Az európai írók között, akik, ím, összegyűltünk ebben az órában, hogy megerősítsük a szellemi egységet illető régi hitvallásunkat, nekünk, akik németül írunk, fájdalmas és tragikus primátusunk van. Mi voltunk az elsők, akiken kipróbálta erejét az a brutalitás, amely ma elborzasztja és rémületben tartja a világot. Velünk kezdődött az ezer meg ezer ember elűzése otthonából és hazájából. Ez először kemény próbatétel volt számunkra. Ma azonban már nem panaszoljuk ezt a kitaszíttatást. Hiszen hogyan is állhatnánk e szabad ország ítélőszéke elé, hogyan állhatnánk saját belső ítélőszékünk elé, ha a mai Németország megkímélt vagy netán még ünnepelt is volna bennünket? Szabadabbnak érzi magát a lelkiismeretünk így, látható módon leválva, elkülönülve azoktól, akik a történelem legnagyobb szörnyűségét szabadították a világra. Ám ha mégoly kevéssé érezzük is magunkat felelősnek az elkövetett embertelenségekért, e szörnyű tettek árnyéka valamely titokzatos módon mégis terheli a lelkünket. Mert nektek, más nemzetekből való európai barátaim, mégiscsak könnyebb. Ti legalább büszkén mondhatjátok ezen emberi méltóságot megalázó borzalmas intézkedések láttán: „Ezek nem mi vagyunk! Ez idegen szellem, idegen ideológia!” Mi, német anyanyelvű írók azonban titkos és rettenetes szégyent érzünk e mind gátlástalanabb erőszaktételek láttán. Mert ezek a dekrétumok német nyelven születtek meg, azon a nyelven, amelyen mi magunk írunk és gondolkodunk. E brutalitásra ugyanannak a német kultúrának a nevében vetemednek, amelyet szolgálni igyekeztünk a műveinkkel. Nem tagadhatjuk, hogy a hazánk az, amely ezt a rettenetet a világra szabadította. S jóllehet a németek szemében mi már rég nem számítunk németnek, mégis úgy érzem, hogy minden egyes francia, angol, belga, norvég, lengyel, holland barátomtól nyilvánosan bocsánatot kell kérnem mindazért, amit a népe ellen a német szellem nevében elkövetnek.

Önök talán csodálkoznak, amiért továbbra is ezen a német nyelven alkotunk és írunk.  Ám ne feledjük: az író az országát elhagyhatja ugyan, de sosem válhat le arról a nyelvről, amely gondolkodik és alkot benne. Ez az a nyelv, amelyen egész életünkben harcoltunk a nacionalizmus önistenítése ellen, és ez maradt az egyetlen fegyverünk, amellyel továbbra is küzdhetünk a világunk emberi rendjét feldúló s az emberiség méltóságát sárba tipró bűnös és mételyező szellem ellen.

De, kedves barátaim, bármennyit veszítettünk is hitünkből és optimizmusunkból az emberiségnek a bestialitásba való visszaesése láttán, egyvalamit mégiscsak nyertünk ebből a próbatételből. Azt hiszem, ma valamennyiünkben új és szenvedélyesebb meggyőződés izzik a szellemi szabadság nélkülözhetetlen és szent voltáról, mint bármikor korábban. Mert épp az élet legszentebb értékeihez a legkülönösebb a viszonyunk. Megfeledkezünk róluk, amíg rendelkezünk velük; életünk gondtalan óráiban ugyanolyan kevés figyelemre méltatjuk őket, mint amennyire fényes nappal a csillagokat észleljük. Először mindig be kell sötétednie, hogy észrevegyük, milyen diadalmasan ragyognak a fejünk fölött az örök csillagzatok. Ugyanígy kellett eljönnie ennek a sötét órának, talán a történelem legsötétebbikének, hogy fölismerjük: a szabadság épp olyan elválaszthatatlan a lelkünktől, mint a lélegzet a testünktől. Tudom – soha nem volt méltóságában annyira megalázva az emberiség, mint ma, soha nem voltak még ennyire rabszolgává igázva és erőszak elszenvedőivé téve a népek, soha ilyen aljas módon nem becstelenítették meg és nem kínozták Isten képmását; de másfelől, barátaim, soha, de soha nem ismerte még fel ily világossággal az emberiség, mennyire nélkülözhetetlen az emberi lélek számára a szabadság. Soha még ennyi ember nem gyűlölte ilyen egyetértésben és egy akarattal a zsarnokságot és az elnyomást, és soha nem áhították még ilyen hevesen a megváltó üzenetet, mint most, kipeckelt szájjal. Ha ma csupán egyetlen szavunk is utat talál odaátra, a börtönükbe, föllélegezve érzik meg, hogy túl korán ültek diadalt a rabtartóik. Mert leigázottságukban is tudni fogják, hogy vannak még szabad emberek szabad országokban, akik nemcsak saját magukat akarják szabadnak tudni, hanem minden embert, minden népet, az egész emberiséget.

Ám épp ez a szabadság, amelyben e szabad országban részünk van, ró ránk, írókra, költőkre egy szent kötelességet, amelynél sürgetőbb, fontosabb kötelességünk soha életünkben nem lehetett. Rajtunk, a szó hatalmával bírókon a sor, hogy ma, e megzavarodott s félig már meg is semmisült világban mindenek ellenére tántoríthatatlanul fenntartsuk és hirdessük a morál erejébe vetett hitet és a szellem végső legyőzhetetlenségébe vetett bizalmat. Fogjunk össze hát, és teljesítsük ezt a kötelességet a művünkben és az életünkkel, ki-ki a maga nyelvén, ki-ki a maga hazájáért. Csak ha hűek vagyunk önmagunkhoz ebben az órában, s egyszersmind hűek egymáshoz akkor mondhatjuk, hogy becsülettel teljesítettük a kötelességünket.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: In dieser dunklen Stunde. Szolidaritási üzenet a német emigráns írók nevében; felolvastatott az amerikai PEN-Club által a European P.E.N. in America megalapítása alkalmából 1941. május 15-én adott banketten. Először (1941. május 16-án) az emigráns szerzők New Yorkban kiadott Aufbau című folyóiratában látott napvilágot.