1749: Beszélgetésünk apropóját nemrég megjelent Rilke-köteted, az Ezer láthatatlan adja. De nem magános tett ez a szép könyvecske: szekérderéknyi előzménye van életművedben (többnyire a Napkút Kiadóval, de gyakran a Cédrussal és a Scolarral állsz ilyenkor szövetségben). Csak a legvaskosabbakat említve: négy grandiózus kötetben a költő leveleit válogattad ki a magyar olvasó számára (2014); majd – az Orpheusz-szonettek és a francia nyelvű Rilke közrebocsátása mellett – trilógiába rendezted a lírai életmű zömét: az Ezer láthatatlan a Csillagközi évek (2022) és a Tér és csillagok (2023) szándékrendjéhez illesztett nyugvópontot. Szellemi identitásodba miféle mintázatokat rajzolt a Rilke-tapasztalás? Úgy sejtem, megváltoztatta élted, hogy négyszemközti bizalmasságba kerültél ennek az örök kortársnak a művészetével…

BCs: Nézd, Rilkét sokan olvassuk, helyesen vagy helytelenül, felfogva és el-elejtve, megragadva és elragadtatással – s miközben az ő éneke egymagában járja az időt, új meg új értelmekkel gazdagodik, új meg új olvasók és kritikai reakciók hordalékait szedi magára. Én Rilkét – meglehet, ez vétek, bár csak bocsánatos vétek – egyfajta életvezetés, létgyakorlás sugallataként is felfoghattam sokáig. Ezen azt értem, hogy költői üzeneteiből igyekeztem némi vezérletet, noszogatást átszűrni a magam életébe is. Még Hölderlinről vagy Ted Hughesról sem tudnám elmondani, hogy – bármilyen velőkig hatoló érvénnyel járták is át gondolkodásomat – magára az életemre hatással lehettek volna. Rilkénél más a helyzet. Nekem Rilke Archaikus Apolló-torzó című szonettje súgja azt, amit neki a fejtelen (!) szobortörzs: Du mußt dein Leben ändern ("Meg kell változtatnod életed"). Mert felületes, szégyenletesen henye Rilke-olvasás volna, amely nem idézné elő benned fokozatosan, hogy igen: máshogy kell élned ezután, mint eddig. Hogy újra kell születned. Ma már nem tudom megmondani, alkati tényezők játszanak-e közre, vagy a Rilke-ethosz bűvölete, hogy úgy vélem: 

amit írok, annak vonzania kell a legalábbis részleges, de akkor kizárólagos magányt.

Az igazsághoz való hozzáférés, a belső szabadság építése, a figyelemelterelő életmozzanatok kerülése, a szűkített érintkezések gyakorlata és gyöngéd kezelése: mind-mind olyan feltétel, amely nélkül – azt hiszem – irodalmam nem volna olyan, mint amilyen. A költő ezt az ideát számtalan rokon változatban fogalmazza meg, de mindegyik abba a centrális kijelentésbe torkollik: a magány a mélység lehetséges biztosítéka, és jó néhány élethazugságtól megmentheti az embert.  A lét mindig könnyebb megragadását elutasító szemlélet, persze, szorongató kihívás, feladat. A költő roppant komoly és önmagát folyton valamilyen „tisztulásra” kötelező költői szemlélete és a lényegtől soha nem tágító életmódja engem a mai napig lenyűgöz. Kifejezi ezt a létszigort Rilke gyakran – más-más értelemben használt – igéje, a leisten („teljesíteni”). Erre utal a váratlan pontokon felzúgó, über kezdetű igék sokasodása és fokozódó ereje (überschreiten, überstehen, überholen stb.). Meghökkentően furcsa összefüggések jelennek meg a tankölteményszerű poémák soraiban vagy akár a civil levelekben. A húszas években például ezt írja: Man muss die Einsamkeit leisten („Teljesíteni kell a magányt”). Kérdezhetnéd: de hogyan történik ez? Úgy, hogy értelmet adsz a magánynak; a szükségben lehetőséget pillantasz meg; valahogy minden szűkmenetben kiszabadulsz a világ derűs oldalára. Mert hozzá kell tennem rögtön: Rilke – Nietzschével, Heideggerrel, Sartre-ral ellentétben – soha nem ragad meg a tapasztalatok elkeserítő, örök elesettséget sulykoló oldalán, hanem mindig át tud lendülni a Rühmung légkörébe (dicsérni kell az élet minden vonatkozását, negatívumát, végzetét). Jellegzetes képzet – és engem kockázatos helyzetekben mentett meg a maradásnak – a tizedik duinói elégia végén olvasható mogyoróbarka képe, amely a lefele csüngő páros virágzatot mégis a nagy, pozitív metaforák közt szeretné tudni. Rilke eredetileg Weidét („fűz”) írt e helyen – csakhogy a fűz barkája nem csüng, hanem felfele büszkélkedik az ágon. És amikor valaki figyelmeztette erre a költőt, azonnal mogyoróbarkára cserélte a szót… mert ezt tartotta itt fontosnak, ezt a 

