A sarkon álldogáló árnyék eldobta a cigarettáját. Ránézett az órájára, és elindult. Az utcai lámpa földre vetődő fénye most magára maradt. A férfi az imént még ott volt.

Valahol nevetnek. Csak úgy hömpölyög a sok kacagás. Ma reggel a kendőm beleesett a tengerbe. Azt már nem láttam, ahogyan elsüllyedt a mélyben. Lehet, hogy sajnálta, de lehet, hogy örült neki. Hát a hullámtörő kövein pihenő sirályok? Vajon melyikük volt reggel a legéhesebb?

Szeretném átlépni az időt. Kire várakozhatott az a férfi? Fázott? Éhes volt? Vagy talán bolond volt? Milyen színű volt a szeme? Bánatos volt-e? Ha az volt, hány darabra törhetett a szíve? Meg kell fejtenem.

A gyerek boldogan viharzott ki az iskolából, olyan gyorsan futott, hogy alig bírtam követni a szememmel. Isten tudja, hányadjára bosszankodom amiatt, hogy rövidlátó vagyok. Mi történt aztán? Megint csak üresség. Végtelennek tűnő, smaragdzöld mező terült el előttem.

Miért van, hogy mindig a veszteségeken akadok fönn? Miért is? Barát tudja.

Egy hatalmas város… Az egyik végén ő, a másikon én. És az Ömer-történet miatt lelkünkben egyre csak hull az eső. Barát a „Szegény rabmadár” dalát dúdolja a négy fal között, én meg megállás nélkül azt, hogy „Járom az utam szerelemtől égve”. Aztán megint üresség…

Ömer… Egy csúnya férfi. Egy mély érzésű férfi.

Hat évvel ezelőtt történt. Mondjuk úgy, hogy a tavaszi napsütés egyik csillogó csütörtöki napja volt. Barát hazafelé tartott a bevásárlásból. Ideges és feszült volt, mert érezte, hogy sokáig elmaradt. Épp azon gondolkozott, hogy Demir és Mehmet már biztosan eljöttek az iskolából, Reyhan pedig jól felidegesíthette a nagynénjét, amikor észrevette a férfit maga mellett, amint zsebre dugott kézzel fütyörészik. Ő is a kisbuszra várakozott, füttyével fittyet hányt az idő múlására. Bitóra küldte az időt. A fiatal nő aggodalma ettől egy csapásra szertefoszlott. Az esti órát bearanyozta a lemenő nap fénye és a csend. Megfordult, és újra a férfira nézett. Az abbahagyta a fütyörészést, és elmosolyodott. 

Csúnya volt. Ezt talán már említettem, ugye? Látszott rajta, hogy messziről, a hegyekből jött, de a tekintetéből valami szépségen túlmutató erő áradt. Az élet ott rejlik a zsebre dugott kezemben és a fütyörészésemben, ezt sugallta a nézésével.

Barát abban a pillanatban beleszeretett a férfiba. Nem is lehetett volna másképp. Felszálltak ugyanarra a kisbuszra, és leültek egymás mellé. Beszélniük kellett egymással, hát beszélgettek. Hiszen az érzéseik egy irányba tartottak.

Ömernek hívták. Néha verseket írt. Bolondult a szép szemekért. Ki nem állhatta a szemüvegeket. Szinte minden este ivott. És persze, szerette volna viszontlátni a fiatalasszonyt. Ezt halkan közölte is vele. Barát összevonta a szemöldökét, kivette a napszemüvegét a táskájából, hogy eltakarja vele szeme szépségét.

– Lehetetlen – felelte. Ömer nem kérdezte meg, miért. Fütyülhetnékje támadt, de összekapta magát. Szólt a sofőrnek, hogy le akar szállni.

