Miben tért el a leginkább a Rilkét tolmácsoló Tandori Dezső tanárnője, Nemes Nagy Ágnes korábbi fordítói megoldásaitól? Mennyiben épült be a Tandori-életműbe a lefordított Rilke? Fried István összehasonlító elemzése.
- vázlat –
„Többé úgy nem élhetsz.”
Tandori Dezső Rilkét középiskolai magyartanárnőjétől kapta. A meghatározó – elindító – mozzanatot versben is, prózában is rögzítette, többször ismételt formában terjesztette. Nemes Nagy Ágnes Ottlik Géza és Tandori előtt olvasta föl egy fordítását, mely nemcsak fölkeltette a végül germanistaként egyetemet végzett Tandori érdeklődését, hanem előbb követésre, utóbb elmozdulásra, egy, a tanárnőétől eltérő fordítás-poétika és -gyakorlat kidolgozására késztette, melyben az egyik fontos tényezőt Rilke magyar nyelvi meghonosítása, a magyar rilkei szólam kikísérletezése jelentette.
Nemes Nagy Ágnes az újholdas költészetajánlatra kedvezőtlenné lett körülmények ellenére többek között Rilke-fordításával tágította a magyar későmodern felé tartó lírai lehetőségeket. Mindamellett, hogy a magyar világirodalmi érdeklődés irányán (is) módosított. Tandorit megbűvölte a rilkei nyelv változása az ifjúi dal/elégia-költészettől a hátrahagyott versekben alakhoz jutott nyelvkritikai/bölcseleti, lételméleti megfontolásokig, a virtuozitástól az elhallgatás/belerejtettség poétikájáig. Noha vagy éppen azért, mivel Nemes Nagy és Ottlik egyként figyelmeztette Rilke fordíthatatlanságára, ennek okából arra a kötelességre, hogy e lírát fordítani kell. Nemes Nagy és Tandori Rilkéjének több érintkezési pontjáról tudunk. A sírfeliratként funkcionáló háromsoros Nemes Nagy készítette átültetésére Tandori úgy reagált, hogy egyben fordításesztétikával szolgált, a Rilke-fordítás problematikáját reflexiója tárgyává téve: „S ha Rilkénél volt még rózsaszirom” (hozzávéve a klasszikus modernség másik korszakváltó költőjére emlékezést, Eliot-átültetését), „Én írom már csak Prufrockom.”
Tandori Nemes Nagy felolvasott fordítását utóbb vetette össze a német szöveggel, furcsa reakciót váltván ki; ahol Zeitent ír Rilke, ott Nemes Nagy századot, korántsem rím- vagy ritmuskényszerből, inkább eltérő idő- és költészetfelfogás okán: ezek között Tandori próbál közvetíteni, vállalva mindkét változat értelmezését. Maga tanújelét adja, mint pályáján olyan sokszor, a lírikusi meg nem elégedésnek, a teljes Rilke átlátására, bemutatására törekszik, szakítva azzal a magyar fordításirodalomban megszokott gyakorlattal, miszerint az életműnek az európai kánonból jól ismert-értékelt darabjaiból választja ki a lefordítandót. Tandorit a kevésbé ismert, korai líra ugyanúgy foglalkoztatja, mint a hátrahagyott versek, a kötetbe föl nem vett alkotások nem egy darabja, valamint a korai esztendők prózája. E ponton döbbenhetünk rá, hogy épp a korai líra, a Mir zur Feier Rilke által átdolgozott, a kötetek sorába iktatott poézise mellett Tandori az osztrák-Monarchiabeli századforduló fordítója, értelmezője lett, Hofmannsthaltól Traklig, Karl Kraustól Musilig merült alá a szecessziós, újromantikus, expresszionista, illetőleg szatirizáló, az új tárgyiassággal