1749: Melyek voltak legemlékezetesebb nehézségeid, dilemmáid és rátalálásaid Rilke fordítása során?

BCs: 

Rilke hagyatéka nemcsak kincsesbánya, hanem hatalmas meddőhányó is.

Az közismert, hogy az 1907–1908-as Neue Gedichte (Új versek) két kötete után csak tizenöt év múlva publikált kötetben verset – az 1922-es Duinói Elégiákra és az Orpheusz-szonettekre gondolok. Ennek következtében sokan úgy vélik, hogy e két időpont között, valamint 1922 után alig-alig írt, tehát ezek lehetnének a meddőség esztendei. Csakhogy ez tévedés. A német kiadások ezer oldalakon szedték össze, rendezték a számolatlan füzetben, jegyzettömbben rögzített anyagot. E magyarul eleddig nagyjából „feltáratlan” halomban remekművek egész sorát találod, a nagy éjszakaverseket, a Narzissus-darabokat, a spanyolországi hónapok megrendítő Hirt („pásztor”)-termését, sok mindent. E bő kínálatban egymás mellett torlódnak a befejezett és a befejezetlen költemények, a két minőség pedig gyakran alig megkülönböztethető. Ha a meddőhányóképnél maradunk, könnyedén jellemezhetjük ezeket az alkotásokat. Mondhatnám: ezek amolyan „tájidegen megjelenésűek”, tehát eltérnek mind a középső korszak csodálatosan szilárd, erélyes kézzel modellált sorozataitól, mind az Elégiáktól. Ugyanakkor éppen ezekben gerjed föl és megy végbe a rilkei költői „találás”-nak, elmélyedő teremtésnek az a folyamatos erjedése, amelyben a nagy motívumok sóvárgása közben új részletezések, felmagasodások, mellékzöngés „elszólások” keletkeznek;

amolyan sejtosztódásos gyarapodás ez.

 S bármennyire mostohán kezelt, (a külső körülmények és a belső alkotó tényállások által) megszakított torzókról van is szó, a „lepusztulás” állapotát ellensúlyozza e mély írói elszánások örökké eleven vérárama. Megjelenik előttem például A saleneggi fűz (Die Weide von Salenegg) című vers: egy évszázadok óta korhadó fatörzsben, belül, felfele törekszik egy eleven hajtás, kibukkan a száradt csonk tetején, és hirtelen virágzatos lombot terít a meredek tönk fölé. A vers nagyszerűen fejezi ki Rilke alkotói állapotát is ezekben a viharos, súlyos gátlásoktól és ezer hátráltatástól gyötrött éveiben. De a meddőhányóknak még két másik rejtelmes tulajdonságát is megfigyelte a tudomány, nevezetesen a felszín alatti parázslás és a rézsűcsúszás jelenségeit. Igen, Rilke „parlagon hagyott” remekeiben is ugyanazt az izzást, a szólalásnak ugyanazt a heves és ugyanakkor higgadt igyekezetét érzékeljük, mint a korábbi kompozíciókban. A rézsűcsúszás pedig abban mutatkozik meg, hogy ezek a szövegek épp meg-megcsuszamló állapotaikban, ajzott némaságukban mintegy magyarázzák, kiegészítik a befejezett műveket. Az anyag egésze néha spontán gyulladással mintegy parázslani kezd a halom belsejében, és felszíni tüzeket vet a magasba, a fojtott és csillapíthatatlan teremtő szenvedély paroxizmusában. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy nem volt egyszerű a válogatás, valamint annak eldöntése, mennyiben tesznek eleget ezek a versek a magyar befogadói volumen sajátos igényeinek. Azt hiszem, Rilkének ezt a halmazati hagyatékát megnövelt előlegezett bizalommal érdemes közelítgetni, esélyt hagyva az időnek a megértésben. Egyéb nehézségekről itt, sajnos, nincs hely részletekbe bocsátkozni. Maga az áthozatal, a súlyosan elvont lírai képzetvilág közelítése a magyar költői beszéd- és gondolkodásmódhoz, amely megszokta a kézzelfogható és érzékletes modort – ez a dolog cruxa, makacs dilemmáktól kísért küszködése.