zuhanásban is kiérlelhető emelkedésélményt.

Lehet, hogy Rilke elvitte a házamat… de gyönyörű kilátás maradt helyette. Néha meg-megkérdezi tőlem valaki, aki épp most kezdett kopogtatni Rilke ajtaján: nem tesz-e egyoldalúvá ez a hosszú, „egy-ügyű” összpontosulás. És csak azt tudom felelni: nem nevezhetem egyoldalúnak, kietlen tévútnak, ami mindennap megerősít. Mert közben rájöttem, hogy a hűségben, a korlátozásban megjelenő összetettség, az ismételt olvasás közben nyert teljesség felér a szertekapkodó, ínycsiklandóan kapkodó belső felhalmozással. Ma már szinte érintés nélkül közeledem naponta Rilkéhez. Olyan ez a korpusz, mint a pillangó: ha hozzáérsz, soha nem röppen fel többé. De ha a közelében töltöd el életedet, minden lejtős időszakban megvigasztal gyönyörűséggel.

1749: A magyar közönség szélesebb körét te értesítetted arról, hogy Rilke nemcsak az anyanyelvén, hanem franciául is érdemi lírába bocsátkozott. Egyazon alkotó két arcát, avagy elkülönböző versnyelvi magatartásokat rajzol ki ez a nyelvi kettősség?

BCs.: Az az igazság, hogy Rilke életművének francia nyelvű vonulatai német nyelvterületen sem igen ismeretesek. Vagy száz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy francia nyelvű verseit egészében németre fordítsák, illetve hogy francia nyelvű levelezésének azt a jelentőséget tulajdonítsák, amely megilleti. Tény, hogy a (Merline-nek becézett) Baladine Klossowskával folytatott írásbeli párbeszéde ma is a figyelem peremén lebeg, s ugyan jól-rosszul hozzáférhető, de csak ímmel-ámmal érintgeti az elemzők figyelmi köreit. A Nanny Wunderly-Volkarttal folytatott levelezést ma már két vaskos kötetben olvashatjuk, s azokban a németek is olvashatják fordításban a francia betéteket. Ennek a vonakodásnak sokáig ideológiai okai voltak (francia–német ellentét; a Rilke francia vonzalmaival szemben álló elutasítás – ennek gyökerei egészen az első világháború idején a sajtóban megindult csúfolási hadjáratig nyúlnak vissza). De magyarázza a német tudósi közeg hézagos nyelvismerete, a francia kultúra iránti gyógyíthatatlan hűvössége is. Pedig Rilke már a 19. század utolsó éveitől fogva (mondhatnám: már Prágában) írt verset franciául is, még meglehetősen kezdetleges nyelvismerettel. Egyenesen

talány ennek a nagyvilágot hazájának valló, minden nacionalista láztól mentes, egyetemes léleknek nem is „honvágya” (Heimweh), hanem „messzeségvágya” (Fernweh),

 illetve annak oka, terjedelme, természete. Rilke nemcsak a szűknek érzett prágai környezetből menekült, hanem a (sokszor hanyagul beszélt, fogyatékosnak vélt) német köznyelvből is, és költészete számára idegenben kereste a német nyelvnek olyan érintetlen és tiszta tereit is, amely illő kadenciákat kínált szeráfi mondandóinak. Csak futólag említem: a Rodinnel való – nem folyamatos – „együttélés” idején francia nyelvismerete még nem tökéletes, a költői tartalmak megközelítését még nem igazán teszi lehetővé. Ez a tény is cáfolja (és ezt Rilke maga is többször hangsúlyozta):

a költő nem volt Rodin titkára;

