1749: Szó szerint minden című, nagyszabású beszélgetőkönyvedből is tudható: piarista gimnazistaként, Jelenits István magyaróráin eszmélt föl benned az irodalmár. A műfordítással is már az idő tájt eljegyezted magad. Mikor dőlt el benned, hogy a szükséges ujjgyakorlatokon túl is szakmai távlatot lobbanthat ez az alkotói irány?

Báthori Csaba: El sem tudom ma már képzelni, hogy más gimnáziumba járhattam volna, annyira összeért életemmel az a tudás, amit a Mikszáth Kálmán téren kaptam. (Én 1971 és 1975 között jártam a Piarista Gimnáziumba, és akkor az iskola még a Mikszáth téren volt.) Ahogy haladok az időben kifelé, egyre inkább vissza is térek a nagy nyiladozásokhoz, az első ösztönzőkhöz, mondhatnám: befele indulok napra nap vissza, az első mozgatókhoz. Mivel olyan korba értünk, amelyben emlékeinknek sem adatik meg néha, hogy higgyünk bennük, én nemritkán mérlegelem, mit is formált meg rajtam az a négy esztendő. És ha ez az „indulat” megébred bennem, fel-felidézem tanáraimat. Köztük is a legfontosabbat, Jelenits tanár urat. Igaz, első nyelvi örömeimet más tanároktól szereztem. Nézd, 

én – szoktam mondani tréfásan – két holt nyelvből érettségiztem, latinból és oroszból.

Szigorú, szinte vaskalapos orosztanárom, Hegyi Ferenc görbe pálcáját a katedrán hevertette, s olykor asztalra csattantotta, ha a zajszint neszekből lármává kezdett pimaszodni az órák alatt. Orosz fogságból tért haza – hírlett –, és szenvedéllyel oktatta a nyelvet. Én már másodikban magánszorgalomból fordítgattam 19. századi orosz klasszikusokat, költőket is (Nyikityint, Tyutcsevet), de főleg próza- és drámaírókat. Lefordítottam Gogol A revizorát, és a nyári szünetben Tolsztoj Háború és békéjének harmadik kötetét. Érdekelt az idegen nyelv, izgatott a másféle szemléletmód, a szavak élete, múltja, talányos tartalmi csillogása, aztán átvihetősége, az átjárhatóság a nyelvek között. Egyenesen lázba jöttem, amikor Kosztolányi egyik 1935-ös cikkében Storfernek a szavak sorsáról szóló könyvét ismertette: megbabonázott, akár egy krimi. Akkor persze még nem tudtam, hogy minden szó önmagában is egy-egy metafora. Elbűvölt az átvitelek képtelen gazdagsága. Milyen gyönyörű, ha az angol ahelyett, hogy meghalt, azt mondja: csatlakozott a többséghez (join the majority). Vagy milyen szép a galaxist Tejútnak nevezni. Ezt a kínaiak még költőibbnek vélhetik, mert náluk a Tejút neve: Az ezüstzörej. Ezt meg mi találhatjuk nagy költészetnek. Varázslatosabb, mint a „galaxis” kifejezés (amely a görögben szintén Tejutat jelöl). A latin ugyancsak elbűvölt: már korán kezdtem fordítani két Augustus-kori klasszikust, Catullust és Horatiust. Catullus összes verseit lefordítottam, és egy idő után könnyen kezemre állt a hendekaszillabus vagy az antik strófaformák. Jelenits tanár úrtól, aki francia szakon végzett, és óráin a nagy, konzervatív irodalomtörténész, Horváth János hagyatékát bontogatta előttünk, a francia nyelv szeretetét és első elemeit tanultam. De, mondhatnám: ujjmutatásai legalább olyan fontosak voltak, mint a vezetése, szellemi karolása. Azelőtt sosem gondoltam volna erre, de meglehet, hogy 

a disszidálás gondolatát – inkább: indulatát – is ott ültette el bennem a határfeszegető szellemi szemléletmód.

