Freud Zweignek[1]

Semmering

Bécs IX., Berggasse 19

[19]26. szept. 4.

Kedves Doktor Úr,

szinte azt kívánnám, bár soha ne ismertem volna meg személyesen Dr St. Zweiget, és bár soha ne viselkedett volna olyan szeretetre méltóan és tiszteletteljesen velem szemben. Így ugyanis gyötör a kétség, hogy vajon nem zavarja-e meg a személyes szimpátia az ítéletemet. Ha egy számomra ismeretlen szerzőtől kerülne a kezembe egy ilyen novelláskötet, akkor bizonyos, hogy habozás nélkül kijelenteném, hogy elsőrangú alkotóra és egy művészi csúcsteljesítményre bukkantam.

            De valóban azt gondolom, hogy ez a három novella[2] (szigorúbban: közülük kettő) remekmű. Az elsőt már ismertem, annak idején kifogásoltam valamely részletét, amelyet most nem találtam meg újra. Ez a novella különösen fölkeltette az érdeklődésemet, mert lehetővé teszi, sőt megköveteli a [pszicho]analitikus értelmezést, és mert Önnel beszélgetvén meggyőződhettem róla, hogy mit sem tud erről a titkos értelemről, miközben kifogástalan köntösben juttatja azt kifejezésre. Ön valószínűleg nem ismeri el egy ilyen értelmezés létjogosultságát, talán még viszolyog is tőle, én azonban nem tudom elvetni, és most még sokkal nyilvánvalóbb volt számomra a lehetséges volta. Az analízis nyomán azt kell feltételeznünk, hogy a költő által tárgyalt problémák és helyzetek kimeríthetetlen gazdagsága csekély számú „ősmotívumra” vezethető vissza, amelyek többségükben a gyermeki lelki élet elfojtott élményanyagából származnak, ily módon ezek a költött művek ama gyermeki fantáziák átköltött, megszépített, szublimált újrajátszásainak vagy új kiadásainak tekinthetők. Különösen könnyen kimutatható ez az első novellánál. Ha nyíltan megnevezzük a [történet] tudatosulatlan magvát, visszataszítónak fogjuk találni. A motívum egy anyáé, aki saját személyének kiszolgáltatása útján és árán vezeti be a fiát a nemi érintkezésbe, hogy megmentse őt az onánia veszélyétől, amelyet a gyermek hatalmasnak és az életét fenyegetőnek lát. Vannak, akik tudatosan emlékeznek ilyen fantáziálásra pubertáséveikből! A tudatalattiból mindenesetre sohasem hiányzik. Alapját képezi pl. a wagneri operák valamennyi megváltáskölteményének [Erlösungsdichtung] is. Költői feldolgozásban az onániát mint használhatatlan motívumot valami mással kell helyettesíteni; az Ön novellájában a játék a megfelelő helyettesítő.

            A kényszeresség, az ellenállhatatlan kísértés, a visszaesések a legnagyobb elszánás ellenére, az onánia mint életveszélyforrás, ezek közvetlenül a régi előkép vonásai; a gyerekszobában az onániára használt első kifejezés a „játék” – veszélyes játék, mondták a gyermeknek, az ember megőrül vagy meghal tőle – s a kezeknek és aktivitásuknak az Ön novellájában olyan mesteri módon megvalósított hangsúlyozása fölöttébb árulkodó. Hiszen a maszturbációban a kezek a genitális funkciójukat gyakorolják. Novellájában az ifjú játékos fiúi szerepe olyan félreismerhetetlenül van jelezve, hogy alig tudjuk elhinni, hogy a szerző szándéka nem irányult tudatosan erre. Én azonban tudom, hogy ez nem így van, azaz Ön a tudatalattiját hagyta működni. Így például a fiatalember, Pole 24 éves; pont ugyanennyi idős volt a 17 évesen férjhez ment, most 42 éves asszony legidősebb fia.

            Ha a novella bevezetése azt a tételt szemlélteti, hogy minden nő kiszámíthatatlan impulzusok kiszolgáltatottja, úgy ez az a homlokzat, amely korántsem a tudattalan tagadására szolgál. Ezzel szemben a novella tartalma azt bizonyítja, illetve mutatja meg, hogy ezek az impulzusok nagyon is meghatározhatók. A hűségre kötelezett özvegy arra ügyel, hogy védje magát a más férfiak kisugározta kísértések ellen. Hogy anyaként saját fiához kötődő libidófixációja van, arról nem tud, és ez az az ellenőrzése alatt nem álló pont, amelynek révén a sors a hatalmába tudja őt keríteni. Mindennek ábrázolása a novellában teljességgel korrekt, az én vizsgálódásom azonban analitikus, és meg sem próbál az irodalmi mű szépségéhez fölérni.