Külön értekezést követelne, hogyan lehet Rilke még kései keménységében is selymesen felvitt, tiszta rímekben áradó stílusát a nyersebb magyar asszonáncvilágba egyenértékűen átültetni.

 Egy biztos: itt tilos „ügyeskedni”, a rímbokrot rímbokorral kell visszaadni, meg kell őrizni a rímek és cezúrák szerkezetét, s a legfőbb: meg kell találni a magyarban azt a tónust, amely körülbelül tükrözi Rilke szövevényes, egyszersmind gazdaságos eljárásait. Külön csoport lehetne a meggondolások közt a jelentésárnyalatok „lecövekelése”, épp egy olyan költészet esetében, amely nemigen tűri a határkitűzést, a sarkos felvitelt. Meg kell mondanom: ideje volt kiküszöbölni azokat a tévedéseket is, amelyek még legnagyobb elődeink munkáiban is elő-előfordulnak. Legyen az akár csak egy nyomatékossági fokozás vagy hangsúlyteremtés.

Az Archaikus Apolló-torzó végén ez áll Tóth Árpád fordításában: Változtasd meg élted. Ez – az imént említett félreértés mellett – ennek a bámulatos átültetésnek másik sebezhető pontja.

 Az eredeti ugyanis aktívabb, rászólás erejével ható, szinte erkölcsi kötelezvény rangján áll: Meg kell változtatnod életed (Du mußt dein Leben ändern). És Tóth Árpád mondata kissé meg is roggyan, régies zárlata miatt. Én saját változataim közül (bár nem ezt vettem fel a kötetbe) ma ezt tartanám a legjobbnak:

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
torzója izzik ma is, mint a lámpa,
melyben pillantása örökre ég,

csak lecsavarva. Másként nem vakítna
a mellcsúcs, s az ágyék lágy percenése
nem lökne mosolyt arra a középre,
mely a nemző erőt folyton takarta.

                                     Másként e kő torz s percnyi volna csak
                                     a vállak fénylő köpenye alatt,
                                     s nem villogna, mint vadállati irha –

                                    s nem törné szét minden burkát a testnek,
                                    mint egy csillag, – mert nincsen az a pontja,
                                    mely rád ne szólna. Újjá kell születned.

1749: Melyik örömöd volt vesződségesebb: József Attila összes versét németre vagy Rilke javát magyarra áthangolni?

BCs: Mindkettő esztelenségét csak a gyönyörűség ellensúlyozza és igazolhatja utólag. Más-más közegellenállással kellett számolnom az egyiknél s a másiknál. József Attila esetén a nehézség többek közt abban állott, hogy – a német nyelv roppant nyelvgenetikai tagoltságánál fogva – ki kellett puhatolni, szinte szavanként ki kellett puhatolni, melyik „középső nyelvréteget” célozzam meg a szókincs, a hangzás, irodalmi-köznyelvi határok stb. tekintetében. Tudniillik például a felső-ausztriai nyelvi alakzat Északon, mondjuk, a Münster melletti Schöppingenben már idegenül hangzik. Mondhatnám: a széles német nyelvi szőnyeg egymást szívesen tűrő, mégis kicsit „szisszengető” zöngékkel kísérő hangsávok együttese. Ha a svájci befogadók kegyét kívántam volna meghódítani, bizonyára máshogy fogalmazom meg a József Attila-vers egyik-másik fordulatát. Szóval ki kellett formálni azt a legkisebb közös nevezőt, amely az eleve adott idegenséget még mindig szívesen kóstoltatta, és megszólíthatta Észak és Dél, Kelet és Nyugat szabadkozóit egyaránt. Ugyanakkor egyik legnagyobb szerencsém az volt, hogy a német költői nyelv – főleg az elvontabb, filozófiai tartalmakat sodró áramlatok – sokkal természetesebben viseli a száraz, „vértelen” fordulatokat, mint a magyar. (Rilkénél éppen ez a legfőbb gond: befogadását akadályozza a csökevényes magyar filozófiai instrumentárium és az elvont gondolkodás iránti „gyanakvás”.) És mivel József Attila költészete a harmincas évektől egyre tüskésebb fogalmakba öltözik, ez a tulajdonsága nemhogy nehezítette, hanem ellenkezőleg: könnyítette a német származékok megtalálását.