érintkező prózában, kiemelve Kafka-stúdiumait, -átültetéseit. Nem tudok kitérni arra, hogy a felsorolt szerzők egyike-másika körébe mint vonódik be a zene, Hofmannsthal‒Richard Strauss, Trakl‒Webern találkozásakor hasonló viszonyrendszerben érzékelhető a társművészetek összeérése, mint Tandori‒Kurtág, Tandori‒Jeney közös alkotásakor. Ugyanakkor a korai Rilke nem utolsósorban a német verses-zenei Lied-hagyomány örököse, ennek nyomai Tandori lírájában esetenként fölbukkannak. (A dal változásai ugyancsak foglalkoztatták.) A Rilke-költészet kezdetei a prágai német irodalom keretébe illeszkednek bohemus-patriotizmusukkal, cseh irodalmi vonatkozásaikkal, ez az örökség e líra két háború közötti kibontakozásával visszafelé pillantva is önmaguknál jelentősebbé teszi még a Tandori válogatta és fordította verseket. Kitérőként: a költői pálya tagolódását hirdető, a hagyományosnak tekinthető verseskötetek komponálását befejező költő Úgy nincs, ahogy van kötetébe iktatja be a modernségét megalapozó/kiteljesítő szerzők rajzos portréit, idézi meg 2008-ra időzítve a közlés sorrendjében: a zord Joyce, Rainer Maria Rilke (madárszemek), a fiatal Kafka, Szigorú Musil, Henry Miller, Kafka-képlet. Hogy aztán egy időjátékos-köztes versben hangra-rajzra leljen a rózsamotívum, előbb Gertrude Steint idézve, utóbb: „annyi szép szirom / Lider, Lieder leford- / íthatlajd szónyádék / , senki nem szunnyad, / szirom alatt…” E részletbe bele van kódolva a fordítás várható kudarca, de akarása is, egy megidézés, allúzió lehetősége, összegezve: a fordító tapasztalata saját művé integrálva.
A magyar Rilke-befogadás útja egyben a modernségtörténeté: Kosztolányi Nyugat-tanulmányától, a sikerült és kevésbé sikerült Stundenbuch átültetéseken át a fordulatot bejelentő Nemes Nagy Ágnesig, aki a tárgyszeretetet a tárgyszerűséggel párosította (e téren elsősorban Kálnoky László fordításai követték). Nemes Nagy megállt az első duinói elégiánál, a Mir zur Feiert nem vette fordítóként figyelembe. Ide még Szabó Ede teljesebb Rilkét megcélzó verses átültetései, értekezései kívánkoznak.
Tandori Dezső az Eri Kiadónál jelentette meg 2007-ben Rilke-kötetét: az ő válogatása, kurta előszava, 53 darab a korai termésből, külön a Tóth Árpádéval vitatkozó Archaischer Torso Apollons, majd 46 vers főleg a húszas évekből, az Orpheusz-szonetteket követő időszakból, ez adja ki a kötetet.
Nemes Nagy – és nem egyedül ő – a magyar fordításirodalom remekének minősítette Tóth Árpád változatát, Nemes Nagy külön utal az aber‒Kandelaber, ám a–lámpa találatra (Tandorinál azonban–lobban), de a vers utolsó sorának radikalizálása (mintha a sollhoz fűződő jelentés sugározna) kevéssé adja vissza a műtárgy, a műtárgyakhoz fűződő (szépség)hit (csak a szépség válthatja meg a világot), a létezés szembesülése az Egészként sosem megismerhető esztétikummal jegyében kicsengő záró félsort. Tandori ajánlata (Többé úgy nem élhetsz) a musst ható igévé váltva inkább felel meg a versből áradó sugalmazásnak. Emellett a rímbravúrok egyike a Tandorié is: Raubtier-felle–keine Stelle, ragadozóprém–semmire pőrén.