            Ehhez képest a második novella valamivel gyengébb. Érezni a szerző csekélyebb személyes érintettségét. Az analitikus motívum nem szorul értelmezésre; napnál világosabb. Az apa féltékenysége serdülő lányának szexualitására, aki az ősidőkben az ő [az apa] szexuális objektuma, az ő tulajdona volt. Ám ez a motívum önkéntelenül is ellenséges állásfoglalásra, ítélkezésre sarkall. Úgy találjuk, az apa igényének érvénye lejárt, valóban nem lehet riválisa az ifjúnak, valóban betöltötte hivatását, és fölöslegessé tette magát azzal, hogy anyagi téren gondoskodott a nőkről. Sorsa így hidegen hagyhat minket.

A harmadik novellán sincs mit megfejteni. Világos az ősmotívum: a férfi, akinek egy másik férfi fölkínálja a szerelmét[3]. Ám ennek a helyzetnek van egy problematikus mozzanata, legalábbis sokak, azaz valamennyi normálisnak számító ember számára. Miért nem tudja a férfi a [másik] férfi testi szerelmét elfogadni, ha egyszer pszichikailag a legerőteljesebb kötődést érzi iránta? Az elfogadás nem ellenkezne az erósz természetével, amely rendkívüli diadalt ülne a férfiak közötti természetes rivalizálás (az irigység meghatározta beállítódás) legyőzésével. A férfiszerelem fejlődéstörténetileg is könnyebb[en hihető, elfogadható] lenne, s talán kielégítőbbnek is találtatnék, minthogy nem kell legyőznie a férfi és a nő közötti idegenségnek azt a bizonyos maradékát, és mentes a szadizmusnak ama beszüremkedésétől, amely a nemek kapcsolatát megmérgezi. Nem ellenkezik az emberi „természettel” sem, ez utóbbi ugyanis biszexuális, mi több, ez a képtelenség[4] nem is létezett mindig, csak minket, mai embereket béklyóz, de közülünk sem mindenkit. Ám ahol fennáll, ott leküzdhetetlen. Aki beleütközik, annak reménytelenül szenvednie kell. Mi a magyarázata ennek az eleminek tűnő, ám az alaptermészettel nem magyarázható viszolygásnak, illetve képtelenségnek? Nem tudjuk, és a novella sem tesz kísérletet arra, hogy fölfedje. S ez kétségkívül így helyes. Az írás utal az apával való korábbi viszonyra, megmutatja a férfiasság túlhangsúlyozása általi kompenzálási kísérleteket, de arra szorítkozik, hogy egyszerűen, a maga tényszerű valójában ábrázolja a problémát.

            Ez az ábrázolás olyan művészettel, olyan nyíltsággal, igazságszeretettel és bensőségességgel történik, olyannyira mentesen a kor minden hazugságától és szentimentalizmusától, hogy készséggel elismerem: el sem tudok képzelni ennél sikerültebbet. Nos, ezt a dicséretet nagyon kevés választja el attól, hogy bírálatba csapjon át. Ez az ábrázolt tárgy minden görbületéhez, redőjéhez tökéletesen alkalmazkodó, az affektus mindahány mellékzöngéjét hallhatóvá tevő ábrázolóművészet már-már gyengíti az olvasóra gyakorolt hatást. Nem ad módot az olvasónak, hogy maga találjon ki, fejtsen meg, egészítsen ki bármit is, és az ábrázoló művész iránti csodálat már-már az ábrázoltak iránti érdeklődés elé tolakszik.

            A kritika aligha lesz képes e teljesítmény méltó értékelésére. Adós marad majd a szerző alkotói lelkiismeretességének kidomborításával, a hangsúlyt valamely mellékes momentumra tolja el: az „érzések zűrzavarát” a tisztelt tanár felesége iránti szerelemben keresi majd. Holott az asszony ebben az összefüggésben csupán kontrasztfigura. A konfliktus egyedül abban áll, hogy az ifjú viszonozni szeretné egy férfi szerelmét, ám egy rejtélyes belső tiltás következtében képtelen rá.

            Ha az Ön novelláit ama férfiú[5] műveivel hasonlítom össze, akinek írásait a legmélyebben áthatja, meghatározza az elfojtott tudatalatti, az Ön javára szóló különbséget konstatálok. D. súlyosan perverz neurotikus, írásain látszik az önző törekvés, hogy [kielégítetlen] szükségleteinek feszültségét legalább szimbolikusan kielégítve lezsilipelje, s egyben ki is használja az alkalmat, hogy megijessze és megkínozza az olvasót. Ön [viszont] megfigyelő, fürkésző-hallgatózó típus, aki jó szándékkal és szeretettől eltöltve birkózik a hallatlanul nagy dolgok megértéséért. Öntől idegen az erőszak.

            Ahelyett, hogy elnézést kérnék ezért a kis élveboncolásért, köszönetet mondok Önnek és üdvözlöm

szívből az Ön

Freudja

Zweig Freudnak

Kapuzinerberg 5

Salzburg 1926. szept. 8.

