A földút, mely az utolsó megállómhoz vitt, két mandulafenyő között indult, majd onnan kanyargott tovább. Alig látszott, de egy nagy, elhanyagolt kertet szelt ketté. Az út alig volt letaposva, kevesen járhattak erre. A fák épp rügyezni kezdtek. Hallottam a madarak hangját, meg a könnyed szellőtől meg-megremegő ágak suhogását.

Egyedül jöttem. Olyan volt minden, mintha megadnám magamat. Egyedül akartam lejárni életem utolsó útját. Maga nem volt még akkor, senki sem volt. Én jöttem ide először. Én voltam, aki először evett az ebédlőben, én voltam, aki először dőlt le a sezlonokra, aki először sétált a kertben, és éjszakánként álmatlanul nézte a plafont. Az út elején nyomasztó érzés tört rám. Nagyon magányosnak és haszontalannak éreztem magam. Úgy álltam ott, mintha egy egész élet kivonata lennék. A bőröndöm hirtelen elnehezült, nem bírtam el. Milyen furcsa; az ember holmijai is úgy gyűlnek össze az évek alatt, mint az emlékek. Aztán egy csomó apróság, tudom is én, a fotelek, a függönyök, a kanapé, a könyvespolc, az ébresztőóra, a csipkés terítők, az asztali lámpa, a tükrös levéldoboz egyenként eltűnik. Az emlékek viszont maradnak.

Úgy csúszott ki életem sok-sok részlete a kezem közül, mint a tengerbe hajított könyvek, melyek lassanként szétolvadnak, feloldódnak a vízben, mintha soha nem is léteztek volna. Csupán egy bőröndöm van. Mégis, szerintem egy embernek az én koromban elég egy bőrönd. Sőt, affelé az iszonyú vég felé haladva nem kell még az az egy sem. Az ágy, melyen feküdtem, a pohár, melyből ittam, az ablak, melyen néztem kifelé, mind rámarad valakire. Az élet és közöttem szövődött anyagi kötelékeknek így kell megtalálniuk az én utánam következő tulajdonosaikat.

A földút elején előbb lejátszódott bennem egy egész élet. Egy érzés volt csak, nagyon rövid ideig tartott. Aztán beléptem a nagy, fehér épületbe. Én érkeztem elsőnek. Én voltam az első vendég, az első öreg, az első fárasztó figura. Mennyire nagy volt az épület, és én mennyire egyedül voltam! Ez a te szobád, néni, mondták. Furcsálltam, hiszen én eddig ahhoz voltam szokva, hogy Tanárnőnek hívnak, és nem akartam elhinni, hogy annyira megöregedtem, hogy néni lettem. Ez itt a szekrényed, az ágyad, az asztalod, a kancsód, a széked, sorolták. Úgy tűnt, összekeverik az öregeket a bolondokkal. Tudtam, mi az a kancsó, és a széket is felismertem. Ez az ágyneműd, folytatták. A fűtést este tízkor kikapcsolják. Éjszakánként hideg van, azt mondták, jól takarózzak be. Szóval éjszakánként hideg van. Az én éjjeleim mindig hidegek voltak, Samim úr. Szemem előtt megjelent a fény felé néző szobám. Üveges ajtaja volt, bevilágított a társalgóban felkapcsolt lámpa fénye. Éjjelente mindig azt a beszűrődő fényt nézegettem. 

Ez a mosdód, néni. Oda kell tenni a szappant, ide meg a fogkefét, mondták, és közben alig észrevehetően a számat nézték. Ó, miféle szobákban laktam én, micsoda fürdőszobákat láttam már! Jól tudtam, hová kell pottyantanom ama nemes anyagot. A padlón szőnyeg van, viselj papucsot, az ablakok nehezen nyílnak, nem tudod egyedül kinyitni, szólj nekünk, mondták. Az ablakok óriásiak voltak, a mennyezet pedig nagyon magas. 

Maga nem volt még itt. Higgye el, a szobám felvidult, miután ön idejött. Az ablakok kisebbek lettek, a madarak ideszálltak hozzám. Végre magaménak éreztem a székemet, az ágyamat, a kancsómat. Néha van az úgy ugyebár, hogy az ember nem tud megbarátkozni a saját nevével, ha kimondja magának, úgy érzi, csak néhány értelmetlen hang, pedig a saját neve az. Na, az én szobám is ilyen volt, mielőtt maga idejött volna. A kancsóért nyúló ráncos, májfoltos kezem is mintha egy idegené lett volna. A kancsó pedig egy különös holmi volt csak, és attól féltem összetörik, ha hozzáérek. 