Még egy szempont: a Rilke-Tandori-szonett összekötő és elválasztó funkciót tölt be a kötetben, mintegy jelezve, a fordító számára nincs csekélyebb és súlyosabb feladat, a Mir zur Feier ugyanannyi törődést igényel, mint például a Spanyol trilógia, az ifjúkor ritkábban elégiába hajló dalainak a későbbiek szinte folytatásai, mélyebben elgondolt változatai. Egy nagyívű poézis két periódusa szembesül egymással, köztes tényezőként a talán legismertebb, bár nem bizonyosan a leginkább értett szonettel. A fordítások révén érvényesül egy poézis saját története – a fordító rekonstrukciójának közreműködésével.
Hogy miként valósul meg a Nemes Nagy‒Tandori „váltás” a Rilke-fordítások viszonylatában, talán nem elsősorban az első duinói elégia kétféle szövegének egybevetése mutatja, hanem Tandorinak ez a kötete. Nemcsak annál az oknál fogva, hogy igyekszik megkerülni, hogy vitapozícióba kerüljön tanárnőjével. Akadt olyan hely a Rilke angyalai kötet egy versében, ahol ezt nem kerülhette el; hanem az ifjúkori versek beemelésének gesztusával a magyar Rilke-oeuvre-be nemcsak jelenlétük, hanem jóval inkább a rilkei hang találgatása tűnik föl. Az, hogy a Buch der Bilder és a Stundenbuch Rilkéjének hangzatait csempészi, amennyire lehetséges, átültetéseibe. Hasznos lehet néhány szövegegybevetés. Előbb kissé kuriózumképpen Tandori nyugatos fordulatot gondol adekvátnak a szecessziós hely visszaadására:
Das ist der Tag, in dem ich traurig throne,
das ist die Nacht, die mich ins knieen warf
Ez a nappal trónom bús bíborából,
és ez az éj, mely engem térdre vet
(Akár az egészen ifjú Babits is írhatta volna a magyar sorokat.)
Ez az, ami a legkevésbé sem jellemző a Tandori-fordításokra, inkább (ne vegyük túlzásnak) a „felül”-fordítás igyekezete. Az ugyanis, hogy a Mir zur Feiert legalább is a Buch der Bilder vagy a Neues Gedichte magasában lehessen szemlélni, mindenekelőtt a nyelvi virtuozitás egyedi és különleges eseteit prezentálva:
Aber neben allen
war ich einzig allein;
und so hieβ ich sie fallen:
sie verrollten wie lose Korallen
weint in den Abend hinein.
de láttam, csak magam állok
mindjük között csak én,
s hagytam, a vágy korálok
hulljanak, laza korállok
peregve az estnek ölén.
Nem az úgynevezett „jelentésbeli” megfelelés látszik lényegesnek, hanem a zenei, a hangzóság olyan érzékeltetése, mely az eufónia lehetőségeit tágítja az esetleges „értelmin” túlra. A korállok sugallata válik a strófa legfontosabb elemévé, eköré lehet és kell csoportosítani a többi mozzanatot: Tandori még a lose‒laza esélyét sem hagyja ki. Hasonlóképpen jár el az ng hangkapcsolat honosításakor:
Dort wo die Abendglocken klar verklangen
und Mädchen, von verhallenden befangen…
hol halkan elkonganak az estharangok
s leányok hallottakon elborongók
(Itt a Verhallenden‒hallottakon egybecsengetésére lehetünk figyelmesek, mint zeneiségek egymásba nyíló megfelelési kísérletére.)
Mindez természetesen érettebben és rejtettebben alkot verset az érettebb Rilkénél és magyar fordítójánál.
