Éjjel a lány, miközben felvágta az ereit, egy dalt dúdolt magában. Minden csupa hó, a szívem a tiéd ma éjjel. Egy angliai kisvárosban történt. Nem tudni, hányadik öngyilkossági kísérlete volt ez. A barátja hívta a mentőket, akik gyorsan bevitték a kórházba.

Én tolmácsoltam neki. A lány csak lassan tudott válaszolni az orvosok kérdéseire, nem volt magánál, néha zaza nyelven, néha törökül beszélt.

– Még kicsi voltam, a falunk is kicsi volt. Egyik éjjel jöttek a katonák, és elvitték a szüleimet. Egy szobába tuszkolták őket, ahol az anyámat megerőszakolták, apámat pedig kényszerítették, hogy végignézze. Mi a nővéremmel napokig vártunk rájuk. Szemünket a látóhatárra szegeztük, de szüntelenül esett a hó. Aztán egyik éjjel megjöttek, teljesen legyengülve.

Micsoda könyörtelenség rátenni a világ összes terhét egy ember vállára! Anyám nem bírta el ezt a súlyt, nem volt ő egy szent, aki képes egy kereszttel a hátán menetelni. Volt egy magas szakadék a falunk határában. Onnan vetette le magát. Apám aznap fogta magát, és szó nélkül elment. Akárhová is tartott, még azelőtt lelőtték, hogy odaért volna. A nővérem tizenöt éves volt, éjszakánként hozzá bújva aludtam, titkon, külön-külön sírtunk. Aztán ő is elment. A falubeliek azt mondták, vissza fog jönni. Akkoriban a türelem olyan volt nekem, mint egy hamis cukorka: hitegetett, de nem volt íze. Hány évszak telhetett így el? Egy nap aztán meghozták a nővérem holttestét. Csatlakozott a hegyi gerillákhoz, aztán pár hónappal később egy összecsapásban halt meg nem messze tőlünk.

Onnantól kezdve úgy éltem ott, mint egy ártalmatlan bolond. A rokonaim befogadtak, és mindennap elmondták, nehogy felmenjek én is a hegyekbe, hogy aztán meghaljak. Azzal töltöttem az időt, hogy reggeltől estig a temetőt bámultam. Később a jó magaviseletem miatt ideküldtek Angliába, a nagynénémhez. Képes-e bárki felvértezni magát a kegyetlenség kardja ellen? Most van egy angol kedvesem, és bár igaz, hogy nem teljesen tudom megértetni magam vele, a szívem az övé. A nyelvünket épp annyira értik itt, mint Törökországban. Elmentünk egyszer a moziba, Mel Gibsontól néztük a Rettenthetetlent, én pedig hangosan nevettem, folytak a könnyeim. A barátom nem értett semmit. Én sem értettem, mi ez, és akkor akartam először öngyilkos lenni. Bevettem egy doboz gyógyszert.

Most úgy látom a gyerekkoromat, mintha egykiszáradt folyómeder lenne a térképen. Ha figyelmesebben nézzük, látni lehet, hogy a térképet teljesen ellepi a hó. Nincs már erőm semmihez, olyan gyengének érzem magam, mint anyám. Nem tudom cipelni ezt a keresztet, a fájdalmat és a bűnt. Az unokatestvérem azt mondta, az egyetlen hely, ahová azzal a hátunkon lévő kereszttel mehetünk, a saját hegyeink. Én azt mondtam neki, ne tegye. Ne tedd ezt! A legjobb öngyilkosnak lenni, ha már mindent beborít a hó.

Tavaly szöktem el a nagynénémtől. Állandóan csak nevetett, és azt mondogatta, hogy felejtsem el a múltat. Neki nem volt olyan gyerekkora, amiről mesélhetett volna, sem korábbi élete. Mégsem volt bátorsága megölni magát. Nem tudom, miért ódzkodnak ettől az emberek. Maga próbálta már? Szédülök, az orvosok a kelleténél több gyógyszert adnak. Tényleg, maga honnan tud az én nyelvemen?