 inkább amolyan impresszáriója volt, aki segített a művek terítésében, toborozta a német világ fizetőképes vendégeit, és főleg: minél inkább igyekezett vi, clam et precario kamatoztatni saját művészete számára a nagy francia mestertől szerzett alkotói tudást. Amikor aztán az első világégés után Svájcba vetődik, s megtapasztalja néhány tehetős svájci család mecénási vonzalmait, akkor – egy idő után – megfogan benne az a hálaérzet, amely francia versekben is rögzíteni próbálja rajongását mindenfajta „svájciság”, sőt a „francia kultúra” iránt. Hiszen amúgy az évtizedekben ezer szállal kötődött a francia irodalomhoz (falta-habzsolta Baudelaire-t), fordított is franciákat (Maurice de Guérin A kentaurját, vagy Anna de Noailles gyönyörű verseit, és főleg – csodálatosan egyenértékű változatokban – Paul Valéry költészetének jó részét). Aztán, mondom, a húszas években valahogy megáradt a vézna kis francia csermely, és egész zúdulása jött magas rangú, valódi költői erőt árasztó apró poémáknak. Ezek közül még életében, 1926-ban megjelent egy kis gyűjtemény Vergers („Gyümölcsöskertek”) címen, Merline bábáskodásával, majd halála után még három kötetke. Az én Csillagközi évek című könyvem mind a négy könyv teljes anyagát tartalmazza, formahű fordításban. Nincs mód itt részletekbe bocsátkozni, csak annyit: ezeknek a verseknek jelentősége többszörös. Egyrészt valami új tónust kevernek ki egy mégiscsak nem-anyanyelvű hordozóanyagban, kissé a németnél lágyabb, „humánusabb” hangnemben csendülnek fel, s ott, ahol a franciát német változatok is körítik, igen hasznos támpontokat nyerhetünk a fények kölcsönös vibrálása közben. Másrészt, s talán ez még érdekesebb: Rilke olyan témákat is közvetlenül modellál franciául, amelyek a német eszmélet talajában valahogy nem akartak bővebben szárba szökkenni (például az öregség vagy a hazugság témaköre megrendítő darabokra ösztönzi a költőt). Harmadrészt azonban a valais-i táj olyan pogány színekben pompázó természetlírát fakaszt, amelynek nemigen van párja ilyen hangfekvésben a német nyelvű vonulatokban. Én személy szerint például 

elképzelhetetlennek tartom, hogy a Robinson-téma közvetlenül kibukkanjon egy német szövegben.

De sorolhatnám a többit is. Érdekes, hogy nálunk a francia anyag alig-alig keltett figyelmet, még átabotában is alig esett szó az életműnek ezekről az oldalhajtásairól, nemhogy értékükön feltűnhettek volna a honi recepcióban. Szólhatnék még a pazar prózaversekről, az új motívumok bűvös kiterebélyesedéséről (gondoljunk például a csodálatos ablak-motívum gazdag kibomlásáról), a francia nyelvi hatásokról s másról. Rilke utolsó pillanataiban is valahogy idegen szellemi égtájak (és főleg a francia, illetve az orosz kultúra) tükre és letéteményese marad. 

Cvetajeva és Paszternak feltűnése 1926-ban felébreszti benne az orosz lelket,

és a francia költészet vonzása sem lankad. Ő volt Marcel Proust egyik első híve a német világban. Egyik utolsó levele Jules Supervielle-hez szól; még olvasta és csodálta Débarcadères („Rakpartok”) és Gravitations („Nehézkedések”) című köteteit. De itt is látjuk, már a gravitáció szóból sejthetjük: főleg olyan gondolati ösztönzéseket fogadott rajongással, amelyek saját alkotásait is motiválták. Valéry nélkül, azt hiszem, nem jön létre így és ilyen tartalommal a kései Rilke; de Max Picard nélkül sem, aki ugyan németül írt, de a francia szellem titkos tükre volt. A Der letzte Mensch („Az utolsó ember”) a költő egyik nagy élménye volt. Nekünk, utókoriaknak pedig más Picard-művek szolgálhatnának útmutatóul, például az elsüllyedt, pedig mély lényeglátásról tanúskodó Hitler in uns selbst („A bennünk lappangó Hitler”) című 1946-os, elementáris számvetés.

1749: Mennyi rálátásod van más nyelvek, más nemzetek Rilke-képére? A magyar Rilke elüt ezektől?