Mindazonáltal megfontolást igényel, hogy Tandori nem feladatot teljesít, másképpen szólva, nem egy kiadói vállalkozásban vesz részt úgy, hogy a neki kiosztott verseket fordítja, hanem saját tervében jár el, a maga Rilkével kapcsolatos ötletét valósítja meg. Az elképzelés egy teljesebb Rilkéről, a magyar olvasó előtt homályban maradt alkotói periódus megismertetéséről gondoskodni akaró Tandori előtt sem lehetett kétséges, hogy ezúttal nem a világirodalmi spektrum kiszélesítése jelenthet eredményt, pusztán egy meghatározó jelentőségű költő előkészületi stádiumának bemutatása, mellyel a magyar Rilke-kép ugyan kiegészül, ám korántsem hoz oly felismeréseket a Rilke-költészet értékeiről, amelyek markáns módon gyümölcsöztethetők volnának akár a hangsúlyozottan magyar Rilke-ismeretet tekintve, akár poétikai újdonságokkal szolgálnának: a prágai német irodalomnak éppen nem a századfordulós szakasza irányította rá (nemcsak) a németül olvasók érdeklődését egy köztes helyzetben egzisztáló és ettől a köztes (akár bizonytalannak is minősíthető) irodalmi létezési formából következő nyelvi-poétikai következményekre. Hogy Tandori a kötetekbe föl nem vett versekből szemelgetett, indokolható, azok tovább lendítik a Rilke-költészetet a modernség egy újabb periódusa irányába. Az a nyelviség, melynek Tandori megkísérli magyar változatát létre hozni, a hamar látványosan korszakhatárhoz érő magyar költészettel több tekintetben rokonulásról tanúskodó alakzatokhoz közelít. Így Tandori mintegy retrospektív módon teszi Szabó Lőrinc, József Attila és mások mellé a „saját-Rilkét”, mint egy kései tanúbizonyságot az utólag konstruált és fordítások által színre vitt poézis magyar kontextuslehetőségéről. Efféléről azonban a korai verseket olvasva nincs, nemigen lehet szó; amikor Kosztolányi átültetésében és értelmezésében Rilke valóban szó szerint és átvitt értelemben helyet kapott a Nyugatban, akkor már az Új verseknél járt, másféle ornamentika, másféle dalfelfogás, másféle kulturális „alapanyag” volt a versekből kiolvasható. Ennek „idő”- vagy „kor”-szerűségéről értekezni 2007-ben akár anakronizmusnak volt elkönyvelhető. Csakhogy (feltehetőleg) éppen nem az irodalmi (a „nyugati”) kánonba való beépülés, nem a mindenáron „újító lelkesültség”, nem az elmúlt/elmulasztott hatástörténeti lehetőség újrakonstruálása lehetett a fordításkötet célja, hanem egy költői pálya rekontextualizálása, olyanfajta törekvés egy poézis megértésére, mely szinte a kezdetektől, legalábbis egy kevéssé összetett, poétikailag kevésbé rétegzett, bölcseletileg kevésbé megalapozott periódusban kísérli meg fölfedezni, ami később kibomlott, túlnőtt a saját nyelvi keretein, és az európai irodalmak modernségtudatának, sőt modernségalakzatainak egyik – rendkívül fontos – kezdeményezőjévé vált. A Mir zur Feierből majdnem minden versnek van magyar változata, néhány maradt csak ki. A kötet előszavából megtudjuk, hogy a Frühe Gedichte című 1909-es kiadást birtokolta, ezt szöveghasonlítással igazolni tudjuk. Az eddig hozott fordításpéldák Tandori „vetélkedői” (aemulatiós) szándékára engednek következtetni, a túl-fordítások alapján megkockáztatható, hogy „rilkébb” kíván lenni Rilkénél, a rilkei verssajátosságokat a maga költői-fordítói különútján sajátítja el és ki. Olyan értelemben, hogy a fordítói „hűség” mindig kétes (hitelű) fogalmát a maga módján értelmezi. Jelentékeny az eltérés ott, ahol a Rilke-kötetben cím nélkül hagyott verseket Tandori címmel látja el, a vers első sorát vagy néhány szavát tüntetve föl verscímként.
A továbbiakban annak a versnek Nemes Nagy és Tandori készítette fordításait vetem össze, melyekből a magyar Rilke-kép módosulásának néhány problémáját vélem kinyerni. A Rilke angyalai kötet rajzai nem egyszer értelmezik a fordításokat, sőt, a versek egy része alá készített magyarázatokat is. A kötet (címe mutatja) tematikai jellegű összeállítás Rilke és Tandori „angyal”-verseiből, ezekről terjedelmesebb tanulmány írható/írandó.