Rilke fordítását kérdezed: ott a legnagyobb szükség és szűkség abban áll, mennyire hazudhatjuk át hozzánk ezt a kegyetlenül légies-éteri tónust az eredeti megtartásával vagy gyöngéd lágyításával.

 Mennyiben hajlíthatok hozzá az elvont fogalomhoz valamilyen magyar konkrétumot, „segítségül”, csak hogy még inkább szerethessük őt. Versei hemzsegnek a lebegő, gondolatjárta szavaktól, mint például Bezug (vonatkozás), Weigerung (vonakodás) stb. Ráadásul ezek az egyes helyeken mindig kissé más-mást jelentenek. Be lehet írni egy szálló magyar verssorba, hogy „vonatkozás”? A tanáros szigor tüstént felcsattanhatna: miért nem találtál valami szemléletesebb szinonimát? Ezt a kutya se érti… Azt sem hagyhatom említetlenül, hogy Rilke bizonyos fogalmainak egyenértékű magyar alakját nem mindig sikerült – a vers igényeinek megfelelően! – megtalálnom. Lehet, hogy nem tudtam „leföldelni” ezt a kerubot, de hát… szálljon immár a maga üstököspályáin háborítatlanul.      

1749: Nem titok: társad – és szellemi társad –, Balla Zsófia vetheti az első tekintetet készülő írásaidra. Amikor Rilkével foglalkozol, adódik-e esetleg más poétikai tárgyalópartnered? Megosztod-e, ha fölmerülnek egyáltalán, kérdéseidet, kételyeidet baráti konzulenssel, germanista előolvasóval – vagy a magány műhelyében érlelt ízlés az egyetlen kísérőd?

BCs: A fordítás: másolás, tágabb értelemben. Teremtés, ez tagadhatatlan, hiszen olyan tükörképet kell létrehozni anyanyelvemen belül, amely azelőtt nem létezett. Vers jön létre, amelyet egy másik vers ihletett. Itt vissza is kanyarodhatnék az Archaikus Apolló-torzóhoz, hiszen ott szintén egy műalkotás ösztönöz – más-más alkotási ágazatban – műalkotásra egy művészt. Tehát a fordítás (főleg a versfordítás) nem pusztán másolás, hanem alkotás is. Ezt a mai irodalmi tömegtermelés közege – de még java esztétáink zöme sem – tudja. (Az öreg Ignotus egyik ragyogó esszéjében helyesen és méltányosan nevezi a fordítót fordító-művésznek). A németben itt-ott használt kifejezés (umschaffen) ugyancsak erre utal: „átalkotni”, egy alakzatot átvezetni a párhuzamos teremtés barlangján. Hogy kérdésedre feleljek: Zsófi maga is lírikus, tehát én eleve elismerem azt a jogát, hogy mindenre nemet és igent mondhat. Ő mindhárom feltételnek megfelel: költő, meglehetősen tud németül, és – ez a fő-fő kívánalom – tud „rilkéül” is. Hozzátehetném még: kiváló ízlése (mondjam így: „értékérzéke”) csalhatatlanul képes elválasztani a búzát az ocsútól, és ez az erény a rilkei halmaz mustrája közben, mint említettem, fontos feltétel. Igazítási igényeink kölcsönösek: én is javasolhatok módosítást akár saját verseiben is, és ő is bírálhatja az én megoldásaimat.

A fordítás szakadatlan felfedezés, terepmunka: bármikor megbotolhatsz egy egérlyukban, miközben csodálod a holdat.