Én is azt a nyelvet beszélem, ugyanonnan jöttünk, mondtam neki. Megfogta a kezemet. Kérdezte, rokonok vagyunk-e. Remegett a hangja, a keze forró volt. Talán, mondtam. Talán. Először láttam mosolyogni. Egy pillanatra felcsillant a szeme.

- A nagynéném! Ha megtalálná a nagynénémet, mondja meg neki, hogy jól vagyok.

Megtaláltam, de nem ott, ahol ő mondta. Négy hónapja egy idősek otthonába került, és most már az is nehezére esett, hogy kijöjjön a szobájából. Az ápolók elmondása szerint bár az állapota romlik, mégis állandóan nevetgél, és egyre többet beszél. Beléptem a szobájába, és leültem az ablaknál lévő székre. Miközben kint esni kezdett a hó, ő nyitotta a szemét. Bemutatkoztam neki, és átadtam Esma üdvözletét. Nevetve kérdezte, hogy van Yesma. Mondtam, jól. Ő azt mondta erre, hogy ha jól lenne, ő maga jött volna el.

– Mióta eljött Dersimből, és betette ide a lábát, nem volt egy nyugodt éjszakája. Rémálmokat látott, sikoltozott álmában. Nem tudta, hogy meg kell tanulnia türelmesnek lennie ahelyett, hogy ölelni próbál. Egyfolytában az anyjáról kérdezgetett, azt akarta, hogy meséljek a gyerekkorunkról. Pedig néha hasznosabb, ha csak mosolyog és hallgat az ember. Akinek egész életében rejtegetnie kell a sebeit, az jobban tudja ezt.

Mosolyogva mondta, hogy a bátyjára hasonlítok. Aztán mesélni kezdett.

– Nem álmodtam vele, mióta meghalt. Az ő ujjai is ilyen vékonyak és hosszúak voltak. Varenónak hívták, fekete, Kara Vareno. Tíz évesen láttam utoljára. Mikor megtudtuk, hogy a katonák mindenkit megölnek, elrejtőztünk a falu mögötti hegyen, a barlangokba. Nem tudom, hogy a többi férfi hová ment, de láttam, hogy a bátyám a menyasszonya faluja felé indul a lovával. Másnap reggel vágtatva, porfelhők közepette tért vissza. Egyedül volt. Odalovagolt a hegyoldalba, és kiabálni kezdett nekünk felfelé. Menjetek még beljebb! Rejtőzzetek el olyan mélyen, amennyire csak tudtok! Kevesen voltunk, húsz-harminc nő és gyerek, a többiek szétszéledtek. Beljebb mentünk, belevesztünk a vaksötétbe, majd’ szomjan haltunk, anyáinkhoz bújtunk. Kintről, a hegy lába felől fegyverropogás hallatszott. Akkor nem tudtam, mi az az óra, de úgy tűnt, hogy a harc soha nem akar véget érni. Aztán az anyáink azt suttogták, hogy beesteledett. Abbamaradt a fegyverek hangja. Teljes csend és teljes végtelenség. A gyerekek el tudtak aludni, ők mindig el tudnak. Éppen álmodtam valamit, amikor hirtelen megébredtem. Valakik lentről kiabáltak törökül és zazául, azt mondták, hogy jöjjön elő mindenki. Nem jöttünk elő. Most az anyukáink bújtak hozzánk.