Legtiszteltebb Professzor Úr, szellemi műve mellett Ön csodálatosan ért egy nagy művészethez: hogyan szégyenítsen meg a jóságával. Nemcsak a nekem mondott szavai, hanem már pusztán a tény is, hogy az emberek sürgetése közepette és a megoldandó problémák súlya alatt, pihenőideje rovására vette a fáradságot ilyen mélyreható pillantással mérni föl egy művet, amely végtelen sokat köszönhet Önnek; már ez jócskán zavarba hoz – tegnap nem is voltam képes írni Önnek.

            Hadd mondjam most ki világosan, mit köszönök, mit köszönünk Önnek sokan – a bátorságot a pszichológiában. Ön, ahogyan számos egyénnek is, úgy egy egész korszak irodalmának is föloldotta a gátlásait. Önnek köszönhetően sok mindent látunk – Önnek köszönhetően sok mindent kimondunk, ami különben meglátatlan és kimondatlan maradna. Mindez ma még nem világos, mert még nem látjuk történeti távlatban, oksági formáiban [ursächliche Formen] irodalmunkat. Még egy vagy két évtized, és ki fog világlani, mi volt az az összefüggés, az a [közös] impulzus, amely Franciaországban Proustot, Angliában [D. H.] Lawrence-t és Joyce-ot, akárcsak a német szerzők egyik-másikát egy csapásra újfajta pszichológiai merészségre ösztönözte. Az Ön neve lesz az. És mi soha nem fogjuk megtagadni ezt a nagy útmutatót.

            Számomra a pszichológia (Ön ezt mindenki másnál jobban megérti) ma az életem tulajdonképpeni szenvedélye: a szenvedély. És egyszer majd, ha kellőképpen érteni fogok hozzá, a legnehezebb tárgyon, saját magamon szeretném gyakorolni. A Freud utáni korszak önéletírása is világosabb és merészebb lehet minden korábbi időénél. Épp Tolsztojt tanulmányozom ebből a szempontból – mindennap arra biztatja saját magát, hogy legyen merész és őszinte. Mégis kitér a valóban világos igazságok elől. Eddig még senki nem szorította őt kíméletlenül sarokba, amihez én nagy kedvet érzek. Az újabbak közül merész volt (kellő felismerések híján) Hans Jäger a „Christianiaboheme”-ben és a „Kranke Liebe”-ben[6]. Állítólag ilyen Frank Harris megszerezni még nem tudott könyve is.[7] De úgy gondolom, a mi, termékenységét illetően gyenge korunk [is] fog felismeréseket és dokumentumokat hátrahagyni: Önnek köszönheti az ehhez való bátorságot.

            Semmit nem kívánok hőbben, mint hogy Professzor Úr egészsége stabil maradjon, és műve tovább gyarapodjék: a lélekért folyó láthatatlan küzdelemben még mindig Ön a döntő tényező. Még mindig Ön az egyetlen, aki a szellem mechanikáját alkotó módon magyarázza meg nekünk. Nagyobb szükségünk van Önre és az aktivitására, mint valaha.

Szeretettel, hálával és tisztelettel

őszinte híve

Stefan Zweig

*

Jegyzetek:

[1]  Forráskiadás: Stefan Zweig / Briefwechsel mit Hermann Bahr, Sigmund Freud, Rainer Maria Rilke und Arthur Schnitzler. S. Fischer Verlag, 1987

[2] Zweig Die Verwirrung der Gefühle (Az érzések zűrzavara) c. elbeszéléskötetének novelláiról van szó. Maga a kötet ugyan 1927-es évszámmal jelent meg az Insel Verlagnál, ám Freud 1926 őszén már nyilvánvalóan ismerte a benne közölt három elbeszélést: a Vierundzwanzig Stunden aus dem Leben einer Frau (Huszonnégy óra egy asszony életéből), az Untergang eines Herzens (kb.: „Egy szív hanyatlása/pusztulása”) és a Die Verwirrung der Gefühle címűeket. [A ford.]

[3] Nem a kedvesét, nem a szeretőjét; a saját gyengéd érzelmeit. [A ford.]

[4] mármint a homoerotikára [A ford.]

[5] F. M. Dosztojevszkij

[6] Hans Henrik Jæger (1854–1910) norvég író. Fra Kristiania-Bohèmen c. regénye eredetiben 1885-ben, német fordításban 1902-ben, a Syk kjærlihet című (Kranke Liebe / „Beteg szerelem”) regény eredetiben 1893-ban, német fordításban 1920-ban jelent meg. [A ford.]

[7] Frank Harris (születési nevén James Thomas Harris; 1856–1931) ír-amerikai író. Zweig nyilvánvalóan My Life and Loves című, eredetiben 1923–26-ban, német fordításban 1926–29-ben megjelent, nagy feltűnést keltő önéletrajzára gondol. [A ford.]