Rilke versei a szerző Mir zur Feier (1899) című kötetéből származnak. Tandori fordításait valószínűleg abból a Die frühen Gedichte (A korai versek) című könyvből készítette, mely vallomásai alapján legalább 1960 óta foglalkoztatta fordítóként. Tandori könyvtárának állományát áttekintve több magyar nyelvű Rilke-válogatás mellett a következő klasszikus német kiadást leljük: Rainer Maria Rilke: Werke, Insel-Verlag, Leipzig, 1957. A versek közreadásának módja nem a szövegek Mir zur Feier kötetben elfoglalt helyzetére utal, hanem a Tandori kötettervében megállapított sorrendet tükrözi. Tandori kéziratai nem tartalmazzák a művek német nyelvű kezdősoraira való utalást, ezzel mi egészítettük ki a szövegeket a könnyebb tájékozódás érdekében. A német Rilke-kiadásoktól eltérően jár el Tandori, mikor a kezdősort incipit címként alkalmazza – szándékát tiszteletben tartva megőriztük e formátumot. (Tóth Ákos)

*

Olykor, mély éjszakán…
(Manchmal geschieht es in tiefer Nacht)

Olykor, mély éjszakán a szél
mint kisgyerek, riadva kél,
s lejön a fasoron maga,
halkan, halkan a faluba.

Kitapogat egy kis tavat,
onnét körbefülel:
de minden ház csak sápatag,
tölgylombból semmi jel…

Első rózsák riadnak…
(Erste Rosen erwachen)

Első rózsák fakadnak,
és illatuk ijedt,
mint kik némán nevetnek;
mint ha fecskék feleznek
nap-színnel röptöket.

és bárhova érsz,
az mind csak a félsz:

a derengés félszava,
az se merész még,
túl új az éjszaka,
s szemérem a szépség.

Te éber erdő, még téllel telítve…
(Du wacher Wald, inmitten wehen Wintern)

Te éber erdő, még téllel telítve
tavasz-érzést adtál vad válaszul,
s hagytad, ezüstöd halkság tömörítse,
hadd lássam, vágyad mint virul.

És ahogy minden utad messze hajtott,
láttam: Hovát s Honnét nem ismerek;
s tudom: mélyeid előtt voltak ajtók,
már nincsenek.

Ennyi a vágy…
(Das ist die Sehnsucht: wohnen im Gewoge)

Ennyi a vágy: hogy hullámzásnak éld meg,
és ne legyen az időben honod.
S a kívánságok: csöndes párbeszédek
az örökléttel tűzdelik napod.

Ennyi az élet. Míg egyszerre felkél
egy tűnt óra, egy legmagányosabb,
és más mosollyal, mint a többi testvér,
némán öröklétet fogad.

Mint fekete város, nő az éj…
(Die Nacht wächst wie eine schwarze Stadt)

Mint fekete város, nő az éj,
s néma törvények jegyében
út fut más útra készen,
s tér teljesül ki térben,
szakad égből ezer torony-meredély.

De a város, a fekete, a ház-sürü mély…
tudod-e, ki lakja… ki lakja?

Kertjében a fény olyan álmatag,
álmok járnak körtáncokat –
hegedűn a zenét ki is adja?!

Járnék körén a teljes titkosaknak…
(Ich möchte werden wie die ganz Geheimen)

Járnék körén a teljes titkosaknak:
gondolatot nem írnék homlokomra,
versemben egy vágy volna csak sugallat,
s néznék, mint ki csupán kezdetet adhat,
hallgatásom csak borzongást okozna.

Szót se titkokról; s elsáncolva éljek,
egész egyedül, mint ők, az egészek:
csak ha földre terítik lándzsa-fények,
ha a harsány tömeg térdre borul,
szentségtartóként úgy örvendsz szivének,
akkor áld téged lelkes válaszul.

Ki mondja meg, hová, hova…
(Kann mir einer sagen, wohin)

Ki mondja meg, hová, hova
ér el létem valóban?
Vihar éltet-e sehova-futóban?
vagy hullámként lakozom a tóban,
s nem vagyok-e, még fakóbban,
sápadozóban a nyírfák tavaszi fagya?

