A falu olyan aprócska volt a hegyek között, hogy az útról kis babszemnek látszódott csupán. Yıldız nagyon messziről érkezett ide.

Ahogy azt az apjának megígérték, nem fogadták nagy csinnadrattával. Amikor a leánykérő volt, és körbeállták az autót, nem fátyollal letakart menyasszonyt, hanem egy kislányt láttak, akit menyasszonyi ruhában beültettek oda. Nem beszélte a nyelvüket, és az arcáról sem lehetett leolvasni semmit. Próbáltak pár szót szólni hozzá azokkal az arab szavakkal, melyeket az imáikból ismertek, de a lányka nem reagált semmire. Meg volt ijedve. Még csak tizenkét éves volt, és eddig a pillanatig soha nem volt még egyedül. Mindig ott volt neki aprócska otthonuk a nyárfa árnyékában, ahol lengette a szél a cserepekben a virágokat, a szomszéd szobában ott voltak a szülei, és ő mindig a húga mellett ébredt. Most meg állt ott a vadidegenek között, szemét a földre szegezve, és próbálta összeszedni a vállára szórt foghagymavirágokat.

Yıldızzal mindig jól, nagyon jól bántak. Az asztalra eggyel több kanál került, ezen kívül hagyták, hogy elvegyüljön a ház aprónépe közt. Azt csinálta, amit mindenki más, ha kellett, a főzésben, ha kellett, a házimunkában vagy a kertben segített. Egyik nap is éppen a földre sietett, mikor észrevette az istálló sarkában árválkodó, törött szövőkeretet. A fakeret kiszálkásodott, és vastag por lepte mindenhol. Yıldız akkor még nem sejtette, miféle erő rejtőzik ebben a rozoga szerkezetben. Nem tudta, hogy ez a szövőkeret több ember és állat sorsát fogja megváltoztatni. És hogy miután megtalálta, minden más lesz.

Azóta ott porosodott az istállóban, mióta eltört az egyik oldala. Yıldız előtt senki nem foglalkozott vele, senkinek nem akadt meg a szeme rajta. Az anyósáé volt. Az öregasszony, látva, hogy Yıldız ennyire érdeklődik, előszedte a gyapjúfonalakat, megmutatta neki a csomózást és a szövés módjait. Bár a kislány semmit nem értett belőle, ő hosszasan mesélte, hogyan kell tartani a fonalat, hogyan kell átvezeti a felvetőfonálon, majd hogyan kell meghúzni a csomót, hogy feszes legyen. Nézte az asszony motyogó, ráncos, sápadt száját, ahogy magyarázott az esti félhomályban, figyelte vén ujjainak mozgását. Aztán félénken odaült, ahová az öreg mutatta, és szépen letelepedett a szövőkeret elé.

Örömhullám járta át, ahogy ujjaival hozzáért. A fonalak szelídek, kezesek voltak. Nem gabalyodtak össze, ő sem zavarodott bele, szépen ott maradtak, ahová illesztette őket. Mire besötétedett, a szövőkeret egyenletesen zörgött, a csomók egyre gyarapodtak. Yıldızt teljesen elvarázsolta a szövés. A csenevész kis csomók csak gyűltek, gyűltek, és mikor befejezte az első sort, olyan mélyet sóhajtott, mintha akkor vett volna először levegőt.

Első műve, saját nevéhez méltóan, egy csillagokkal telerakott kilim lett, olyan, mint az éjszakai égbolt. Yıldız tudta, hogy a szülőfaluja fölötti eget szőtte meg. Az otthona ott volt valahol ez alatt az éjszaka alatt. Úgy érezte, ha még tovább nézi, talán meglátja a nyárfát és a húgát is. Még a faluban osonó szél is megbújt a kilimben, érezte, hogy összerezzen tőle. Félretette, hogy majd a testvérének adja. Anyósa csinált a végére bojtokat, a széleit is letisztázta.

Volt néhány szín, amit nem látott itt, az új lakóhelyén. Nem tudta még, hogy mint mindennek a világmindenségen, a motívumoknak is megvan a saját életük, melyek ráadásul sok-sok évszázadra nyúlnak vissza, és történetek szövik át őket. A kis menyecske minden reggel korán felkelt, még a reggeli müezzinszó előtt, keresett egy eldugott helyet, ahol elmondhatta a felkelő napnak a saját imáját. Senki nem vette észre, mert hamar visszért, és egy pisszenés nélkül elvégezte a napi feladatait. Minden maradék idejét a régi szövőkeret előtt ülve töltötte. Évszak évszakot követett, két év eltelt, mikor fiút szült a hegyes állú fiúnak, akivel egy ágyba parancsolta a türelmetlen háznép. A gyermek halva született. Édesanyja teste még nem volt képes táplálni mást önmagán kívül. Yıldız fellélegzett, miután megszülte a halott gyermeket, és ettől fogva minden gondolatát, szabad percét a szövésnek szentelte.