Az angyalok (Die Engel) magyar változataiban a Nemes Nagy készítette szöveg még a „szép magyar vers” megcélzásával jellemezhető, ám ez rilkei alapra épül, Tandori nyelve szikárabb, ő ettől való eltérését vetíti rá a Rilke-versre. Nemes Nagy nem tud (és nyilván nem is akar) lemondani egy jelzőkkel gazdag előadásról, kerüli Rilke „extrém”-nek ható megoldásait, míg Tandori éppen ezek magyar lehetőségeivel (megfelelőivel?) kísérletezik. Ebből nem az következik, hogy Nemes Nagy többet téveszt, főleg ami a lefordíthatatlanságot illeti, hanem az, hogy fordítói elveihez következetesebben ragaszkodik, és ennek előnye egy helyen, a vers zárlatában beszédessé válik. Tandori, a „virtuózabb”, a fordíthatatlan kifejezés, sor helyébe analóg vagy csupán megközelítő fordulatot ajánl, s éppen ezért téveszt az utolsó sorban. Nemes Nagynál a Kezdet, nagy kezdőbetűvel szimbólumértékű, majdnem egészen adja vissza a rilkei Allbeginnt (mindennek kezdetét), nála viszont gyengül az All s ehhez fűződő képzetek funkcionalitása (mind‒mind, mindegyiknek‒mindenekkel). Tandori ellenben a zárlatban kezdeteket ír, némileg eljelentéktelenítve, elbizonytalanítva az Allbeginnt. Rilkénél ez birtokviszonyba helyezve (im dunklen des Allbeginns) visszautal az All korábbi, feljebb már idézett előfordulásaira. A kétféle megoldás jelzi a két fordítás felfogásbeli különbségeit. Sem a szép hűtlenek (A Kezdet súlyos könyveit), sem azt módosító, az ekvivalencia esélyét teljesen el nem vető kései modern fordításelv (Tandorinál: sötét könyvet–kezdeteket) nem segít kirajzolni a maga határat, melyeken belül képes csak közeledni a választott versszöveghez. Tandorinál érzékelhető a túl-lépés igénye és módozataival próbálkozása, nem tagadja meg elődjeit, de nem is vállalja deficitjüket. Az „idegen” poézis „idegennek” tartásában nem kevésbé térnek el az ajánlott megoldások. A hazaivá-sajáttá honosítás jelentheti a visszautalást az elődökre, de jelentheti az attól eltérés hangsúlyozódását. Hogy példával éljek:
Sie haben alle müde Münde
und helle Sehen ohne Schaum
A szája mindnek méla, bágyadt,
a lelkük fényes végtelen (Nemes Nagy)
Mindegyiknek fáradt a szája
s szegélytelen fénylelke jár (Tandori)
Egy újabb példa tovább mutat:
Fast gliechen sie einander alle;
in Gottes Gärten schweigen sie,
wie viele, viele Intervalle
in seiner Macht und Melodie,
Egymáshoz mind hasonlít egyként,
Az Úr kertjének hajlatán
hallgatnak, néma hangközökként
az Ő hatalmas dallamán. (Nemes Nagy)
Hasonlóságban mindenükkel
Isten kertjén hallgatagok,
Ő-hatalmán sok-sok szünetjel,
általa tagolt dallamok. (Tandori)
E második strófában mindkét fordító „zeneileg” remekel, az eredeti vers alliterációinak „hangot” adva. Nemes Nagy valóban lefordítja mindazt, amit az eredetiben homályosnak vélhetett, Tandori mindössze egy helyütt „magyaráz” (másutt nem), tagolt, beiktatott összetett szava (Ő-hatalmán) nemcsak nem ellenkezik rilkei hapax legomenonokkal, hanem próbálkozás a tömörítés, az elliptikus előadás létre-hozására. Az Intervall Rilkénél a schweigenből következik, mintegy hangtalan zeneként funkcionál, Nemes Nagy hangközei az eufóniát illetőleg a helyén vannak, de némi zavart csempésznek a gondolatmenetbe. Tandori szünetjelei képiesítenek, plasztikusabbak, egyben pontosabbak.