A kisbusz megállt. Ömer tekintete elkomorodott, de valami csillogás még mindig volt benne… A jármű indulni készült. Ömer lent állt. A fiatal nő karjaival, minden erejével kapaszkodott volna a járdába. A férfi érezte, hogy szívében egyre nagyobb helyet foglal el a nő, ahogy távolodott. A busz végigvonszolta az utcán a két szív forrongását. Körülöttük ezernyi meggyötört ember…

Azt a szép, tavaszi szabadnapot nagy nehezen tudta csak kikönyörögni a férjétől. Vannak időszakok, amikor én mesélek csak neki a kinti világ illatairól, a fák színeiről és a tengerek hullámairól.

– Már a színekre sem emlékszem! Mesélj! – mondja ilyenkor nekem. – Mondd el, milyenek az emberek, a hajók, a halászok, a buszok! Mondd el, milyen sétálni a járdán, milyen érzés elázni az esőben!

Egy három gyerekes családban, ha gondolkozni akarsz, csak a vécén van nyugtod, szokta mondani. – De jól lehet ott álmodozni! Oda nem jön utánam senki, senki nem kap rajta azon, hogy ábrándozom.

Nagyot nevet, amikor ezt mondja. Ha ő szivárvány, a férje sötét felhő. Egy elavult eszme embere.

Holnap meglátogatom. A szokásos fáradt lépteivel, anyáskodó tekintettel fogad majd. Ujjával a függönyre mutatva mondja:

– Nézd, kedvesem! Virágot biggyesztettem a függönyre, látod? Te vagy az. Hogy tartozz valahová…

Lesegíti majd a kabátomat. Remegő ajkaival mosolyogni próbál. A szeméből áradó szeretet fénye simogatja az arcomat. Közelebb lépek a virághoz.

Egy halványrózsaszín művirág… Olyan szánalmasan néz ki, mintha valaki csak úgy megszánta és befogadta volna a hajlékába. Görbe ága cérnával van odarögzítve.

Bár fény világít meg, mégis a sötétben tapogatózom. Bár a lényeget keresem, csak az anyagba ütközöm, bizonytalanságban tántorgok. Kinézek az ablakon, a sírköveket és az élet színeit látom. Ahogy megrebben a függöny, összerezzenek én is. Két lábbal állok a földön, de hirtelen minden a feje tetejére áll. Barát úgy tesz, mintha a halál fehérsége nem is létezne. Számára a virágból a rózsaszín számít; mint amikor a nap felkel vagy lenyugszik.

Újra málnalikőrt iszunk. Nemsokára megfájdul a fejem. De az illata, a színe és az íze megér egy fejfájást. Mert emlékekkel terhes.

Türelmetlen ez az ital. Mintha megszólítana: „Igyál ki!” Olyan mélyről jön a hangja, mint a kagylóban rejtőző igazgyöngy. Nem is tudom, hogy írhatnám le ezt a hangot.

A sós joghurtital, az ayran hangját mindenki ismeri. Folytonos, ropogós kacagás. De ez nem olyan. Az ayran egy kövér asszony vidámsága. Naivan, ártatlanul cseverészik. A rakı? Annak olyan a hangja, mint egy vénlányé. Néha meg sem szólal. Sunyi. Néha meg elengedi magát, és igazi egoista lesz, aki ha teheti, be sem áll a szája.

A málnában nincs egoizmus. Akár a nyári szellő, visszafogottan szól. Hangja a távolból jön. Bele kell egészen veszni a pohárba, hogy meghalljuk. Mire kiürül az üveg, bennünk is üresség, hiányérzet támad. Akkor kezdődik a fejfájás. Lassacskán aztán megered a dolgok nyelve. Két meghajlott fa vagyunk a szürkületben, rügyet hajtunk, mielőtt még kitavaszodna. Megérint minket Ömer láthatatlan keze. Mint egy részeg fénysugár, kilép a járdáról, és újra érezzük, itt van velünk.  Füttye, mellyel az életet tartja a tenyerében, remegteti ablakunk függönyét.

*

A mű eredeti címe: Eğik Ağaçlar

Copyright © Kalem Agency