Hamarost az egész szomszédság a szájára vette a fiatalasszonyt, hogy milyen anya az ilyen, aki még el sem gyászolja rendesen a gyermekét. Mindenki azt hitte, hogy ugyanaz a fehér ruhás gyermek ő, aki pár évvel ezelőtt kiszállt abból az autóból. Ott nőtt fel a szemük előtt, a házuk tájékán. Senki nem gondolt arra, hogy másvalaki lesz belőle, mint akinek gondolták. Yıldızt azonban más ember lett, a színek és csomók hozzásegítették, hogy egy új világot alkosson magának, ahová elmenekülhet. Ha jobban odafigyeltek volna rá, rájöttek volna, hogy nem puszta szövés, nem csak egyszerű munka volt az, amit csinált.

Keresett valamit. Ujjai, ahogy jártak, felébredtek álmukból, kezei közt olajfüzek, pipacsok fakadtak, tenyerén színek sarjadtak. Végül egy nap, pirkadatkor a hangjukat is meghallotta. Megszólaltak a színek, összesúgtak. Erős csomókkal a szőnyeghez erősítette a hangokat. Nemsokára a motívumok és a színek már hívni kezdték egymást. Egy különös madár is meghallotta a hívást, nem tudni, ki fia, borja volt. Egyszer csak ott termett az imaszőnyeg közepén, melyet Yıldız az apósának kezdett el készíteni. Ami a külsejét illeti, egy nyári égbolt alatt ült, teste ragyogott a napfényben. Piros csőre volt, aprócska feje hosszú, vékony nyakban folytatódott, mint a hattyúké. Szerény, lapos kis teste volt, ezért Yıldız hosszú farktollat adott neki. Sokáig foglalatoskodott vele. A zöld tollak közé szabályos fehér köröket rakott, sötétkék kerettel. A pompás farktollat aztán összekötötte a zöld testtel. A madár ott állt készen az imaszőnyeg közepén.

Bár azon a napon, amikor elkezdte, végzett is vele, még sokáig dolgozott ezen a munkán. Nem azért, mert egy imaszőnyegről volt szó, hanem mert a rajta lévő madár egyszerűen odacövekelte őt a szövőkeret elé. Finoman simogatta a hátát a napfény, lenyűgöző farktolla ragyogott, mégsem nyitotta ki a szemét. Yıldız még sokféle színnel próbálkozott, számtalan csomóval. Éjjel-nappal zörgött a keret, a fonal már égette az ujjait, és volt, hogy elaludt munka közben. Mégsem segített semmi, az állat megmakacsolta magát, nem volt hajlandó kinyitni a szemét.

Egyik éjjel Yıldız rémálmot látott, verejtékezve ébredt, ám félelmében a szeme csukva maradt. Nem szólalt meg, csak várt a sötétben. Mintha az ágy ferde csónakká vált volna, mely magányosan ringatózik a sötétben. Mellette a hegyes állú fiú mozdulatlanul aludt. Ekkor Yıldız hirtelen rájött, mi a bánata a madárnak az imaszőnyegen. Nem volt az makacs, vagy ilyesmi. Szófogadóan jött a hívásra, de aztán rájött, hogy egyedül van, ezért megijedt. Annyira félt, hogy még a szemét sem tudta kinyitni.

Mit sem törődve az éjszakával, Yıldız futott, és azon nyomban lefejtette a szőnyeget a feléig. Nekiállt, és a madár feje mellé egy egészen ugyanolyan madárfejet kezdett szőni, piros csőrrel. Nemsokára megkétszereződött a magányos madárka, mintha tükröt tartottak volna elé.

Yıldız szerette volna meggyőzni őket arról, hogy biztonságban vannak. A madarak birodalmát öt sor piros sorral keretezte be. De még ez sem volt elég, a keretet sárgával és lilával erősítette meg, teljesen kitöltve a szőnyeget. Olykor kettő, sőt három csomót is rakott egy helyre, ezzel egészen vaskossá, nehézzé téve a szövetet. Ujjait végigsimította a csomókon, a madarak világába most már nem férkőzhetett sem félelem, sem magány. Biztonságban voltak. Yıldız végre megnyugodhatott, békésen odahajolt a mintához, úgy suttogta:

- Nem vagy egyedül. Ne félj, nyisd ki a szemed! 

A hangja olyan meggyőző volt, mint anyjáé.