A katonák nem találtak meg minket könnyen, egyenként végig kellett kutatniuk a meredek hegyoldal összes barlangját. Mikor másnap előbújtunk, káprázott a szemünk a naptól. Félelem és szomjúság kínzott minket. A katonák, akik egyáltalán nem hasonlítottak ránk, felénk szegezték a fegyvereiket, és kiabáltak. Aztán az egyikük odajött, és zaza nyelven szólt hozzánk. Azt mondta, várjunk, úgy várakozzunk, hogy meg se moccanunk. Ha menekülni próbálunk, azt mondta, megölnek minket úgy, mint azt a haramiát ott. Elnéztünk a hegy jobb oldala felé, a bátyám volt az. Ott feküdt elterülve a földön, vérben, a fehér lova is ott volt mellette élettelenül. Most nevetek, de akkor egyáltalán nem nevettem. A katona azt mondta, ott fog szétrohadni a teste, a lovat meg felfalják a dögök. Ki voltunk száradva, és égett a bőrünk a forróságtól. Aztán lement a nap, mindent beborított a sötétség. Betuszkoltak minket a barlangba, hogy ne tudjunk szökni. Nem engedték, hogy tüzet gyújtsunk, ami mellett átmelegedhettünk volna. Anyám és a többi asszony szüntelenül csak sírt. Én nem éreztem a hideget, és lassanként a szomjúságom is abbamaradt. Várt engem a bátyám, akit nem temetett el senki. Nesztelenül eljöttem az asszonyok mellől, akik a barlang sötétjében tehetetlenségükben csak sírtak és alvással próbálkoztak. Kint két katona állt őrt, a többieket nem láttam. Apró testemmel könnyen kiosontam a sziklák között.

Mikor odaértem a bátyámhoz, egy lélek sem volt sehol. Arcán a vérben tükröződtek a csillagok. Féltem, hogy ha letörlöm a ruhámmal a vért, akkor a csillagok is eltűnnek róla. Megfogtam, és a fejemhez emeltem a kezét, éreztem, hogy simogatja a hajamat. Egész nap tartottam magam, de ott akkor elsírtam magam. A csillagok közelebb jöttek, egy messziről érkező madárraj mellettünk rebbent széjjel. Megérintettem az ujjait. Egyesével. Fel akart ülni, de azt súgtam neki, ne tegye. Ne, várj csak, földdel foglak befedni, mondtam. Az arca ellazult, de ajkairól nem oszlott el a bánat. Ebből tudtam, hogy nem láthatta már a menyasszonyát odalent. Kedvese helyett én csókoltam meg a haját.  Aztán a tenyeremből földet szórtam rá a kis kezeimmel. Most már nyugodtan, békében fekhet. Kara Vareno után a fehér lovat is földdel akartam betemetni. Nem hagyhattam, hogy vadállatok prédája legyen. Bíztam az éjszakában, még sok idő volt reggelig.

Hátulról lépteket hallottam. A csillagok hirtelen visszahúzódtak az égre, a madarak messze repültek. Mikor hátranéztem, egy katonát láttam fegyverrel a kezében. Odajött mellém, és a karomnál fogva felállított. Nem értettem, amit mond. Nevetni kezdett, zaza nyelven próbált beszélni hozzám, azzal a pár szóval, amit tudott. „Ti Antigone ya?” Te vagy Antigoné? Azt gondoltam, valakivel összekever. Nem tudtam megszólalni. Akkor nem tudtam még, hogy Antigoné egy görög dráma hőse, akit azért büntettek halállal, mert eltemette a testvérét. Némán a katonára néztem. Magához húzott, és ráfektetett a lóra. Megerőszakolt, úgy lihegett közben, mint egy kutya. A fájdalom ellenére nem kiabáltam, nehogy meghallja a bátyám. Vérem összekeveredett a fehér ló vérével. A civilizáció, egy döglött ló és az én tíz évem. A csillagokat rég legyőzte a sötétség, az ég darabjaira hullott.

Két napig feküdtem utána az anyám ölében, és egyfolytában nevettem. Az asszonyok sírtak, pedig nevethettek is volna. Pár nappal később egy nagyobb csoporttal együtt vonatra szállítottak minket. Adtak mellénk pár katonát, száműzetésbe indultunk. Éjjel, amikor mindenki aludt, erősödtek a fájdalmaim, úgy éreztem, mintha kést forgatnának a gyomromban. Nem akartam felébreszteni senkit. A vagon ajtajának döntöttem a hátam. Kicsit arrébb egy fiú észrevett, és odajött. Egy-két évvel lehetett fiatalabb nálam. Mikor látta, hogy a fájdalom ellenére nevetek, azt kérdezte, bolond vagyok-e. Azt mondtam, nem, én már nővé váltam, most már senki nem fog elvenni. Ujjaimmal hozzáértem a lábam közt szivárgó vérhez, és nevetve a fiú felé nyújtottam. Ő megszagolta, és azt mondta, ne féljek, majd ő feleségül vesz. Cemalnak hívták. Évekkel később az újságokból tudtam meg, hogy költő lett belőle. Hűs kezét a homlokomra tette. Leveleket írok majd neked, és ha nagy leszek, elmegyek hozzád, és összeházasodunk, ezt mondta. Gyere, gyere, és vegyél el, mondtam neki. Kint ugattak a kutyák. Cemal azt mondta, kint ugatnak a kutyák.[1]

