Elmenni nem nagy dolog, ami igazán nehéz, az a visszatérés után következik…

Napok óta gyalogolt. Meztelen lába csupa vér volt. Kérges, kemény talpa hozzá volt már szokva, de akkor is fájt. A kapca a lábszárán meglazult. Minél hamarabb a síkságra akart érni. Megállt. Felnézett az égre, pár esőcsepp esett a homlokára. Bárcsak eleredne az a fullasztó eső, gondolta. Megszorította a kapcát. A fájdalom a lábából kisugárzott az egész testére. Puskáját a kabátja alá dugta. Evett a sziklák tövében növő füvekből. Úgy érezte, még erőtlenebb lesz tőle; meg is szomjazott.

A madarak hallgatása nem volt jó jel. Örvényszerűen szállt le a tejfehér köd, a süvöltő szél a természet erejét kiáltotta. Vett egy mély lélegzetet. Gyerünk, gyerünk, mondta magának. Erőt vett magán, és előbb felgyorsult, aztán futni kezdett. Egyre sebesebben futott. A szél miatt kapkodnia kellett a levegőt, a villámlások miatt nem volt egészen biztos benne, hogy merre kell mennie. Ismerte jól ezt a helyet. Egyszer errefelé kelepcébe csalták őket, és megsebesült a karján. Tudta, hogy nincs messze a folyó. Futott tovább, a fülszaggató szél és a lábában érzett fájdalom dacára. A síkság tompa fényben úszott. Egyszer csak égszakadásszerű eső zúdult le. Elbizonytalanodott, mikor meglátta a habzó, hömpölygő folyót. A mellkasához szorította a fegyverét. Belecsúsztatta magát a folyó mocsaras részébe; a puha langyosságtól ellazult, aztán belekapaszkodott a megszilárdult homokos partba. Kockás kendője, a poşu a fejéről lecsúszva beleesett a folyóba. Meglátta a jeleket, melyeket korábban ők helyeztek a sekélyebb részekre. Megörült. Jól esett neki a folyó melege. Riasztóak voltak a kígyónyelvszerűen lenyúló villámok. Szeme előtt felrémlettek a tankönyvbeli plusz és mínusz jelek, a szorzásjel a folyóban úszó gyermek arcán, a fa alatti bamba tekintetű férfi. Lehunyta a szemét. Egy óriási teknősbéka mászott a lába körül. Hánykolódott egy ideig, szája megtelt a mocsárszagú vízzel. Kapkodta a levegőt, mire a túlpartra ért. Lerogyott. Mintha a lába, karja nem is az övé lett volna. Hanyatt feküdt. Úgy csapkodta az eső, mint a korbács, érzékelte a folyó zúgását, erős szagát.

Először a kacsákat hallotta meg, aztán méhzümmögést… egy sötét alagútban egy nő szül; a megszületett gyermek a sárban kalimpál. Ő volt az. A gyermek sír. A sárban egy giliszta oszladozik. Esik a hó. Fázik. Az alagút végén ragyogó fényesség tűnik fel. Fut a világosság felé. Egy fehér ruhás, szakállas öregember mosolyog. Kenyérdarabot és egy tál vizet nyújt felé. Abban a pillanatban egy fekete sas felkapja a kenyeret, majd elrepül. Mély völgyben jajveszékel. Látszik az égbolt alja. A társai kötelet eresztenek le neki, szeretné a dereka köré tekerni, de ekkor észreveszi, hogy nincs karja…

Olyan sűrű köd telepedett le, szem szemet nem látott. A folyamatos egymásutánban felvillanó villámok meg-megvilágították a folyóparton mozdulatlanul heverő kupacot. A folyó habzott, a víz a parti homokpadot letarolva verdeste sebes talpát.

Egy idő után elállt az eső. Kisütött a nap. Kékcinkék, tengelicek gyülekeztek. Nyulak bújtak elő üregeikből, hegyezve rózsaszín fülüket. Alábbhagyott a folyó őrült morajlása. Zsibbadt teste lassanként ébredezett. Érzékelte a madárcsicsergést, a folyó hangját. A világosságtól káprázott a szeme, hunyorítania kellett. Nem tudta beazonosítani, hogy ki ő, és hol van. Nagy nehezen megfordult. A viharkabátja úgy füstölt, mintha tüzet fogott volna. Mikor érzékelte fájó lábát, az volt az első gondolata, hogy él. Erőnek erejével felállt. Meginogott. Arca ki sem látszott a sártól. Elindult a folyó felé. Körülnézett. Furcsállta a helyzetet. Tenyerébe fogott egy kis vizet. Eszébe jutott a fák tövében lévő forrás. Elővette és leellenőrizte a fegyverét. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy eldobja, de aztán meggondolta magát.

A tölgy- és híoszi pisztáciafák reszkettek a csillogó nyirkosságban, a forrás körül szitakötők és lepkék röpködtek. Tudta: ha sok vizet iszik, az halál. Ahogy aprókat kortyolt, eszébe jutott az anyja, apja és a testvérei. Amikor bajtársaival a falu romjai között sétáltak, megismerte kistestvére vasbölcsőjét és a favillát is, melyet csépléskor szokott használni.