Eszembe jutott egy apró, meleg szoba a havas hegyek és a habos, sötétkék, háborgó tenger közé szorult kisvárosban. A szoba a tengerre nézett. Egy hatalmas kandallóban ropogott a tűz. Akkoriban soha nem fáztam. Aztán ott volt Peri.

– Nem tudom, merre lehet! Jaj nekem! Itt hagyott és elment. – kesergett.

Én meg nevettem is rajta, sajnáltam is.

– Ha tudnám, hogy itt van mondjuk ezeknek a havas hegyeknek az ormán, gondolkodás nélkül elindulnék és megkeresném! – mondta a tengerhez hasonlóan megvadult szemekkel, vékony flanelruháját szorongatva.

– De hát ez csak szerelem, Peri! Elmúlik!

– Nem múlik el, barátném! Ez a tűz itt bennem nem múlik!

Peri függönyt hímzett nekem, és azt kívánta, hogy egy szerelemmel teli otthonban rakjam majd fel az ablakba. Mennyire szépen hímzett! Szenvedélyesen, szerelemmel. Aztán esni kezdett a hó, azokban a délutáni, nyugodt órákban. Mint pihe-puha falatok, hullottak a tengerbe a hópihék. A víz elnyelte őket. Eszembe jutott fiatalkori arcom. A lány arca, aki nem szerelmes, nem álmodozik. Csak a komor önmagamat láttam magam előtt, a fekete cipőmben. Szemöldököm vékony volt, akár egy fuvallat, az arcom áttetsző, fehér. Olyan voltam, mint egy sziluett, és ilyen is maradtam. Egy fekete cipős árnyék. 

Azt mondták, ne üssek szöget a falba, ne akasszak ki képet, mert tilos. Ki ismerte volna jobban a tiltásokat, mint én? Hát nem olyan életet éltem, ami tiltásokkal volt körülbástyázva? Hát nem tartottam be minden szabályt egész életemben? Harmincöt éven át tanítottam, mi tilos. Mindazonáltal már jó régen levedlettem magamról ezt a mogorva álarcot. Amikor kijöttem a fény felé néző szobámból, hogy átmenjek a társalgóba, mindig magamra vettem egy mosolyt. Muszáj volt.

– Azt hiszik, maguktól fogom megtanulni, mit szabad és mit nem? – mondtam.

Mégiscsak felvettem a harmincöt éven át viselt pózt. Onnantól fogva hívtak „mogorva néninek”. Eleinte sokat voltam csöndben, de ez nem tartott sokáig. Aztán púpom lett, a szememből eltűnt a fény, remegett a hangom. Azt mondták, ha hoztam terítőt, rátehetem az asztalra, de ők nem adnak. Azt is mondták, a vacsora pontosan este hétkor van, nem ehetem meg a szobámban, le kell mennem az ebédlőbe. 

Maga nem volt ott akkor, Samim úr. Nem volt még ott a nyakkendőjével, a filckalapjával, a napilapjaival, érdeklődő tekintetével, a „Parancsoljon, asszonyom” -féle szavajárásával. Én voltam az első vendég. Nekem szellőztették először ki a szobámat, nekem ágyaztak meg először, én ültem először, egyedül a tévészobában. Maga és a tréfái még nem voltak sehol. Lehet, hogy ezeket nem mondták magának, Samim úr. Lehet, hogy finoman megemlítették, mindenesetre én ezt így éltem meg. Nekem nagyon nehéz volt ez, ugyanis minden nehéz volt, ami ebben a házban volt, a fényre néző szobámmal együtt. Nem vittek el magukkal a meleg, párás városba, mondván rosszat tenne az egészségemnek. Pakoltak nekem elemózsiát, hátha nem kapok enni első este, ez jól esett a szívemnek. Azt itt azt mondták, ha kipakoltam, menjek a tévészobába, csinálnak teát, majd együtt megisszuk. Ezt tényleg mondták, emlékszem, mert nagyon örültem akkor. 

Amikor először jártam abban a havas hegyek és tenger közé szorult városban, Peri azt mondta azzal a mosolygós szemével, lakjak nála, ha gondolom. Most visszagondolok, és azt kérdezem magamtól, Peri mosolyát vajon a szerelem tette olyan széppé? Ki tudja, hol van most Peri. Talán meghalt. Sokan meghaltak már nálam fiatalabbak is, de remélem ő jól van, ráadásul ott volt az a szenvedélyes szerelem. Halkan behúzták az ajtót, és kimentek. Ott álltam egyedül a bőröndömmel. Ó, Samim úr! Átélt valaha ilyen érzést? Maga nagyon szerette az életet? Egész élete derűsen, vidáman telt? Istenem, miért nem volt annyi időnk, hogy beszéljünk ezekről? Talán elmondhatta volna nekem, Samim úr, hogy miért szeretett élni. 