Hovatovább valami borgesi merészség kísértete száll fel itt, valahányszor a piaristák tág, sok-sok határt felfeszítő magyarázataira visszagondolok. Jelenits is azt sugallta: nem elegendő tudomásul venni azt, amit leírt egy író (pláne egy költő); még csak a feltételezett szándéknál sem szabad leragadni. Mert az a lényeg, hogy a műalkotást olvasatunkban meg kell haladni, a leírtakon túl kell rugaszkodnunk, mintegy hozzá kell tennünk a magunk mondandóját, hogy lejussunk ahhoz, amit az éppen nekünk mondani tud. Hogy Goethét idézzem: 

azt is fel kell tárnunk, ami a műalkotásba „bele van titkolva”

 (hineingeheimnisst ist). Tanúsíthatom, hogy a piarista irodalomórákon már a goethei maxima értelme suhant át a légben: az anyagot mindenki látja, a tartalmat azonban csak az, akinek van hozzáfűznivalója, és a forma, az titok a legtöbbeknek. Hosszan beszélhetnék erről az iskoláról, de a lényeg mégis: Jelenitsnél – immár vallásos értelemben is – nemcsak az etikai „megváltás” állt előtérben, hanem az intellektuális tökéletesedés is.  

1749: Tizenöt emigráns esztendőt töltöttél Ausztriában (1981–1996 között), de jogászi munkád mellett sem lankadt irodalmi elkötelezettséged, sőt. A készülés és pástra lépés perdöntő évei voltak azok. Érzékeled magadban – s magad körül – ennek az egzisztenciális nyelvi robinzonádnak a sajátos hozadékát? Angolból, franciából, egyéb nyelvekből is át-átmentesz remekműveket, de a német nyelvű irodalomhoz mégiscsak egyedi viszonyod létesülhetett…

BCs: Amikor 1981-ben hirtelen Ausztriában kellett felébrednem, lépten-nyomon ismeretlen nyelvet hallottam. Már ahogy beléptem a bécsi belvárosi rendőrség kihallgatószobájába, érzékeltem: ez a német nem az a német, amelyet én itt meg ott, ettől meg attól elsajátítottam. Három dolgot említek. Az első rögtön szerénnyé tett: hogy a mondottak javát nem értem. 

Bécsben ugyanis minden kerületnek saját dialektusa van, mondhatom kis túlzással, s ha felszállsz a villamosra, tudod, honnan jön és merre tart a vonala.

A napokban Bécsben jártam, mögöttem két iskolás leányka csicsergett az ottani tizedik kerület, Favoriten dialektusában. Élveztem a találgatás, az ismerős-ismeretlen nyelv szökkenéseit, bujkálását, harsány rejtekezését; értettem is, nem is a két lányka beszédét. Aztán pár megálló, suhantunk-suhantunk, már ahogy a bécsi villamosok haladnak, a páros leszállt, én hátrafordultam… s két ázsiai szempár pillantott vissza rám. Ők már nyilván ott születtek, tökéletesen beszélik azt a lakóházaik falai közt elsajátított nyelvet, amelyet Favoritenben hallottak. Azt akarom mondani: Ausztriában a nyelvhasználat ezer és ezer változatban dobja eléd a hangzók és a szókincs lényegesen eltérő anyagait – soha nem tudhatod, milyen nyelven szólít meg a feléd közeledő, vagy hogy érteni fogod-e azt, aki kérésedre netán válaszolhat. Maga a nyelv vált titokká számomra, azaz: csökkentette örökölt magyar büszkeségemet. Ezzel függ össze a második tényező: hirtelen anyanyelvem is más megvilágításba került, az élő idegen nyelvhasználat hallása egy perc alatt finomította rajongásomat anyanyelvem iránt (amelyet kedvenc íróimtól, például Kosztolányitól örököltem). Ahogy telt-múlt az idő, beláttam: ez a burjánzó, csak hosszas odafüleléssel érthető osztrák amalgám ugyanolyan szellemesen és sokrétűen képes kifejezni élményt, sejtelmet, valóságos tudást, számolatlan árnyalatban, mint fülem hátába került anyanyelvem (hogy képszerűen fejezzem ki magam). Azon is meghökkentem, hogy a németek, odaátról sem értettek mindent az osztrákok szellemes, könnyed, laza, sőt slendrián nyelvhasználatából… Ugyanaz a tényállás itt is, mint angol–amerikai viszonylatban: 

az választja el a két németet, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik.