Meglátta annak a falunak a mandulafáit, ahonnan télen ennivalót szoktak gyűjteni. Birkák bégetését is hallotta. Miközben a tapadós sárba süppedt a lába, érezte, hogy a gyomrában lötyög a víz, amit ivott. A zöld részen ott kellett lennie a birkáit legeltető Ferzónak. Már annyi ereje sem maradt, hogy pár lépést tegyen. Előhúzta mellkasa alól a fehér kendőt, meglengette, mint egy sebesült sólyom a szárnyát, aztán összeesett a mező közepén.

Mikor felnyitotta a szemét, egy hang azt mondta neki, igyon tejet, erre ő alig észrevehetően elmosolyodott. Arcát simogatta a fűillatú szellő, langyos tej folyt a szájába. Ferzo felkarolta, – Gyerünk, rajta! –, és becipelte az alacsony kis kunyhójába, ahová esős napokon szokott behúzódni. A kunyhóban szénaágy, nemezpokróc és egy kanna víz volt. Amint elfeküdt, olyan mély álomba szenderült, mintha a hétalvók vizéből ivott volna. Mikor Ferzo másnap benézett, még mindig aludt. Odarakta a fejéhez a levest, amit hozott, szándékosan köhögött egyet, melybe beleremegett az aprócska kunyhó. Elnézte egy ideig a kreol arcú férfit, aki úgy feküdt ott, mint egy halott, majd elment.

Főleg télen szoktak lemenni a faluba. Mikor bekopogtattak az ablakokon, a lakók a jelszót kérték, akkor nyitottak csak ajtót. Egyszer egy sebesült társukat vitték le hordágyon, amikor elkapta őket a lavina. Úgy néztek ki, mint egy-egy hóember. Ahogy sütött a kályha melege, csak úgy füstöltek a levágott ruhadarabjaik. A remegő lámpa fényében megelevenedtek az árnyak, messze elhallatszott az ajtónyikorgás. Előkerült az ólom, a megfagyott lábujjakat levágták. Mintha soha nem akart volna véget érni az az éjjel, a jajgatás…

Ferzo a fa alatt ült, elővette a kavalját. A szívszorító dallamra abbamaradt a természet morajlása, a madarak letelepedtek a faágakon. Ferzo szeme előtt lomhán folydogáló folyók, a hajnalt keresztülhasító lovasok, hegyekben szálló vadgerlék jelentek meg.

Mikor felnyitotta a szemét, észlelte, hogy ott ül mellette valaki; kábult, nedves szemével rámosolygott. Megették a joghurtlevest, majd rágyújtottak. Nem szóltak egy szót sem. Ferzo egy pár gumicipőt nyújtott felé, és a patak partján legelésző lóra mutatott: – Poroszka. – mondta. Ahogy elnézett a lassan vágtázó ló után, hirtelen megjelentek a szeme előtt a városban látott agyonlyuggatott holttestek, melyek mellett az emberek ijedten szedték a lábukat. A bátyját a kezéről ismerte meg. Apja próbálta továbbráncigálni, nem ő az, mondta. De nem tudta kiverni a fejéből. Apjának egyre csak azt hajtogatta, hogy a bátyja volt, de az elkapta a tekintetét, és ennyit mondott: – Nem lehetett felismerni az arcokat, egy kéz meg ugyanolyan, mint egy másik.

Mint a szélvész, vágtázott előre a lemenő nap fényében, besötétedett, mire a járási központba ért. Jól ismerte a települést. Lovát a romos malomhoz kötözte. A müezzin fémes énekébe egy lyukas kipufogójú autó hangja vegyült. Katonai konvojt nem látott. Leengedte a puskáját. Mint egy árnyék, puha léptekkel osont előre.

Az utcák ugyanolyan kihaltak voltak, mint régen. A tévéképernyők kékes fénye kivetült az útra, nyafogó gyerekek hangja, kanalak és fémtálcák csörömpölése hallatszott. Két asszony a kapufélfánál sutyorgott, az anyósukról panaszkodtak egymásnak. A fiatalabbik jelzett, „Férfi jön!”. Erre mind a ketten bementek az udvarra, és becsukták a kaput.

A házuk a kaptató elején volt. A kertekből éretlen gyümölcs és nedves föld illata áradt. Hirtelen sötétség borult a falura. Még több ajtónyikorgás, kutyaugatás, tehénbőgés hallatszott. A házuk mögötti öreg platánfa úgy állt ott, mintha a messzi, ködös csillagok fele nyújtózna. Lekuporodott a platán alatt, rágyújtott a Ferzótól kapott cigarettára, majd a kemence sarkába húzódott. Az anyja lepénykenyeret süthetett, még ott volt az elhamvadt parázs a kemence szájában. Míg a régi falujukban laktak, a parázsban sütötték a tojást, zsíros kenyérrel, újhagymával ették. Nem lehetett betelni az ízével. Apja telente mindig lemosakodott az anyja által forralt vízben, és megköpölyöztette a hátát. Most meg tessék, hallotta a görcsös köhögését. – Jönnek a katonák! – kiáltott az anyja a gyerekekre. Korábban is eljött ide, távcsővel nézte őket. Akkor az anyja a ház előtti kispadon ülve foltozott, apja a kertben volt elfoglalva a méhkasokkal. Majd megszakadt a szíve, amikor látta, hogy csipkedik a tyúkok a kisöccse kezében lévő kenyérdarabot. Már nem láthatta, amikor megszületett a kisfiú.