Szerintem maga szeretett kártyázni. Amikor tanítóként az ország keleti részén töltötte a kötelező szolgálatot, kijártak néha a folyópartra a feleségével, a barátaikkal. Előbb rakıt ittak. Aztán valamelyik cimborája szazon játszott, maguk meg énekeltek. Talán kicsit nekibúsult nótázás közben. Rágyújtott egy cigarettára, nézte a füstjét, aztán sóhajtott egy nagyot. Előkerült a kártya, a pişti nevű játékot szerette a legjobban. Tudom ám, én tudom, hogy elmesélte volna ezeket, ha lett volna időnk. Szerintem maga mindig nevetett. Én soha nem nevettem, Samim úr, és soha nem voltam szerelmes. De Peri őrülten szerelmes volt. Sajnáltam őt. 

A szőnyegek idehozták a lépéseik hangját. Ketten voltak, egy nő és egy férfi. Amikor elmentek, minden porcikám sajogni kezdett. Mintha itt se lettek, nem is léteztek volna. Csak álom volt az egész, egy rossz álom. Felhős volt az ég, a szobámra sötétség vetült. Felnyitottam a bőröndöt. Kivettem a papucsomat, a gyapjúzoknimat, a kardigánomat, a kendőmet, a rövidlátó-szemüvegemet, a hálóingemet, a flanelruhámat, az alsóneműt, a fogkefémet, a szappantartót. Meg a túrós pogácsás zacskót. Levettem a cipőmet, felvettem a gyapjúzoknit és a papucsot. Bepakoltam a holmikat a szekrénybe. Felakasztottam a fekete kabátomat, odaraktam alá a fekete cipőmet. Ez voltam én. Egy üres, fekete kabát és cipő. A szekrény egy koporsó volt. Bebújtam az ágyba. Ez volt az utolsó ágyam. Sírva aludtam el. Nem vagyok egy sírós alkat, Samim úr, de az ember nagyon szerencsétlenül érzi magát ilyenkor. Ha nem sírtam volna, nem tudtam volna elaludni. 

Aztán teltek a napok. Megszoktam, hogy a sezlonon üldögélek. Megszoktam, hogy egy várostól messzi kertben csiripelnek a madarak, hogy nyolckor van a reggeli, hogy este csak egy-két kekszet eszem. Megszoktam a reggel érkező, este távozó ápolókat, az este érkező, reggel távozó ügyeleteseket, a kék kötényes női személyzetet az ebédlőben. Azt azonban nem bírtam megszokni, hogy üresek a társalgók, hogy egyedül kell bolyonganom a folyosókon, hogy egész éjjel a plafont bámulom. A fák kizöldültek. Föld- és fűillat járta be a levegőt, előző nap eső esett. Kint üldögéltem az erkélyen a kardigánomban, magam köré tekertem a kendőt. Perire gondoltam. Az utóbbi időkben egyébként is csak rajta járt az eszem, arra, hogyan volt képes ragaszkodni ahhoz a reménytelen szerelemhez. Egyszer Perivel épp mogyorókat keresgéltünk az udvaron, hogy megnézzük, érettek-e már. Peri végre nem merengett annyira el, és kevesebbet sóhajtozott. Aztán a messzeségben feltűnt egy nő. Felénk közeledett. Peri felsikoltott, majd megölelte. A földije volt. Leültünk a tűzhely mellé, rádobtunk pár újabb fát, hirtelen fellobbant a tűz. Teát főztünk. 

– A te embered nagyfia… – kezdett bele egy mondatba a nő, de nem tudta befejezni, Peri kezéből kiesett a pohár. A forró tea a combjára ömlött. Peri meg sem rezzent, csak állt ott dermedten. Napokig kenegettem a sebeit. Varasodni kezdett, aztán újra lejött a bőr. Egy jajszó sem hagyta el az ajkát. 

Sokat gondolkodtam azon, hogyan vált hirtelen olyan hallgataggá, kedvetlenné. Hogy hogyan változott meg egyetlen egy szó hatására. Aztán autó hangját hallottam. Épp a hímzett függönyeimen merengtem el. Maga szállt ki abból az autóból, Samim úr. Kíváncsian körülkémlelt, majd belépett az épületbe. Hirtelen minden elszállt a fejemből: Peri, a szerelem, a függönyök. Alig akartam elhinni, hogy itt van, hogy egy hozzám hasonló valaki jön ebbe a nagy, néma épületbe.