Az osztrákok Piefkének („hőzöngő, hetvenkedő”) csúfolják a német embert és beszédét, a németek pedig például Mostschädelnek („mustfejű”) az osztrákokat. És ahogy az utca csevegése más és más Hamburgban, Zürichben vagy Linzben, úgy a német, svájci vagy osztrák írói nyelvkezelés is nem kis mértékben különbözik egymástól. Ha Dürrenmattot hallottam beszélni a rádióban, azonnal tudtam: ez egy svájci író, semmi kétség; de Grass vagy Peter Kurzeck is vallott a szóejtéssel: német vagyok; és Thomas Bernhard számtalanszor panaszkodott, hogy a nagy német kiadó lektorai egy bizonyos „birodalmi német” felé próbálják elrángatni („elferdíteni”) az ő bűvös-bájos felső-ausztriai mondatszerkezeteit és szóhasználatát. A harmadik dolog: ugyan minden beszélő több-kevesebb magabiztossággal kezelte anyanyelvét, de a párhuzamos – nem kis számú – többi német anyanyelvet a legnagyobb tisztelettel, egyetlen lekicsinylő mellékérzés nélkül „tűrte el”. Szó, mi szó: ha esténként megjelent a televízió híradójában egy-egy vorarlbergi politikus, akkor feliratozni kellett a képernyőn, mit mond (hogy mondandóját a burgenlandi vagy klagenfurti néző is megértse). Gyanítom, hogy a sok hullámból eggyé ízesült „német” egyenrangúsága azzal is összefügghet, hogy itt – már történetileg is – több kis állam szövetségéről van szó: a Német-római Birodalom amolyan perzsaszőnyeg-szerűen összeszőtt államalakulat volt, önálló közigazgatással, államrenddel és hát… nyelvfejlődéssel. Schiller stuttgarti („sváb”) szóejtéséről mégis alig-alig esik szó a korszak leveleiben. Nem tudjuk például, hogyan ejthette a szót Nikolaus Lenau. És vajon Széchenyi István (aki, ez köztudomású, Bécsben nőtt fel, a belvárosi osztrák nyelvet beszélhette) hogy beszélt magyarul, mondjuk, 1846-ban? Vagy Esterházy Pál Antal herceg, aki az első felelős magyar kormány ún. „király személye körüli” minisztere (azaz külügyminisztere) volt? És mit gondolt erről Kossuth Lajos? Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy

az ausztriai létezés fontos eleme volt, hogy ha már nem vagy bécsi, válhatsz azzá.

 Talán ez a lényege a bécsiségnek is: senkitől sem tagadják meg azt a lehetőséget, hogy bécsivé váljon. Csak mellesleg említem meg azt az üdítő, Ausztriában szerzett tapasztalatomat: ott ismertem meg azt az érzést, hogy a bizonytalanság, a habozás is lehet erény, sőt lehet eszményi alaptulajdonság. Az ember másképp is beszélhet, mint a partnere, és mégis igaza lehet. Ezt fejezte ki számomra képletesen ez a nyelvi dzsungel. Ahogy a nyelv sem indul ki előre megszilárdult igazságokból, hanem közelítget, puhatolózik, mintegy csak „hozzáfér” az igazságokhoz – ez lenyűgözött. A vallásháborúk gyakorlata csak a nyugat-európai–amerikai kultúrkörben vetett olyan véres hullámokat, más kultúrákban nem volt mindennapi gyakorlat. Nem megtéríteni, nem elpusztítani, nem megalázni kell a másikat, hanem élni kell tudni a kérdések között, ez a lényeg. Ott hittem el végre: a kérdések állandó jelenléte is adhat az embernek nyugalmat, megértést, egyensúlyt.