Lányom született, a megkérdezésem nélkül Elidának nevezték el. Évekkel később hallottam, hogy Cemal, a költő elhagyott egy ipszilont a vezetéknevéből, és én tudtam , hogy ő ezt egy titkos levélnek szánta, nekem. Én fogtam ezt az ipszilont, és a lányom keresztneve elé illesztettem, így lett belőle Yelida. De a lányom nem tudta, hogy az anyja vagyok. A nővéreként tartott számon. A család így döntött. Gyerektől nem születhet gyerek, azt mondták, ezért én csak a nővére lehetek. Én megelégedtem azzal, hogy csak nevetek, és hogy később adhattam neki egy betűt. Egy speciális otthonban laktam. Amikor a rokonaim eldöntötték, hogy visszatérnek a faluba, én nem akartam velük menni, isten ments. Angliába küldtek egy család mellé. Mielőtt eljöttem, Yelida megkérdezte, miért adtam neki ezt a betűt. Az mondtam neki, egy nagytestvérnek joga van ehhez, aztán csak nevettem, nevettem, míg el nem sírtam magam. Ahogy Cemal mondta, ugattak a történelem előtti kutyák.

Évekkel később az unokám, Yesma eljött hozzám. Ő azt hiszi, hogy a nagynénje vagyok. A valóság sokszor egyoldalú, mint az élet. Tudom, hogy Yesmának egy nap sikerülni fog megölnie magát, lehet, hogy ezért hazatér, és elmegy a hegyekbe. Ott fog elbúcsúzni az élettől, hegyi gerillaként, akikről az újságok számszerűen közlik, hányan halnak meg, de a nevüket és történetüket nem ismeri meg senki. Senki nem sír utánuk. Ők a rosszak, más sors nem adatott nekik, el vannak átkozva. Egy mesével a szívükben jönnek a világra, mégis arra kell ébredniük, hogy keresztet cipelnek a hátukon. Pedig nem akarnak meghalni, és nem szívesen ölnek. Éjjelente, mit sem tudva egymásról, mind ugyanazt a dalt dúdolják. Minden csupa hó, a szívem a tiéd ma éjjel…

Az idős hölgy lehunyta a szemét, s tovább dúdolta a dal sorait. Az öregotthonból áradó halálszag felerősödött. Kinéztem az ablakon, odakint hófehér volt a világ. Az idős hölgy hangja halkulni kezdett, mint a lassan szállingózó hó, végül kimerülten álomba zuhant. Ott maradtam még egy kicsit. Néztem ősz haját és ráncos kezét. Megérintettem gyermeki kezét, a kezet, mellyel egykor a bátyját szeretgette. Óvatosan a vállára húztam a takarót. Épp menni készültem, mikor felriadt az ajtó hangjára.

– Te vagy az, Cemal?

Elmosolyodott, de nem rám, hanem az ürességre, melyben meglátott engem is. Aztán újra lehunyta a szemét, és visszavonult a történelem egyik széttépett lapjára.

*

[1] Utalás Cemal Süreya török költőre (1931-1990), aki gyerekként szintén átélte az 1937-38-as derszimi mészárlást, majd áttelepítést, melyet Atatürk parancsára a zaza kisebbség ellen hajtott végre a török hadsereg. A novella címe is Cemal Süreya híressé vált mondatából lett kölcsönözve. (A ford.)

A novella eredeti címe: Tarih öncesi köpekler

Copyright © Kalem Agency