Nur wenn sie ihre Flügel breiten,
sind sie die Wecker eines Winds:
De egy-egy szárnymozdulatukra
a lég örvénnyel megtelik, (Nemes Nagy)
…Csak amikor szárnyuk terítik
ébresztenek egy-egy szelet: (Tandori)
Nemes Nagy némileg „túl”-fordít, ezzel eltéríti a versmenetet, azt pontosan érzékeli, egyetlen igével tömörítheti a két sort. Azt – ezúttal – kevésbé, hogy a szójátékos fáradtságot (müde–Münde) hogyan lehetne idevonni. A szegélytelenül fényes, hallgatag angyalok, intervallumok a dallamban, korántsem azok, akik „örvénylést” (dinamizmust) támaszthatnak. Ezek még csak nem is iszonyúak – a kifejezés duinói-elégiás értelmében. Innen nehéz visszatalálni a részletekben már-már valóban rilkei hangnemhez, semmivel nem indokolható a „sustorogva” az utolsó előtti sorban, melyet csak részben fed el (de ott valóban elfed) az utolsó sor említett kitűnő rátalálása. Egyhuzamban végigolvasva kihallható igyekezete a rilkei gondolat (ezt hangsúlyosan értem) tolmácsolására. Tandori jó érzékkel nem elégszik meg avval, hogy ragaszkodjon a rilke-i „betű”-höz, ott alkuszik meg, a ritmus- és rímkényszerrel, ahol „muszáj”. Egy-egy szelet említ (Winds – egyes számú birtokszó), alig oldja a feszesebb rilkei előadást. Ez a majdnem tapadás egészen az utolsó szóig akár mintakövető lehetne, ám ott – említettem – nem oly súlyos a zárlat. Rilkénél az isteni cselekvés, az újra-teremtés, a teremtés újra-gondolása jegyében, az egyszeri szóhasználat roppant erejével viszi színre a fenséges körébe vágó aktust, amely a feltételezettségre is utal (als ginge, Nemes Nagynál mintha, Tandorinál úgyszintén, akár). Kiviláglik, hogy az angyali létezés költőileg megjeleníthető, „elbeszélhető”, ezáltal verssé fokozható esemény. A kozmikus dimenzió nem igényel túlzott pátoszt, viszont a megnevezés pontossága nem mellőzhető. Még akkor sem, ha nem tekinthetünk el attól, hogy a feltételesbe helyeződés a cselekvéssel és e cselekvés nyomán konstruálódott létezéssel egylényegűnek formálja versegésszé a szöveget. Éppen ezért nem fölösleges, ha ideírom a vers záró szakaszát:
Nur wenn sie ihre Flügel breiten,
sind sie die Wecker eines Winds:
als ginge Gott mit seinem weiten
Bildhauerhänden durch die Seiten
im dunklen Buch des Allbeginns.
