznek minden új[donság]nak megtalálni a helyét a fennállóban. Csakhogy – és így értettem, amit mondtam – egy körön belül állnak, és csak befelé néznek: ami belép vagy aminek [legalább] az árnyéka behatol ebbe a körbe, annak figyelmet szentelnek; az odakint szabadon lebegő jelenségek azonban kiesnek látókörükből, avagy nincs bennük elég tevékeny kíváncsiság vagy szeretet, hogy a körön kívül fölfedezzék, megismerjék ezeket. Így értettem a kör zártságát is, nem kifelé, az önmagába záródás értelmében, hanem befelé, a tekintet önkorlátozásaként. Én mint vándor, aki tulajdonképpen híján van a nyugvópontnak, sosem tudnék semmilyen körbe bezárkózni (arra pedig, hogy valaha is középpont legyek, méltatlannak érzem magam). És a térben lekötetlenségnek, rögzítetlenségnek ebben az egészen külsődleges értelmében véltem úgy, hogy volna bennünk valami közös, a nyugvópontra jutott, s már behatárolt dolgokkal szembeni idegenkedésünkben (mindig úgy érzem, azért érezhetem ezt a közösséget, mert Önben sok olyan [vonás, tulajdonság, hajlam] van, amelynek valamiképpen megfelelői, kiegészítései vannak bennem). Sosem kicsinyes, szó szerinti értelemben gondoltam, amit mondtam, kérem, ne gondolja ezt felőlem.

Ma elküldöm Önnek a „Verhaeren”-emet. Jóllehet ma másképp fogalmaznék egy s mást, különösen az idegen szavakkal némiképp túlzsúfolt előszót, tulajdonképpen ez a kedvenc saját könyvem, minthogy ez egy Verhaerent szolgáló tett volt, és Verhaeren talán életem legszebb élménye, és baráti vonzalma a legbecsesebb tulajdonom. Nem tudom, Önnek mennyire volt alkalma személyesen közelebb kerülni ehhez ez emberként [is] páratlan művészhez, és megcsodálni benne azt a szép életművészetet, amely az élet legjóságosabb és legszelídebb megfigyeléséből fokról fokra kiteljesedett benne. Szívesen elküldeném Önnek, amit mostanáig írtam róla, ámde ez csupa apróság: saját, iránta való már-már szenvedélyes szeretetemtől való félelmemben egyelőre megtartóztatom magam attól, hogy írjak róla. A mai kor legnagyobbjának érzem őt, de nem merem ezt kimondani, [mégpedig] ahogyan utaltam rá, abbéli félelmemből, hogy ez személyes csodálatból, nem pedig kritikus mérlegelésből fakadó ítélet: így tehát még várakozásra ítélem magam, ami olykor nagyon nehezemre esik. Az elmúlt hetekben nagyon sokat fáradoztam azon, hogy szervezzek Verhaerennek egy előadó-körutat Németországban. Sok helyütt találtam fogadókészségre, Hamburg, München, Bécs és Prága biztos helyszínek, ám az előadások időpontjának összehangolása erre az évre megoldhatatlan nehézséget jelentett. Talán lesz olyan jó, kedves Rilke Úr, hogy előadásai alkalmával felhívja a különböző egyesületek figyelmét Verhaerenre, megkönnyítve így számomra a jövő évi közvetítést. Kérésemre Hamburgban Dehmel,[9] Münchenben Leo Greiner nagyon melegen pártolták az ügyet, és nagyon jól jönne, s nagyra értékelném az Ön támogatását is. Verhaeren műveinek ismertebbé válásán és hatásának kiterjesztésén, elmélyítésén munkálkodni életem kevés szilárdan kitűzött céljainak egyike.

Ha Verhaerenről akar írni, akkor Albert Mockel[10] és Leon Bazalgette[11] könyvei nélkülözhetetlen források. Bazalgette a legkedvesebb barátom Párizsban, Mockellel is elég jóban vagyok, és nagyon örülnék, ha összeismertethetném Önt velük. Bazalgette az egyik legszívélyesebb és legpompásabb ember, akit ismerek, Mockel az ifjú Franciaország legfinomabb elméinek egyike; mindketten közeli barátai Verhaerennek. Szeretné, hogy írjak pár sort nekik?

