Aznap későn kelt fel a nap. A hideg köd a húgyszagú pataktól és a fölötte átívelő régi vasúti híd rései közül felemelkedve fostos macskák módjára, dörgölőzve kúszott fel a mocsaras fák ágaira. Itt-ott, töredezetten észre lehetett venni egy kis fényt, de a nap további részére nézve nem tűnt úgy, hogy az képes lenne felmelegíteni a levegőt.

A szegénynegyed néhány házából vékony füst kígyózott felfelé. Talán régi, ócska fapapucsok darabkáit dobták a meghorpadt, lepotyogott mázú lemezkályha kialudni készülő parazsára. Csak nem nyúltak fekete, tolvaj kezek a Gyertyanemég Dzsámi kis csorgókútjával szemközti, bármelyik pillanatban összeomolni kész cipőspolcra gyömöszölt fapapucsok után? Ráadásul előző éjszaka.

Előbb egy erős rúgás a sarki villanyoszlopra. Végül is már százszor ki lett próbálva előtte. A régi ócskavasról már így is mindenhonnan hull a rozsda, ha egyszer imbolyogni kezd, mint egy kényes menyecske, a világítás azonnal kialszik. A sercegő csöndben az utca legalább tíz percig sötétbe burkolózik. Utána már csak a drótkerítést kell lehúzni valahol, aztán hopp, már bent is vagyunk az udvaron.

Az igazi kincs azonban a fakapu mögött rejlik. A zöld és hűs szőnyegekkel terebélyesedő szent frissességben Allah felé nyúló fagyos kezű szentek kegyeletéért és könyörületességéért égő csillárok és a sarokban feltekerve sorakozó bundák vannak. Ám a Ramadán hónapjában átlépni azt a küszöböt mégis csak a legnagyobb bűn. Az udvar kevésbé veszélyes. Sőt, a lábgombaszagú régi fapapucsok elcsenése még talán jó cselekedetnek is számíthat.

Ki tudhatja, milyen gondterhes volt a múlt éjszaka?

Legyen a neve mondjuk Şaziye. Gesztenyebarna haja válláról tekergőzik alá meztelen hátára. Nem túl szép. Talán. Az egyik melle kicsit nagyobb a másiknál. Mint egy aprósütemény. Mellbimbóján odakozmált pisztácia. Lába irányában régi folyó kanyarog. A vízfelszínen földrengések nyomai.

Şaziye az ágy végében. Kayáék Bünyaminja ül mellette. Mellkasa fel-le emelkedik. Két keze az ágyéka előtt. Tegyük fel, hogy Bünyaminnak elfogyott a Samsun cigije. Reggel óta szorgosan dolgozó kezével egész nap güllaçot[1] és darahelvát mért. Az egész bolt négy lépés hosszú. A Basmanei Rendőrőrs felé néző oldalán légypiszok. Több, mint nyolc órát dolgozott. Jobb szemöldöke fölött vágásnyom. Az Altınordu pályáján szerezte szögletnél. Bünyamin a vállánál fogva lenyomja Şaziyét az ágy szélére. Nem túl szép a combja. Kövérkés.

Mondjuk, legyenek három utcányira a dzsámitól. Amikor mások az éjjeli teravih[2] ima utolsó rakáját végzik, Bünyamin kulcsai az asztalon. Şaziye a falra lehel, hosszan.

Lentebb, a cigarettafüsttől terhes kávézóban egy másik fiú a kártyázókat nézi. Gázpalackos Kâzım. Rendkívül dühös. Tekintete a kártyákon, de az esze azt súgja, sipirc innen.

– Az apósa vagy, te! Te istentelen, hitetlen! Hát nem bűn ez nekem is és Şaziyének is?

Kâzım apja végzett az imával. A ház a patak felé kanyarodó utca elején áll. Talán forró, mentás levest kíván.

– Şaziye, leányom, tedd föl a fazekat a tűzre!

Kâzım, az apja és Şaziye. Még utoljára érkezik a legkisebb. Fázik a keze. Feldagadt a hónalja.

Reggelre még hidegebb lett.

Vegyük úgy, hogy ma a nap bal lábbal kelt fel. Én a szegénynegyedre néző úton várok.

Néhány házban füstölög a kályha.

A panasz ég, vagy az ócska fapapucsok?

*

Jegyzetek:

[1]     Ramadán hónap ünnepi, rózsavizes, tejes édessége.

[2]     A Ramadán idején elmondott plusz ima.

A mű eredeti címe: Dert mi yanar, eski nalınlar mı?

Copyright © Kalem Agency