Milyen vidám volt, milyen mosolygós! Egy csomó mindent kérdezett tőlem. Aznap éjjel nyugodtan aludtam. Nem idegenkedtem az ágyamtól, nem úgy néztem a szekrényemre, mintha koporsó lenne. Pedig az első reggel, az után, hogy este sírva aludtam el, azon kaptam magamat, hogy úgy bömbölök, mint egy gyerek. Rögtön felkeltem akkor, hogy megszabaduljak attól a hangtól. Azt mondtam magamnak, hogy ez az én szobám. A kert, ameddig az ablakból a szem ellát, az enyém, enyém a mennyezet, enyém a tiszta, de idegen ágy. Bár a szobám ugyanolyan volt, mint a mellette sorakozó többi szoba, és semmi nem emlékeztetett rám belőle, akkor is az enyém volt. Egészen addig, amíg jön valaki utánam, és el nem foglalja. Rendben, mondtam magamnak, akkor hát legyen elég neked a fal, amelyre nem akaszthatsz képet, az ablak, amelyet nem nyithatsz ki, amikor akarsz. Mégis mit akartál az élettől ezidáig? 

Márpedig akartam, Samim úr. Szerettem volna a fotelt, amelybe beléivódott a szagom, egy rádiót, ami bár rossz, de sok évet eltöltött velem, és szerettem volna Peri barátságát. Szerettem volna azt, amit mindez jelent egy embernek az életében, amit élt. Kezembe vettem a túrós pogácsás zacskót. Kisétáltam a szobából. Nagyon későre járt már, rég megteázott mindenki. Az ajtómra a hetvenhetes szám volt írva. Azt mondtam magamnak: akkor még van két évem. Bárcsak hetvenöt lett volna kiírva. Két folyosó, az egyik jobbra, a másik balra. Melyikre is mondták, hogy abba a helyiségbe vezet, ami emberzajtól hangos? Melyiket kellett volna választanom, hogy abba a meleg szobába érjek, melynek falain visszhangoznak a vidám kacagások? Nem találtam senkit, akit megkínálhattam volna a túrós pogácsával. Gondoltam, információt kérek valahonnan. Este volt már, a vasajtót szorosan bezárták. Az ebédlőben az asszonyok mérgelődve beszélgettek maguk közt, őket sem kínálhattam meg. Az irodában pár fiatal volt. 

– Köszönjük, néni, tele vagyunk! Majd éjszaka elrágcsálod, ha megéhezel. – mondták, nem értettek engem. Hosszú út állt előttem, meg akartam szabadulni a rakományomtól. Meg nem ettem volna. Bementem a mosdóba. Megnyitottam a csapot, és bosszúsan bevizeztem a pogácsákat. Aztán kidobtam a szemeteskosárba, utána még bele is köptem. Kijöttem a mosdóból. Egymás után sorakoztak a szobák. Nyolcvanöt, nyolcvanhat, nyolcvanhét… Megtaláltam a tévészobát. Ott volt egy csomó fotel, mind üres. Az ablakok ragyogtak, hideg volt. 

Télen, amikor Perivel a tengerre néző szobában üldögéltünk, az ablakok jégvirágosak voltak. A Peritől kapott függönyeim ott voltak, rajta a szegfűk vidámságot kölcsönöztek a helyiségnek. 

– Kívánom, hogy egy szerelemmel teli otthonban függeszthesd fel őket, barátném! – mondta. Nem lett hová felraknom. Soha nem lettem szerelmes. És ha lettem is volna, mire mentem volna vele? Mire lett volna jó az, hogy belehalok a szerelembe ahelyett, hogy egy ilyen óriási épület aprócska szobájában töltöm utolsó napjaimat úgy, hogy mindig, minden szabályt betartottam és soha nem voltam szerelmes? Elmúltak az évek, és én egyre csak Peri szerelmén gondolkodtam. Hogy lehet, hogy egy ember annyi éven át hordoz magában egy ilyen reménytelen szenvedélyt? 

A függönyeim… Megfizettek azért, hogy egy fényre néző szobában tölthessek pár évet. Remélem, kifakultak rajta a hímzések. Remélem, mindenféle műszálas tüllök, koszos lepedők közé keveredik, és kidobják anélkül, hogy valaha is felraknák valahova. Egy szerelmes otthonba szánták őket. Szerelmesnek lenni a legnagyobb magány, mondta Peri. Miután ott járt az a nő, neki befellegzett. Bár a sebei begyógyultak, az addig állandóan a szerelemről áradozó lány kedvetlenné, hallgataggá vált. Aztán elmentem abból a városból. Hat levelet írtam Perinek. Mindegyik visszajött. 