*

Tóth Ákos

Hívó szavak és hívószavak

Tandori Dezső régi-új Rilke-fordításainak olvasásához

„Hív – s mi megyünk.”
(Tandori Dezső: Rilke II. – A Vendég)

Tandori itt olvasható Rilke-fordításainak – melyek egytől-egyig az osztrák szerző Mir zur Feier című korai kötetében (1899) fellelhető darabokból készültek – kéziratlapjai az író hagyatékában maradtak ránk. A versfordítások szövege véglegesnek szánt állapotban tárja elénk Tandori 1980-as évekbeli, érett műfordítói tevékenységének egyik izgalmas kihívását, a korai Rilke megszólaltatására irányuló kísérleteket. A versek egy igen terjedelmes, kéziratos versfordítás-gyűjtemény részét képezték: a hét most közreadott versdarab a minden bizonnyal kiadásra szánt és ennek megfelelően körültekintően megkomponált kötet anyagában szétszórva, más költők verseiből készített változatos fordítások között szerepelt volna – ezt az írógéppel elkészített és minden esetben tisztázott szövegeket tartalmazó lapok tetején található (a majdani könyvformátumra hivatkozó), Tandori kézírását őrző oldalszámozás tisztázza előttünk. A vaskos kézirategyüttes, mely egyedülálló betekintést enged a műfordító-versfordító széleskörű világirodalmi tájékozódásába, szinte példátlan poétikai nyitottságába, nagy valószínűséggel egy meghiúsult könyvprojekt mementójaként értékelhető. Az anyag gondos előkészítettsége, a belső arányok eltervezett jellege mind arra utalnak, hogy a visszalépés okát csakis az alkotón és művén kívüli valóságban, a Tandorit működése során többször korlátozó könyvkiadói infrastruktúra döntései, illetve nehézségei között kell keresnünk. Az 1991-es Műholdas rózsakert című „Versfordításregény-töredék” bevezetőjéhez egy rövid Utóhang is társul, mely tudomásunkra hozza, hogy az 1986-ban lezárt és 210 költő verseit tartalmazó eredeti összeállítást „önmaga töredék-részévé kellett fogyatkoztatni”, s csak ebben a formában, „csonka utó- és elővédegyüttes”-ként értelmezhető a megmenekült és bemutatott maradék. A rendszerváltás-kori könyvpiaci átalakulásnak áldozatul esett, rendkívül merésznek mutatkozó könyvterv, mely kvázi-epikus ívével, a versfordítások regényszerű olvasására vonatkozó javaslatával kiválóan illeszkedett (volna) a szerző korabeli, kiteljesedő félben lévő, életműve minden regiszterében tetten érhető nagyepikai törekvésekhez, nem veszett tehát el, igaz, az idők során nem is alakult át. Tandori sajátos munkamódszeréből, az irodalmi jelenlétére jellemző dinamizmusból, állandó naprakészségéből következik, hogy az 1991-ben, vagyis jelentős késéssel és kompromisszumok árán közreadott műfordítás kötet anyagán túli, kihagyott részek sorsának megnyugtató rendezése, teljes vagy további töredékekben való közreadása nem történt meg sem akkoriban, a korai ’90-es években, sem a későbbiek során.