De egy-egy szárnymozdulatukra
a lég örvénnyel megtelik,
mintha szobrászkezébe fogva
az Úr lapozná sustorogva
a Kezdet súlyos könyveit. (Nemes Nagy)
Csak amikor szárnyuk terítik,
ébresztenek egy-egy szelet:
mintha Isten lapozna még itt,
szobrászkézzel hogy egyre így nyit
sötét könyvet, kezdeteket. (Tandori)
Fölösleges versenyeztetni a kétféle fordítói ajánlatot. Már csak azért is, mivel óhatatlanul kimarad a talán akaratlan német szövegelőzmény a Bildhauer‒Gottról, C. F. Meyer verse a sixtusi kápolnában töprengő Michelangelóról – mint adhatna látható testet a transzcendenciának: életét ajánlva föl a kezesnek. Ehelyett Tandori pontosságra törekvése (a breiten igei visszaadására: terítik), Nemes Nagy szimbólummá alakított Kezdete, Tandori tartózkodása attól, hogy idegen anyag roncsolja a szöveget, Nemes Nagynál a szárnymozdulatukra‒szobrászkezébe alliterációs segítséggel történt egymásra utalás, Tandorinál az egytagú rímek komoly játéka: mind-mind a rilkei hang magyar árnyalatainak kidolgozását szolgálja. Tandori mintha kevésbé megalkuvó módon járna el, többet mer, még többet kockáztat, Nemes Nagy ellenben a maga Rilke-tanulmányában lefektetett elveihez maradna hű. Tandori előnye, hogy jól ismerte, mint küzdött meg Nemes Nagy a fordítás nehézségeivel, továbbá az, hogy merészebben távolodott el a hagyománytól, mint tanárnője (például Babits Mihálytól). Szép Ernő lírájának felfedezése, szelektív idézése inkább felszabadította, mint megkötötte, egy részlegesen tudomásul vett örökség értelmezője lett. Ennek következményei a kétféle fordítás-poétikán is áttetszenek.
Ezúttal, első nekirugaszkodásként, kísérletként talán ennyi is elegendő lehet a szövegolvasásból. A dolgozat első részében fölvázolt Tandori-fordítások csupán halványan érzékeltetik azt a törekvést, melynek segítségével a korai Rilke beiktatható volna a századfordulós modernség alkotói közé. Még akkor is, ha a Képek könyve, az Áhítat könyve és az Új versek két kötetből álló szövegcsoportja rajzolta ki a német nyelvű líra egyik, a későbbiekben inkább elfogadott lehetőségét a modernségek kínálatai között. Nemes Nagy és Tandori az egymást váltó nemzedékek két reprezentánsa, nemzedéki poétikák szembesítése egy persze jóval bővebb anyaggal jelezheti, mint járul hozzá (adott esetben) a Rilke-fordítás a költőiség magyar nyelvi változatának megvalósításához. Tandori feltáruló hagyatéka még e téren is szolgálhat meglepetésekkel, hiszen a szinte beláthatatlan (fordítói) oeuvre-nek feltehetőleg egy nem teljesen jelentéktelen része maradt eddig fölfedezetlen. A magam részéről kísérletnek szántam ezt a dolgozatot, a jórészt még nem tárgyalt-értelmezett anyagon igyekeztem demonstrálni azt a fordítói munkát, amelyet a tanárnő és a mesterré növő tanítvány végzett, Tandori részéről feltehetőleg tanulmányozva az elődök elgondolásait. Amennyiben a magyar lírafordulatnak Tandori egyik (nagyhatású) kezdeményezője, akkor az efajta „újító lelkesültség”-ből fordításait sem hagyhatjuk ki. Már a megbízásból közös vállalkozásként megjelenő fordításkötetekből kitetszik Tandori elütő hangvétele, jóllehet ott a végső szót a kiadvány szerkesztője mondta ki. Az Eri Kiadó számára közlésre átengedett száz Rilke-vers magyar változatát munkálva Tandori érezhetőleg szabad kezet kapott: a bemutatott részletek nemcsak a tájékozódás önállóságáról tanúskodnak, hanem a nyelvválasztásáról is. A Rilke angyalai a sajáttá tett Rilke-dal és az eredetileg Rilkével folytatott párbeszédébe építi bele a szövegmagyarázó és szöveg-továbbgondoló rajzokat. Itt állok meg azzal a sejtéssel, hogy Rilke nemcsak a sok kedves költőelőd egyike volt Tandori számára, hanem az, akivel dialogizálva hathatós ösztönzést kapott önnön nyelvének alakulástörténetéhez. Ennek szemléltetésére előbb-utóbb sort kellene keríteni.