1749: Sokat és sokakat fordítasz (Shakespeare-től Hölderlinen át Robert Walserig). Milyen úton-módon, miféle fokozatokon keresztül került annyira közel hozzád Rainer Maria Rilke eszméleti világa, hogy saját versnyelved alakulására is érezhető befolyással lett? Úgy is kérdezhetném: miért Rilke? A személyességen túli vetület is érdekelne: mit gondolsz, miért éppen a Rilke-hang szólít meg bennünket ennyire elevenen a 21. században is?

BCs: Rilke, ez ifjúkoromban nekem is csak egy mágikus szó volt, a költészetnek egy olyan fiktív és zárt területe (és vetülete), amelybe, azt éreztem, soha nem jutok be. Túl „magas” volt nekem, nem volt járat felé – de tudtam, hogy már nálunk is akadt, aki járt ott, ahol ő lakik. Felidézem azt a korai vonzalmat a meghódításra váró, vonzó homályhoz: az ingerlő tétovaságba mindenkor elegyült valamilyen biztató mellékérzés is. Később ezt úgy írtam le: az üstökösök is segítenek a tájékozódásban. Lehet, hogy meg kell tanulnom költőileg gondolkodni. Nem vagyok elég, a készültség kevés. Mindennap kicsit eltávolodtam tőle, ugyanakkor azt is sejtettem: lesz idő, amikor beköszön az életembe, és nem hagy el soha többé. Hiszen ő viszi a tüzet, az ő lángjánál már olyanok láttak világosan, mint Nemes Nagy Ágnes, Marina Cvetajeva vagy Borisz Paszternak. Többnek éreztem magam szegény éveim alján, valahányszor hiányoltam őt. Nem mondanám, hogy érte disszidáltam, de meglehet… Tény, hogy amikor kivetődtem – friss menekültként, 1981 nyarán – a világ egyik legszebb tájára, a Salzkammergutba, egy altmünsteri szállodába (akkoriban vidéki szállodákban helyezték el a menekülteket, állami pénzen), már otthonról hozott valutámon megvettem Gmundenben az Insel kiadó szürke foltos, hatkötetes Rilke-kiadását, egy dobozban. És ott kezdődött meg ennek a – mondhatnám – idegen földrészeken rejtőző asztráltestnek a kikémlelése, magamnak szolgáló „feltakarása”, amely nem azonos a „megértés”-sel. Tudniillik 

Rilkét nem csupán olvasni kell, hanem meg kell tanulni, és a tanuláson belül is külön érzékszervet kell fejleszteni, hogy rátérhess sűrű szavakkal körülbástyázott területeire,

és körülbelül azt vedd át, amit nyújtani akar. A verőeret kell keresni. Belekóstolsz a korai versekbe, ott még nagyjában-egészében követed a lépteit, érzelmi szökkenését. De aztán jön a sokrétűen elváltoztatott kultúranyag, a lassan kijegecesedő magánideológia, a furcsa torlasztások, tömítések, lázas halmozások és zömítések gyakorlata, és elveszettnek érzed magad. De aztán a számtalan lepattanást egyszer csak felpuhítja az ernyedő berzenkedés, s hirtelen úgy érzed: csak ő számít neked. Valamikor az évek és a Rilke-foglalkozás közepén, miután túljutottál a fiatalságon, amikor még mindenre magyarázatot akartál szerezni, és megérkezel egy kissé kiesebb, de örökké felismerhetetlen részletekkel tűzdelt tisztás fennsíkjára, akkor hátrébb lépsz az értetlenkedő mindent-tudni-akarás forró pereméről egy higgadtabb, akár a lemondást sem tagadó közeledés légkörébe, és vársz, vársz, lappangsz a bizakodás sarkában. De közben – észre sem veszed – már megtanultad a költő szókincsét (mint az osztrákok magánszavait), mindinkább látod: ahá, itt is ez a szó jön, nézd, kicsit más értelemben, más talajba ültetve, de alapjában el se mozdult semmi onnan, ahol évekkel azelőtt leledzett. És közben megismerted az életét. És csak ámulsz-bámulsz: hogyan lehetett ilyen életforma mellett (állandó vándorlás, nincstelenség, főurak szeszélyétől függés, idegen szállodák kárpitja, embertelen hétköznapok sora, és mégis: a legmeghittebb stílus a levelekben, és gyöngédség a kietlen kapcsolatok szakadékaiban…) ennyire bensőséges, csupa lélek költői korpuszt létre csalni? Felfoghatatlan. S aztán meglátod az állandó szótár megkövülését, azt a folyamatot, amely épp a szegényes eszköztár révén válik elképesztően intenzívvé, és megérzed ennek a Mindenségnek kitett embernek csendjét és sóhajtását, azt a botrányos erőfeszítést, amellyel 