A most olvashatóvá lett hét Rilke-versfordítás elkészítésének időpontja a ’80-as évek első felére, mindenképpen az 1986 előtti időszakra eshet, s ez felvet bizonyos, Tandori műfordítói pályájának belső kronológiáját és a Rilke-fordításokkal kapcsolatos megbízatásokat érintő kérdéseket. Tandori, aki a nagy osztrák modernista átültetésének feladatával kapcsolatban sosem mulasztja el, hogy elődeire hivatkozva szóba hozza az őt műfordítóként (is) felnevelő művészi közösség, az Újhold és tagjai esztétikai példamutatását, nem egyszerre, hanem lépésről-lépésre, mégpedig talán szokatlannak tűnő sorrendben „hódította meg” a Rilke-líra számára kínálkozó csúcsteljesítményeit. A rilkei dikcióval való műfordítói ismerkedés ugyanis Tandori részéről a költői hagyatékban fennmaradt művekben, az utolsó évek költészeti világában való elmélyült foglalkozással vette kezdetét. A műfordító vallomásaiban több alkalommal is Ottliknak ezekre a szövegekre való figyelemfelhívását, illetve konkrét segítségét említi meg, mint sorsfordító és elindító tényezőt: erre tekintve nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a Mozgó Világ 1982-es Ottlik-számában Tandori szerény terjedelemben, mindössze egy oldalon, de a közös világirodalmi kapcsolódást komplex módon feltáró következetességgel osztja meg Két Rilke-vers fordítása Ottlik Gézának című köszöntését. Tandori szakosodása a Rilke-költészet kései korszakaira, ciklusaira (Szonettek Orpheuszhoz, Hátrahagyott versek) mintha arra a hallgatólagos munkamegosztásra tekintettel történne, mely a német nyelvű versanyag átültetésének az egész magyar versfordító-társadalmat megszólító nehézségéből és kihívásából indul ki, s bizonyos értelemben a Rilke-fordítás megörökölt „lehetetlenségére”, csak részteljesítést lehetővé tevő voltára referál. Tandori, akinek költői anyanyelvének rétegei között nem csupán a Rilke-költészet eredeti dallamát találjuk ott, de a XX. század közepére magyarrá lett Rilkének Nemes Nagy Ágnes, Kálnoky László és mások közvetítésével létrejött szókincsét és szólamait, kedvvel emlegeti és őszintén ismeri el bizonyos Rilke-versek és hozzájuk kapcsolódó fordítások evidens egybekapcsolódását. A nagy költő születésének 100. évfordulójára írt laudációjának zárlata, például, eldönthetetlenül vonatkozik a versek szerzőjére és kongeniális fordítójára: „Rilkéhez az ilyen fordító is kell, mint a Magány s az iménti sorok megszólaltatója.” (Száz éve született Rilke, in: Filmvilág, 1976/1.). Tandori ekkori műfordítói választásai és megoldásai látványosan nem kívántak rivalizálni a Rilke-olvasás kánonjának régebb óta előállt ajánlatával, a középponti jelentőségűnek tekintett művek magyar nyelvű katalógusával, hacsak nem tekintjük ilyen gesztusnak a Duinói elégiák teljes ciklusának Tellér Gyula fordításaival egy kötetbe szerkesztett, 1988-ban megjelent újrafordítását. Ez esetben azonban figyelembe kell/lehet venni, hogy az elégiák ciklusként kevésbé kötődtek egyetlen korábbi fordító önálló esztétikai ajánlattételéhez, s főképp azt, hogy az elégiák szabadvers-jellegéből adódóan eleve nem kínálnak olyan emlékezetes azonosulási lehetőséget a fordító nyelvtaláló, -kreáló tevékenysége számára, mint a karizmatikus, mindig emlékezetes hangzású Rilke-dalköltészet darabjai. A későbbiek során egyetlen esetben, a Rilke-értésünk középponti kérdésének régóta s talán túlzón kinevezett vers (Archaischer Torso Apollons) 2007-ben megjelent magyarítása esetén mondhatjuk el, hogy Tandori újrafordítása az előtte létrejött versváltozatok – főként Tóth Árpád etalonként emlegetett verziója – le- vagy felváltására törekszik. A Tandori fordítása szerint Archaikus torzó: Apollón címre hallgató verset bemutató Rilke – Rainer Maria Rilke versei Tandori Dezső válogatásában és fordításában című és alcímű kötet I. fejezete különös verscsemegét ígér: Tandori visszafordul műfordítói erudíciója kezdeteihez, valóra nem váltott motivációjához („a Die frühen Gedichte (A korai versek) így, 1960 óta dédelgetett tárgya igyekezetemnek, főleg lemondásomnak.”), és számos fordítást közread a korai Rilke-költészet darabjaiból.  