 És bármelyik vakondtúrás közelében találhatsz egzotikus növényt vagy más élőlényt, amely váratlanul bukkan eléd. Itt az eredmény a kudarc édestestvére, ugyanakkor a kudarc is járhat haszonnal. Emlékszem, a német József Attila-kötet fordítása közben milyen viszonos rajongással haladtunk az anyagban – csakugyan, fizikailag érzékeltem, hogy a két szemem mellett figyelő másik két szem az én látásomat is sorról sorra élesíti. Pontosan emlékszem még a szótalálatokra is, a változatokra egy-egy ponton… Az Eszmélet egyik híres sora: „egy szálló porszem el nem hibbant”, gondolhatod, komoly fejtörést okozott mindkettőnknek. Hol van a nagy német szótengerben ennek a zseniális dzsókernek szabatos megfelelője (értsünk itt dzsókeren, most kivételesen, holmi furfangos verbális „tréfamestert”)? Hosszas tanakodás után Zsófi hökkent rá, hogy a német verrücken ige bokros jelentésárnyalatai alighanem nagyjából lefedik a magyar ige tartalmait. Ugyanis a németben a szó jelenthet „őrült”-et is (azt mondja valaki a másikra: Du bist verrückt!, vagyis „Te megőrültél!?”), de jelentheti bármely tárgy „eltolását” a helyéről (ismét a „hibbanás” mellékízével): Der Tisch ist verrückt worden („Az asztalt eltolták”). Ráadásul a „hibbant” rímszó, válaszol az „álmaimban”-ra (láthatod: némileg nehézkes asszonánc, és még ritmikailag sem feddhetetlen megoldás…). Végül azonban, mondom, Zsófi javaslatára, így alakult a sor: im Flug verrückte sich kein Pollen. És én elégedett voltam vele, ma sem tudnék pontosabbat, szakszerűbbet. De a Rilke-fordítás hosszú esztendeiben is szorosan fogtuk egymás kezét. Hol ő szerette jobban a magasság meglepetéseit, hol én választottam inkább a tengerszint kínálatából. A magyar Rilke fényét ugyanis, ez a meggyőződésem, kissé „visszacsavarva” kell felmutatni, hogy azt a fényhatást elérje, amely az eredetit olyan különlegessé teszi. Azt kérdezed, mással megbeszélem-e a lehetőségeket? Az az igazság, a fordítás teremtésjellegéből fakad az is, hogy – különösen a lírai tónus kikeverésének fázisában – az ember jobbadán személyes döntésekre kényszerül. Számtalanszor fordult elő pályámon, Rilke-ügyben is, hogy kitűnő német elméket kérdeztem meg egy-egy sorról, szavak értelméről a konkrét pontokon – és ugyanolyan számtalanszor kaptam téves választ vagy egyenesen kontár javaslatot. Ezerszer meggyőződtem arról, hogy a költői nyelv nyelv a nyelven belül, és Rilke nyelve a költői nyelven belül is külön nyelv, sokak számára hétpecsétes titok, felpattinthatatlan zár. Ahogy a költő francia gyakorlata is szépen igazolja: nem az anyanyelvi tudás a választóvonal a költészetek közt, hanem csakis a tehetség. Anyanyelvi költőktől és lírafordítóktól (!) éppen annyiszor hallhattam értetlen hozzászólást, mint ahogy, fordítva, nem-anyanyelvi művészek sokszor telitalálattal ajándékoztak meg. Zsófi az utóbbiak közé tartozik. Mindez, mondanom sem kell, vonatkozik saját költői gyakorlatunkra is: saját verseinket is vizsgáztatjuk családon belül, még mielőtt a világ megmustrálná őket. Igaz, némi szorongással várjuk mindig a verdiktet… olyan érzésed támad, mintha préselnének… de aztán belátjuk: a költészetben talán az a legnehezebb, hogy megtaláljuk a pontos szavakat. Vaskos hiedelem, hogy anyanyelvünk automatikusan ellátja a költőt (pláne: a műfordítót) igei nyersanyaggal. Nem, nem. Szakadatlanul keresni kell, és jó esetben van eredmény. Igazat adok Babits Mihálynak, aki azt mondta: hiába vannak gyönyörű ideáid, hiába látsz neki az írásnak a legjobb szándékkal – ha az adott helyen nem áll rendelkezésedre az egyetlen megfelelő szó, kudarc fenyeget. Más irodalmakban ezt az erőfeszítést mindig is komolyan vették. A mot juste-öt nem csak Flaubert hajszolta mániákusan (részint ebbe halt bele, olvasd el Turgenyev leveleit), hanem előtte már például Voltaire is állandóan hangsúlyozta: a le mot propre („a saját szó”) nélkül senki költő nem juthat át a tű fokán… Szóval, nekem Zsófi rendületlen lélekvesztőm a szavak óceánján.