az egész kozmoszban akart lakóhelyet teremteni magának,

és azt is, hogy voltaképpen minden viszonylatból kivonta magát, és csak így szándékozott részt venni a viszonyokban… Aki, mint a galambok, mindenhová meg tudott érkezni, és mégsem maradhatott sokáig sehol… Szóval, miközben valahogy megvilágosult az élete, egyre áthatóbb és lenyűgözőbb lett költészete is. Eleinte csodára vártam Rilkénél – és a csodavárás önhitté, számítóvá torzítja az embert. De ma már nem várok semmit tőle, mégis akár egyetlen sora is megállít, és nem enged tovább. Az égben is látom lépésének nyomait, és el tudnám engedni úgy is, hogy azt gondoljam: vannak pontok, amelyeket nem sikerült megértenem. De furcsa: intenzitását ott is fogom, ahol ideológiáját nem tudom követni, nemhogy osztani (például hogy az igazi szerelem abban állna, hogy „kölcsönösen őrködünk egymás magányán”; vagy hogy „a szépség a borzalom kezdete”). Nekünk, magyaroknak szinte lehetetlen átvennünk őt, nem tudjuk átmerni edényeinkbe éltető költői fluidumait: lehetetlen őt hűen fordítani, mert lehetetlen az eredetit tükröző helyeken, folyamatos hűséggel átültetni „törzsszavait”, nem is beszélve arról, hogy „magánosított szavainak” villogó fényerejét aligha lehet átmenteni a költeményekben. Van egy szép szó a németben a fordításra: umschaffen („átalkotni”). Erre volna szükség: egyenértékű erővel alkotni az eredetihez való ragaszkodás közben. De ki volna képes erre, különösen manapság, amikor a költészet alapszövegeiből éppen a nagy művészet vitaminjait öli ki egy bizonyos (ragályosan terjedő) fordítói süketség? Ma szerény tehetségünkhöz szabjuk módszereinket ahelyett, hogy megpróbálnánk a Nagyot elgondolni… Pedig már ez közelebb juttatna a nagy költészet örök tápanyagaihoz.

Azt kérdezed: miért éppen Rilke. Én ezzel a kérdéssel is együtt élek, válasz nélkül. Bizonyára 

a költészetben is szükség van egy csalhatatlan területre, ahol nincsen aljasság.

Szükség van egy kiapadhatatlan forrásra, amely segít azoknak, akiket learatásra ítéltek. Rilke – úgy sejtem – alig volt jelen saját korában. Talán azért örök, mert egyetemes. Nem földhöz, hanem éghez ragadt ember, akinek titkai csábítanak. Ő a legtisztább dallam. És úgy tapasztalom, hogy a csalhatatlan dallam még tartósabb szabadságot ad, mint a Biblia.

1749: Ifjúkorod választott mesterével, Nemes Nagy Ágnessel is többször érintettétek beszélgetéseitekben ezt a költőt; utóbb esszékben vetettél számot a Nemes Nagy-féle nézőpontokkal és átültetésekkel. Hogyan látod, miként értékeled a hazai Rilke-fordítások történetét? És mit ad e kánoni históriához a te fordítói kézjegyed?