Talán a hangja, talán szavainak varázsa tette? A madár azonnal kinyitotta a szemét. Körülnézett, lát-e önmagához hasonlót maga körül. A két madár egymásra meresztette apró szemeit, alaposan megfigyelték egymást, majd csöndben összebújtak. Yıldız szíve majd kiugrott a helyéről. Már ismerte a motívumok, a színek mágiáját, erre azonban ő sem számított. Ujjai remegtek, imát mormolt magában. Nem foglalkozott rojtokkal, bojtokkal, úgy, ahogy volt, levágta a keretről a szőnyeget. Összehajtogatta, és elrakta úgy, hogy senki ne lássa. Néhány napig nem is nyúlt a szövőkerethez.

Közben újra várandós lett. Ha most sikerülne élve világra hoznia a gyermeket, talán annak örömére meglátogathatja az édesanyja, testvére, de még az is lehet, hogy elviszik a szülőfalujába, hogy találkozzon velük. Meggondolta magát, és eldöntötte, hogy az imaszőnyeget, ami inkább akkora lett, mint egy kisebbfajta szőnyeg, inkább az anyjának ajándékozza. Apja majd felszögeli a falra, és akkor az ablakon besütő napfény a madár farktollán lévő fehér szemekre fog vetülni. Aztán éjszaka lesz, szél támad, és amikor zizegni kezd a nyárfalevél, a húgával megfogják egymás kezét, és kívánnak valamit. De szép lenne...

Amikor ezt elképzelte, természetesen nem tudta még, hogy a térkép már teljesen összekuszálódott, és nincs már se nyárfa, se falu. Nem tudta, hogy apja és Afsun lent, a domb alján laknak már, abban a faluban, ahová a nagynénje férjhez ment. Nem tudta, hogy már nem várják haza a bátyját, Bedirt, és azt sem, hogy édesanyja egy reggelen különös módon eltűnt.

A szerelmes madarakra sem az otthoniak, hanem egy látogatóba érkező rokon gyerekei találtak rá. Az imaszőnyeg kézről kézre járt. A piros keretből kinéző két páva valóban káprázatosan nagyra sikeredett. A szőnyegen nem volt sem ég, sem föld, semmi más, csak a két büszke madár, így aki meglátta, gyorsan elmormolt egy bűnbánó Biszmilláhot, mintha vezekelnie kellene, és elfordította a tekintetét. Mivel Yıldız állapotos volt, elnézték neki, hogy másvilági, különc teremtmények jelennek meg a képzeletében, és még afölött is szemet hunytak volna, hogy olyan merész a két állat tekintete, azt azonban mégsem hagyhatták szó nélkül, hogy mindez egy imádkozáshoz szánt szőnyegen legyen! Addig nem is maradt abba a nagy hűhó, az öregek sugdolózása, míg döntés nem született. Mikor végre egyetértésre jutottak, elszalajtották az egyik fiút a fáskamrába, hogy hozza a metszőollót. Yıldız anyósa közben bezárta az ajtókat és elhúzta a függönyöket.

A madarak közömbösen nézték piros ablakukból az őket bámuló embereket. Nyugalmuk azonban hamar odaveszett, amikor meglátták a fiút, kezében a metszőollóval. Yıldız apósa megfogta a szerszámot, elmormolt egy Biszmilláhot, majd a szőnyeg aljához illesztette a pengét. Suhogó hang hallatszott, mely lassan az egész szobát betöltötte. Halk nesszel hullottak a sárga, lila csomók a földre. A metszőolló lassan elérte a piros keretet, itt kisebbek voltak a csomók, feszesebb a fonal. Az öreg jobban megmarkolta az ollót, még nagyobb erővel nyeste a csomókat. De egyszer csak történt valami. Különös sikoly árasztotta el a szobát, elnyomva még a metszőolló szüntelen kattogását is. Igen, szabályos, tiszta sikoly volt, a második madár – aki később érkezett, a tükörkép – jajveszékelt, amennyire csak bírt. A metszőolló megállt. Az öreg kéz, rövid habozás után fogta, és odahajította a szőnyeget az ülőpárnákra. Az aggastyán, aki azt hitte, mindent látott már a világon, most először tapasztalta, hogy egy motívum megszólal. Alaposan megijedt, hátrált pár lépést, és hangosan imádkozni kezdett. A szorosan megcsomózott piros ablak párkányán idegesen fel-alá lépkedő madarak kaptak az alkalmon, szétfeszítették a csomókat, majd hosszú, fájdalmas rikoltozással mindenki szeme láttára leugrottak az imaszőnyegről, és tovarepültek.

Copyright © Kalem Agency

A mű eredeti címe: Kuşlar