BCs: Ami külföldön Rilkével összefüggésben történik, arra csak részlegesen, alkalomhoz kötött szükségben, rendszertelenül látok rá. Amit tudok: Oroszországban – már csak a Paszternak–Cvetajeva-örökség miatt is – komoly Rilke-reneszánsz van, de (gyanítom) inkább a tudósi közegben. A svájci Zugban egymást követtük Konsztantyin Aszadovszkijjal, aki az ottani kutatás legfőbb atyamestere. A költő orosz vonatkozásairól jó hatszáz oldalas gyűjteményt adott ki pár esztendeje – s abból láthatjuk, hogy Rilke idegen nyelvek felé kinyújtott csápjai olykor azt a hiedelmet is megébresztették benne, hogy letelepszik ott, és talán a műkritika területén hivatásbeli gyökeret ver. A különböző orosz emberekkel ápolt korai levelezése azért nyűgöz le, mert előrevetíti „minden külföldek” felé sóvárgó szellemiségét, szlávos hajlandóságait. Később, tudjuk, Paszternak költészetét teljesen áthatja a korai Rilke-hang, és Cvetajevának olyan dolgokat árul el a húszas években, amelyekről mással alig-alig teremthetett közös nyelvet. A cseheknél, az a gyanúm, a legnagyobb cseh költő, Vladimír Holan percipiálja – Paul Valéry költészetével egyetemben – a rilkei indíttatást. (Igaz, később letér erről az útról… de az legtöbbször úgy van, hogy a szabatos indíttatás nélkül saját egyedi útját sem találhatja meg az ember.) Az angolszász világból csak találomra érek el utóhatások nyomaihoz. Amikor a München melletti Villa Waldbertában voltunk ösztöndíjasok feleségemmel, Balla Zsófiával, véletlenül találkoztunk az ugyancsak ösztöndíjas nagy amerikai költővel, Henri Cole-lal (fordítottam is pár remekművét). Kérdeztem őt, mennyi „kifutása” van az ő hazájában ennek az európai, misztika felé mutató lírai beszédmódnak. Ő, aki Rilke nagy híve talán ma is, azt mondta: a pénz, a luxus iránti mohóság, a szexéhség, a hatalommánia stb. sokkal pusztítóbb, mint a háború. És valahogy ott, a széles park nyurga fái közt sejtettem meg: nagyban kell gondolkodni, hogy észlelhető maradjon az emberiség számára, ami megmentheti. Mindent felfalhatunk a birtoklás fokozódó és mindent elemészteni akaró szenvedélye közben, de 

azt a kis lángot, amelyet Rilke költészete őriz, soha nem hagyhatjuk el a megsemmisülés kockázata nélkül.

Megyek tovább: a német világ, úgy érzem, kissé mostohán, fölényesen és kegyetlen közönnyel tekint Rilke „szecessziós kilengéseire”. De ott is van egy ébredő közösség, mondjuk, a klasszikus ízlésű Durs Grünbein körül, vagy Reiner Kunze költészetében és jelenlétében, ami Rilke televénye felé küldi hátra és mélyre a gyökereit. A modern román költészet is örökölt tőle ezt-azt: Lucian Blaga például elképzelhetetlen a nagy előd transzcendens izgatása nélkül. De még a Romániában élt, inkább a népi szürrealizmus ízlésvilágát kereső Kányádi Sándor is fordított tőle egy kis füzetnyit, méltó alakzatokban. És néha a legváratlanabb országszegletből bukkan fel ez a poszt-rilkés tónus, gyönyörű nekirugaszkodásokban. Emlékszem, egészen meghökkentett, amikor – jó harminc esztendeje lehetett – Sopronból egy kis kötetkét kaptam, Kerék Imre Rilke-fordításait. Szóval, örökké fel lehet tenni a kérdést a Rilke felé vezető zarándokutakon: biztosan tudod, hol vagyunk? Biztosan tudod, merre vezet a királyi út a nagy költészet felé? Mert az ma sem kétséges: 

az egyik királyi út Rilke birodalmán át vezet.

1749: Aprólékos szokásod egy-egy vershez többször visszatérni, avagy eleve több változatban magyarrá igazgatni az idegent. Jól gondolom, hogy ez a fordítói módszertan is a hitelesség vonzatait gyarapítja, s a részletezhető teljesség érdekében jár el?