A rendkívül meggyőzően hangzó magyar Rilke-művek megjelenésükkel premiert ígérnek, több értelemben is: egyrészt olyan részletei kerülnek végre bemutatásra a Rilke-költészet századfordulót közvetlenül megelőző, előkészületi időszakának, melyeket eddig elhanyagolt a magyar Rilke-recepció, másrészt pedig abszolút újdonságként hat(hat) a Rilkét Tandori irányából és miatt is olvasó befogadóra a költő-műfordítónak a szecessziós hangulatú, az életmű nagy vonulatának hátterébe szoruló teljesítménye iránti lelkes nyitottság. Nem vonja kétségbe az idős, folyamatosan pályazárlatán dolgozó Tandorinak a fiatal Rilkéhez való megtérésének hitelét az a tény, amiről a 2007-es kötet Előhang (a fordítótól) című vallomása nem számol be: hogy évtizedekkel ezelőtt, egyszer már megkereste és megtalálta fordítói ambícióktól hajtva A korai versek költőjének matériáját. Az efféle (ön)filológiai finomítások, a tisztelt Olvasóra nem tartozó, az életmű omladékos belső szerkezetét nyilvánossághoz juttató megállapítások nem férnek el az alkalmi jellegű kötetnyitóban. Ami ennél lényegesebb: mélyen idegen Tandori munkamoráljától és írói-fordítói felfogásától a korábban elvégzett munka és eredmények feltüntetése az aktuális teljesítmény horizontján. A 2000-es évek műfordítójának kapcsolódása Rilke verses életművéhez pedig nem annyira a múltbeli eredmények összefoglalására és újramegosztására irányul (részben azért arra is, hiszen a Rilke/Tandori kötet III. fejezetében már megjelent darabok sorjázására figyelhetünk fel), sokkal inkább annak az új attitűdnek és a költészetről alkotott nézetnek demonstrálását vállalja, melynek alapját, viszonyítási pontját különös módon éppen ez a műcsoport, Rilke maga által is meghaladottnak tartott későromantikus induló poézise szolgáltatja. Erre a markáns szemléletre engednek következtetni olyan korábban előkerült Rilke-művek megszólaltatásai, mint az itt közölt daraboknál még régebbi költészettörténeti állapotot rögzítő Larenopfer-versek (Prágai házioltár, Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 2013), vagy a figuratív Rilke-hangot előtérbe állító angyalversekből készült tematikus válogatás (Rilke és angyalai – Önéletírás égiekkel, Kortárs Kiadó, Budapest, 2009). A fordítások – Tandori pályáján nem először – a saját poétikai világkép kimunkálásának, továbbalakításának és bemutatkozásának elemei, de nem kellékei lesznek, amire utalnak a ráhangolódásnak olyan attrakciói is, mint a Rilke után „szabadon” alkotott, műfordítás és utánköltés együttes kalandját ígérő stílusimitációk („Korai Rilke”: A Fiú, in: Mozgó Világ, 2008/3., Rilke II. - A Vendég, in: Mozgó Világ 2008/4.). A 2000-es évek elejének nagy, kiújuló Rilke-élménye tehát nem tud és nem akar tudósítani arról, hogy a korai versekkel való találkozás eseménye nem itt történik meg először, és korántsem egyszeri megtapasztalást tükröz, sokkal inkább egy folyamatos és több fázisúnak mondható megismerési folyamat eredménye.

A most közölt, de a ’80-as években készült, talán Tandori számára is később félig elfeledett versfordításokkal kapcsolatban két dolgot érdemes még kiemelni. Egyrészt észrevehető, hogy A korai művek összefoglaló cím alatt begyűjtött és felajánlott rilkei életműrész értékelése és válogatása terén Tandori ítélete alig változik a két fordítói aktivitás között eltelt évtizedek folyamán. A most olvasható – és bizonyára a fordító által kiválogatott, hiszen saját műfordítói portfóliójába, kötetébe szánt – hét vers közül ugyanis öt művet újra kiválogat és lefordít majd a 2000-es években, a másik, immáron megvalósult kötetre készülve. Ez a megfigyelés inthet minket, hogy évtizedek és fordulatok észlelésén és megállapításán túl arra a poétikai állandóságra, a Rilke-műben tartósan megpillantott minőségre fordítsuk érdeklődésünket, mely vissza-visszatérő módon képes volt Tandori számára megjeleníteni, felidézni a költészet feladatát, számára fontos lét-lehetőségét. S arról sem érdemes megfeledkezni, s ez is árnyalhatja az itt olvasható versfordításokhoz fűződő olvasói kapcsolatunkat, hogy a ’80-as években e magas fokú szerkesztettséggel, nagy formakultúrával rendelkező szövegeket átültető Tandori maga is a rímes és kötött formákat preferáló verstípusokban „utazik”, kötetszámra állítja elő a Tandori-líra belső világterét ekkoriban mindennél pontosabban érzékeltető, szinte önálló művészeti technikaként működtetett pszeudo-dalköltészetének darabjait. A korai Rilke költészetének példája, melyet a késő XX. századi magyar irodalom és műfordítás mindig kétkedve és sok gyanúval olvasott és fogadott, a felidézett esetpéldák alapján úgy vélhetjük, jelentősen és több ízben is hozzájárulhatott a korszak egyik legjelentősebb költészetének, Tandori lírájának megújulásaihoz, művészeti útjának újratervezéseihez és kibontakoztatásához. Ez, a most megjelentetett műfordítások „esetén” bizonyára túlmutató, de azok tapasztalatához szervesen kapcsolódó irodalomtörténeti és fordítástörténeti probléma, akárcsak a Rilke-líra minden magyar megtestesülése és az ezzel keletkező újabb és újabb kérdések, megérdemlik és követelik további figyelmünket.

(A verseket gondozta: Tóth Ákos)