Örülök, hogy beszélhetek majd Önnel a versválogatásáról, és remélem, sikerülni fog meggyőznöm Önt. Amikor Önről beszéltem, különösen külföldön, és arról kérdeztek, mit, hogyan lehet megvásárolni Öntől, gyakran elbizonytalanodtam, mert nem tudtam, vajon rögtön a legérettebb művével, a „Stundenbuch”-hal tanácsos-e Önt bemutatni, vagy inkább valamely korábbival, amely Önnek már nem kedvére való. Ez [a dilemma], valamint a tény, hogy nem irodalmár embernek milyen nehéz különböző kiadóktól műveket beszereznie, szembesített azzal, mennyire megnehezíti [kedves Rilke Úr], hogy szeressék a műveit, és milyen sokakat foszt meg egy olyan örömtől, amelyet pedig alkotóként igazában nagyon is szeretne megadni nekik. S én azt gondolom, hogy ezekhez a célokhoz mérten a szerzőnek a művek tökéletlenségét illető minden meggondolása és önkritika táplálta hiúsága erőtlen és mellékes. Itt és általában is nem az irodalmi sikerre gondolok, hanem egy talán még meg sem született vágy, kívánság beteljesítésére mindazoknál, akik szerethetnék az Ön művét.

Mihelyt tudni fogja, mettől meddig kerül sor az előadásaira, kérem, írjon nekem egy sort párizsi, bécsi és olaszországi tartózkodásának adataival; hátha mégis sikerül úgy intéznem, hogy itt vagy ott találkozhassam Önnel. Mindenesetre már előbb is köszönti Önt a tragédiám.[12] Mélyen elkötelezett híve,

Stefan Zweig

*

Jegyzetek:

[1] A leveleken, főleg Zweigéin, több helyütt érződik valamiféle kapkodó kiérleletlenség, a nem nyilvánosság elé szánt fogalmazvány pontatlansága (hevenyészettséget azért nem mondanék). Ez egyebek közt kihagyásokban vagy éppen talányos motiváltságú szóválasztásban nyilvánul meg, és homályos helyeket eredményez; némelyik mondat, illetve mondatszegmens értelmezésével kifejezetten meggyűlt a bajom (Zweig publikus írásaira ez egyáltalán nem jellemző); ahol nagyjából biztos tippem van, ott szögletes zárójelben iktattam be az olvashatóságot, illetve megértést szolgáló kiegészítéseket. [A ford.]

[2] Szó szerint ez áll a levélben; nem világos, és sajnos már aligha deríthető ki, hogyan értette ezt Zweig. [A ford.]

[3] Ellen Karolina Sophie Key (1849–1926) svéd reformpedagógus, írónő.

[4] Wilhelm von Scholz (1874–1969) német költő.

[5] Leo Greiner (1876–1928) osztrák–német író.

[6] Albert Mockel (1866–1945), a szimbolizmus vezető belga elméletírója; 1886-ban ő alapította a Wallonie című folyóiratot, 1938-ban a Brüsszeli Királyi Akadémia elnöke lett.

[7] Az eredetiben szerepel ez az itt furcsán ható jelző (bewußt). [A ford.]

[8] A levél szövegében a „bécsi” nem szerepel, de a mondat értelméből és szövegkörnyezetéből ez az egyetlen értelmezési lehetőség adódik. Nem világos, miért, milyen értelemben beszél Zweig (Salzburgba költözéséig, 1919-ig bécsi lakos) „futólagos tartózkodások”-ról („flüchtige Aufenthalte”). [A ford.]

[9] Richard Dehmel (1863–1920) német író, költő.

[10] Albert Mockel (1866–1945) belga szimbolista költő, esszéista, műkritikus.

[11] Léon Bazalgette (1873–1929) francia író, Walt Whitman fordítója.

[12] Zweig nyilván elküldte (illetve a levél írásakor elküldeni készült) Rilkének Tersites című, 1907-ben megjelent szomorújátékát. [A ford.]