BCs: Igen, kezdettől fogva amondó vagyok, hogy a versfordítás a felelősség, a befejezhetetlen modellálás és a szempont- és súlypontáthelyezések műfaja. Rilke fordítása különösen nem elvégezhető erőfeszítés, hiszen a végén mindig új kezdetek nyílnak meg a szövegekben. Én változatlanul a formahű fordítás híve vagyok, és legfőbb szempontom a szöveg művészi minőségének felmutatása a szorítások függvényében. A kisimított, hamari „megértésre” összpontosító technika a nagy lírai képződményt még csak megközelíteni sem képes, hiszen a költészetben nincs „cselekmény” (Rilkénél bizonyosan nincs), csak jelentésmezők, cezúrák, sejtelmek, szinonimaversengések, értelmi puhatolások, lehetőleg a tiszta rímek sorjáztatása és más. Ebből az igény(esség)ből következik, hogy a szövegben több ponton is mozgó jelentéssel kell dolgozni, és a jelentések szövevényéből kell kikeverni azt az „összüzenetet”, amelyet a költemény magába zár. Mivel ennél a költőnél nem elegendő a szavak szótári ismerete, hanem szükség van ezen túl a szavak funkcionális értékéből fakadó, és csak a szó egész életműbeli életrajzának ismeretéből kivilágló tartalmi elemek ujjmutatásaira is, a fordítás csak a kiválasztott pillanat kiváltságos hozadéka lehet, a legjobb esetben. Ezt nehezíti még az a körülmény, hogy Rilkénél a szavak jelentése olykor alig-alig (nemegyszer egyáltalán nem) található el egyetlen magyar megfelelővel. Sőt azt sem tudod, melyik szinonimát válaszd a hűtlen hűséghez (mert ez a költő egyenesen kényszerít az Arany János-i fogalom emlegetésére…), s néha olyan alakzatot kell alkalmaznod, amely egyáltalán nem hasonlít a szótári jelentéshez. Ekkor előállhat egy kritikus jövevény, mondván: meghamisítod az eredetit. Hm. Csakhogy itt néha a takarás, a hallgatás, az elfedés vagy elhajlás termi meg az éppen kívánt változatot, s épp az elhajlásban érzed meg a telitalálat kifőzésének szokatlan gyönyöreit. Az én három Rilke-fordításkötetemben közölt ajánlatok is, mi tűrés-tagadás, csak amolyan meztelen és ideiglenes döntések jelzetei, de bármikor előfordulhat, hogy egy másik változatot érzek szabatosabbnak, mint a könyvben megjelentek bármelyikét. Rilkénél ugyan sokszor nem tudod rögzíteni bizonyosan a „tartalmat” (még a Goethe-i Stoff [„anyag”] és Gehalt [„tartalom”] elkülönítése sem megy könnyen), de ún. leiterjakabokat a magyar kínálatban viszonylag keveset találsz. De hogy megemlítsem a legnagyobbat: az Archaischer Torso Apollos tizedik sorában Tóth Árpád „lecsapott vállal meredő” kőről beszél, tehát szemlátomást az eredetiben álló Sturz szót „esés”, „hullás”, valamilyen lefele mutató mozgás jeleként értelmezi. Hadd valljam be, fájdalom: 

évtizedeken át engem is félrevezetett Tóth Árpád bűvös-bájos fordítása,

és csak a legutóbbi időben jöttem rá (vagy negyvenévi rilkézés után), hogy a Sturz itt „üvegbúrát”, „üvegköpenyt” jelent, a domborodó mellkas csillogó felületét, amely mintegy belülről világít. A vers amúgy is egyfajta „fényesemény”, a lámpák, búrák, villogások, vibrálások (vadállati irha!) vakító játéka. És ez csak a hám, a vers legfelső rétege… Hol vagyunk még az értelem kibontásától? Tudjuk, miről is szól pontosan ez a vers? A művészet villámcsapásszerű hatásáról? Vagy a nemzés – a „teremtés” – derűs, mosolyt kísérő aktusáról? Vagy arról, hogy egy torzó képes a teljes műalkotásnál is elemibb hatást kiváltani a szemlélőben? A műtárgyról szól az egész vers? Vagy épp hogy a műtárgy eltűnik lassan, és maga a szonett lép elő műalkotássá, és ő néz téged, és rád szól: meg kell változtatnod életed? És milyen összefüggésben áll a torzó ezzel az imperatívusszal? És milyen értelmű „változtatást” parancsol a szonett?  Minthogy köteteimbe csak egy változatot tudtam felvenni, a sok-sok változat ugaron maradt, és a kiadás óta is új változatokkal bővül, mondhatom: rátartással dolgozom, munka közben nem törődöm a megúszhatósággal, s a végén igyekszem örülni, hogy megvalósítottam valamit a bizonytalanságban.   

(Folytatjuk!)