1749: Csaba, lappang még jelentős mű a Rilke-hagyatékban? Másfelől fogalmazva: vannak további terveid a költővel? Hadd csatoljak ide végül egy járulékos, de lényegi kérdést: esszéköteteidben el-elszórva, illetve Rilkéidben utószó alakjában számos filológiai értekezést, latoló eszmefuttatást közöltél már. Nem kerekedik ki ezekből – előbb vagy utóbb (vagy épp időben) – egy önálló, monografikus kompozíció?

BCs: Ami a lírai életművet illeti, azt hiszem, 

a teljességet nélkülöző lényeg immár olvasható magyarul.

A Stundenbuch előtti, a prágai években keletkezett költői anyag még nagyobb merítésre vár. Ezt bővebben fordítani Rilke esetén azért lehetne indokolt, mert az ő későbbi észjárása, szóhasználata, egész költői anyanyelve csak a nagy fejlődésvonalak ismeretében érthető meg. Hogy hogyan válik például a Mädchen („leány”)-tematikából Geliebte („szerető”)-dzsungel, azt az indulási évek nyelvi légköre szemléletesen magyarázza. Sőt azt hiszem, a korai korszak önmagában is értékes anyag – egy később végtelen magasra ívelő pálya gyönyörködtető forrásvidéke. Én ezekből csak néhány verset fordítottam (egyet például Spiró György kérésére), de azt hiszem, ezek testesebb megjelenítése már utódaimra marad. (Nekem legyen elég saját anyagomon piszmogni, az eddigieket pontosítgatni, tovább finomítani az el nem érhető véglegesség felé, ami saját végességemet jelenti.) Csakugyan sokat írtam már Rilkéről, főleg esszék alakjában, és róla – mindig így érzem – a sokkal is keveset mondtam. Lehet, hogy verselemzések formájában még többször visszatérek majd hozzá – úgy tűnik, érdemes pontról pontra, versről versre észlelni őt. Én úgy vagyok vele: látom, amikor látom; nem mindig látom őt azonos világosságban. És csak akkor szabad róla beszélni, ha megvan bennem az a szellemi készség, amely biztosan megadja a pontos szavakat. A sors, úgy látszik, folytatásos regényt ír velem Rilkével – de mindig mérlegelni kell, elegendő vagyok-e még (vagy már) ahhoz, hogy róla beszéljek. Napjainkban a nagyvilágban is azt látom: minden deka igazságért aránytalan áldozatra kényszerül az emberiség. Ez a költészetben sincs másképp. Együtt kell érnünk kedvenceink alkotásaival; és jó esetben a régiek nem hagynak el, hanem újabb rokonszenveket ébresztenek bennünk. Néha évekre elhagyjuk őket, aztán vissza-visszatérünk hozzájuk, és azt látjuk: öregségben is képesek vagyunk új emlékekért hozzájuk hajolni. És közben zajlik és telik és teljesedik és ürül az életünk valami köztes, megalapozatlan bolyongásban. Lehet, hogy úgy van: szükség van néha ürességre is, hogy újra felszívhassuk a régieket. Vagy a régiek új ösztönzéseit. Azt hiszem, én már ugyanazokhoz hanyatlok vissza örömmel, akikben soha nem csalódtam. Montaigne-hez, Goethéhez, Hawthorne-hoz, Emersonhoz, Melville-hez, Valéryhez. És hát Rilkéhez. Néha úgy érzem, mintha egyedül volnék a világon. De aztán leveszem Rilkét a polcról, és máris belátom: mindenki velem van. 

Azt hiszem, ő az a költő, aki szívemben körém gyűjti az emberiséget.