Nekidőlt a ház oldalsó falának. Lehunyta a szemét. Zűrzavar volt a fejében. Különösnek találta a létezését, a kutyaugatást, nem tudta, mi tévő legyen. Ösztönösen köhögött egyet, mintha válaszolni szeretne az apjának, ám végül a karjába fojtotta a köhögést. Óvatosan bebújt a fal tövében sorakozó, vályogból készült kasok közé.

Az apja szorgalmas ember volt. Míg a falun laktak, soha nem tétlenkedett. Vadászni ment, fát ültetett, egyik cséplésről rohant a másikra. Nyaranta a verandán a fogolymadarak rikoltozására ébredt, apja meg kiabált neki: „Kelj fel, rajta! A hasadra süt a nap. Egy maréknyi földünk sincs! Egész életünket azzal töltjük, hogy az agák földjén dolgozunk!”. Mindig csak átkozta a sorsukat. Hogy örült, mikor a fia megkapta az elemi bizonyítványát! „A nagyfiú olyan, mint egy második apa!”, mondta mindig az apja. Együtt dolgoztak a cséplésnél, mérgelődtek az agákon, akik ott tébláboltak a gabonakupacok körül. Annyira megviselte apja folyamatos siránkozása, hogy egyszer, amikor az egész falu mélyen aludt, felgyújtotta az aga lencseföldjét. A falu hirtelen pokollá változott. Az aga, mintha a saját szemével látta volna, ki tette, teljesen rászállt, napokon keresztül kínozta.

A méhkasokból áradó gyantás illat eszébe juttatta a szüret idejét, a napon besűrűsödött must ízét. Olyan mély fájdalmat érzett a szívében, hogy könnyes lett a szeme. Remegő fény árnyéka vetült az udvarra. Szíve hevesen kezdett verni. A nyomott mintás függönyt félrehúzták. Anyja a kezében tartott lámpát felakasztotta a falra. Meglátta apja fejét a fehér takkéval, épp imára borult az ajtó mögött, közben testvérei a díványon marakodtak. Levette a kalucsniját, nehéz, savanyú szag áradt széjjel. Anyja, kezében egy lámpával kijött az udvarra, a fapapucsát keresgélte, aztán csoszogva a konyha felé vette az irányt. Kistestvére ott állt az ajtónál, elsírta magát, amikor hirtelen nem látta az anyját. Mi lenne ha odamenne, megölelné, köztük lehetne… Aztán a sötét végtelenbe szegezte a szemét, és sóhajtott egyet: „Felszállni az égbe, a felhők közé veszni!”

A konyhából hallatszó zajok az éjszaka folyamán egyre erősödtek, az ő szívét pedig megnevezhetetlen üresség emésztette. Kicsit közelebb ment, hogy megláthassa sírdogáló kistestvérét. A gyermek fehér arca ragyogott a sötétben. Anyja az egerekre panaszkodott, közben odakiáltott a kicsinek, „Ne félj!”. Mikor visszament a házba, a csivitelő éjjeli madarak hirtelen felröppentek; erre észrevette a kasoknál az árnyékot. Megijedt.

– Ki van ott? – kérdezte izgatottan. Aztán bement, és behúzta az ajtón a reteszt.

A díványon az apja mormolva az imafüzérét morzsolgatta.

– A dzsinnekkel beszélgettél? – kérdezte nevetve.

– Mintha láttam volna valami sötét foltot ott, a méhkasoknál… – válaszolta az asszony, közben a mellére vette a gyereket.

 – A sötétben a fák olyanok, mintha emberek lennének.

– Éles a szemem, tán farkasvakságban szenvedek? – szólt vissza az anyja, aztán odahajolt az ablakhoz, és már látta is a kasoknál mocorgó árnyat. Megbökte a férjét: – Nézd csak! – suttogta neki.

Apja kinyitotta az ablakot, és kikiáltott. A madarak, mintha válaszolni akarnának neki, felröppentek. Ő az ajtó nyitásának zajára gyorsan átmászott a kert falán, mezítláb futott a szűk utcácskákon keresztül, ahogy csak bírt.

Anyja felkiáltott, amikor meglátta a kasok mellett heverő egy pár kalucsnit:

– Nem megmondtam neked?

Apja körbejárta a házat, a platánfa alatt aztán megtalálta a régi tűzszerszámát, melyet még az apja hagyott rá. „Fiam!”,  jajdult föl. A feleségének nem mondott semmit, a tűzszerszámot zsebre rakta.

Levegő után kapkodva ért a malomhoz. Megitatta a lovát. Pirkadni kezdett, mire maga mögött hagyta a települést.

*

A mű eredeti címe: Bahçedeki