Hát így van ez, Samim úr. Ha lett volna annyi időnk, hogy összefoglaljuk egymásnak az életünket, én Periről és az ő menthetetlen szerelméről meséltem volna. Talán ha Periről mesélek, akkor én is átéltem volna, mi az a szerelem. Maga a mellettem lévő szobát kapta. Nagyon boldog voltam. Milyen bőbeszédű volt, Samim úr! Elmondta, hogy a felesége tíz évvel ezelőtt halt meg, hogy soha nem született gyerekük, hogy a saját akaratából jött ide. Azt is mondta, hogy boldog lesz, hogy itt élhet, és nagyon örül, hogy engem megismerhetett. Aztán mesélt még sokat arról, mi folyik a világban. Évek óta nem foglalkoztam vele, érdekelt is engem? Magát mégis rajongva hallgattam. Aztán meg, milyen érdeklődő volt! Mindenre odafigyelt: arra, hogy milyen olajfesték van a falakon, hogy milyen márkájú a tévé. Hogy volt képes ennyire szeretni az életet? Egy csomó kérdést tett fel nekem, egyikre se tudtam válaszolni. Maga viszont egy nap alatt megtudta, hogy hol van a melegvízóra, hogy mi van az étlapon, hogy hogyan tud hozatni napilapokat, és milyen buszok járnak erre. Nagyon csodálkoztam. Meg aztán, mindig azt mondta nekem, amikor a szobáinkba mentünk: „Parancsoljon, csak ön után, asszonyom!”. Mindig jó éjszakát kívánt. 

A szobámat egészen szépnek láttam már. Mintha már száz éve abban az ágyban aludtam volna. Vizet öntöttem a kancsóból a poharamba, hatalmas kortyokban ittam. Belenéztem a tükörbe, az arcom kipirult. Arra gondoltam, hogy ön a mellettem lévő szobában, egy ugyanolyan ágyban alszik, mint amilyenben én. Elmosolyodtam, mikor arra gondoltam, hogy talán horkol éjszakánként. Éjjel nem fáztam, és nem ébredtem fel. A mennyezet nem tűnt olyan magasnak. Magával és Perivel álmodtam. Ó, Samim úr! Annyira örültem, hogy itt van! A mennyezet addig olyan magas volt, és hullámzott, amikor néztem. Féltem, hogy éjjel rosszat fogok álmodni, és kirohanok a szobámból; majd az üres épület falain fog visszacsendülni a hangom, miközben az ügyeletesek valahol félrehúzódva, összegömbölyödve alszanak, végül ez a csengő hang halálra rémít. Itt volt már maga is velem. Hetvennyolc éves volt. 

Az élet egy hosszú út, nem tudni, mikor ér véget. Tudom, hogy sokat mondják ezt. Eljön a nap, amikor az élet egy nehéz teher lesz az ember hátán. Ezt is sokat mondják, és én hiszek benne. Magának azonban nem volt teher az élet, Samim úr. Mi jogon hagyott itt engem e magas mennyezetek között? Mi jogon aludt el abban az idegen, fehér és hideg ágyban, hogy aztán ne ébredjen fel többé? Most egyedül sétálok a kertben azon az úton, ahol együtt sétáltunk. Mi jogon hagyott itt engem egyedül?

Nem szabadott volna a mellettem lévő szobában laknia, Samim úr. Akkor aludtam volna magamban, és nem gondoltam volna arra, hogy ott fekszik a szomszédban. Bárcsak egy másik szobában lakott volna! Most már a legtöbb foglalt. Közeledem a hetvenhatodik évemhez. Alig találok magamnak helyet a tévészobában. Az ablakok be vannak párásodva, mint a boldog otthonokban, de bent büdös van. A WC-re várva vagy az ebédlőben veszekedést szítok. Szöget verek a falba, képeket teszek ki. Nem tartom tisztán a szobámat, és mindennap lemegyek az igazgatóhoz, hogy panaszt tegyek valakire vagy valamire. Már nem tartom be a szabályokat, érdekel az engem? A szőnyegek mégis elnyelik a lépteimet. Nagyon hiányzik Peri, a függönyeim és maga. Jó, hogy belépett az életembe, Samim úr. Jó, hogy belépett.

*

A szöveg eredeti címe: Siz ve Şakalarınız