BCs: Rilkét igen hamar észlelte a magyar szellemi élet. Kosztolányi – alig múlt harminc – már Rilkét fordít, gyönyörűen, főleg a Neue Gedichte (Új versek) időszakának darabjait. Nem hinnéd, a Nyugat micsoda éberséggel és tévedhetetlen ízléssel pásztázta akkor a kortárs világirodalmat – ennek jele például, hogy megjelenésével egy időben adott hírt a Malte Laurids Brigge megjelenéséről. Aztán a húszas évek elején Kállay Miklós kiadja a Stundenbuch (Imádságos könyv) teljes anyagát. Lírafordítóink fejedelme, Tóth Árpád is érintgeti egy-egy remekművel az osztrák költő életművét (még ha amúgy káprázatos Archaikus Apolló-torzó-fordítását ékteleníti is egy csúnya félreértés). Kosztolányi: mesteri plaszticitás, érett harmóniák, szinte túl kerekded futamok. Úgy tűnik, 

a magyar fordítói hagyomány – így Kosztolányi is – a korai Rilkét bírta befogadni, felmérni, átédesgetni anyanyelvünkre.

Ez még későbbi nagy mestereinkre is jellemző. Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Szabó Ede és mások főleg a Neue Gedichtéig terjedő rilkei eszmélet tartományait voltak hivatva feltérképezni. Ha megnézed Nemes Nagy Rilke-szótárát, amely 1975-ban – emlékszem – a Nagyvilágban jelent meg, azonnal belátod: a nagy alapfogalmakat ő is csak a „korai-középső” Rilkéből tudta kipárolni; a megrendítő (elvont) szemléletet tükröző, létfilozófiai vetület valahogy hiányzik abból a szótárból. Persze, tudom én, jól tudom, hogy például a rózsamotívum örök fényforrás ebben a költészetben, de meg kellett volna mutatni, milyen fejlődési ívet ír le a fogalom, hogyan jelenik meg már a századforduló előtti években majdnem a húszas években feldúsult jelentésben… És hogy visszakanyarodjam a fordítók eltökélt és alázatos tetteihez, hadd említsek meg két olyan Rilke-fordítót, akiknek nevét nemigen szoktuk ebben az összefüggésben szóba hozni (megint egy nagy Rilke-toposz: Zusammenhang, összefüggés, annak összes lehetséges jelentésével): Vajda Endre és Garai Gábor darabjait. Vajda, ez a ködbe vesző polihisztor páratlanul érzékletesen képes modellálni a tágas Rilke-elvontságokat, Garai pedig főleg a koraiakhoz való hűségesebb, az eredeti ízeit őrző ragaszkodással végezte dolgát. Az ő műveik a Lyra Mundi-kötet legfényesebb pontjai. Rilkénél a minden egyes sorban felvilágló pontosság, kézművességi igyekezet is lenyűgöző, a Genauigkeit az egyik elszántan ismételt szava. Ugyanakkor a jelentésmezők oszcillálása miatt minden sora egy-egy próteuszi üzenet: a sor árnyalatnyit eltérő jelentést kaphat az időben és a különböző fordítók kezén. Ebben az esetben különösen igaz, hogy a fordítás teremtés, mint maga az írás. Mondhatnánk: a könyv addig a pillanatig holt tárgy, míg egy éles szem bele nem pillant, nem kelti új életre – nem ad értelmet az egyes daraboknak s a részeknek. Ha Shakespeare-t olvasol, minden betűben szinte érzed a végtelent, a sokrétű végtelent: az elemek, oldalak, tartalmak zsúfoltsága zuhog rád. Rilke esetén egy szűkebb tematikai merítésű, mégis végtelen zengésű űri dallam árad feléd, amelynek szeráfi természetét minden olvasója eleve érzékelte. Azt hiszem, egyik érdeme, hogy a szögletes, nehézkedni vágyó, filozófiai málhákkal túlterhelt elvont nyelvet költői üzenetek és gyönyörűségek hordozójává tudta tenni.

(Folytatjuk!)