Hát ott vannak. Csaknem fél évszázad eltelt közben, de ott vannak, ahol hagytam őket. És bár lehet, hogy most kurd dalok szólnak a kazettaárusnál, a hangvétel mit sem változott, az énekes hangja ugyanolyan meggyötört; a mozgópulton az ingek zsebén már nincs ceruzatartó, szűkebb fazonúak, de árnyalataik mégis jól kiemelik az őket viselő emberek sárga, sötét arcának gondterheltségét; a gyümölcsöket vastag por lepi, az eladó nyilván azt mondta magában, hogy mit számít, ha letörli őket, nem azért, mert azt gondolja, hogy így természetesebbnek hatnak, hanem mert már rég megtanulta, hogy ha letörölné, nem jutna semmivel sem több időhöz ahhoz képest, mint ha nem törli le; a minibusz mellett az utasterelő rikoltozása is csak megszokás, nem jókedvében vagy bánatában kiabál; a sofőröknek láthatóan elegük van abból, hogy ugyanazokat a poénokat sütik el; a srác, akinek kilóg az inge a nadrágjából, mindjárt felugrik a buszra a lány után, akit kinézett magának, gerjedelme nem csillapodik, bármelyik pillanatban egy nagymellű nő felé veheti az irányt; a szürkészöld öltönyt viselő férfi táskájában nincs semmi fontos irat, talán egy tojás van benne, amit reggel főzött, esetleg egy fogkefe vagy fésű, szeretné, hogy komolyan vegye az ismerőse, akivel találkozni fog, habár tudja, hogy nem fogja, de az is lehet, hogy más is ott lesz vele, legalább gondolja azt az a valaki, hogy valami fontos személyiséggel van dolga, még valami munkalehetőség is adódhat abból, ha megismerkedik ezzel a kérdéses férfival; a nagymellű nő, akit kisvártatva megkíván az imént említett fiú, elég trehányul vitte fel a sminkjét, azt gondolhatta – mint hogy gondolja már jó ideje –, „Éveken át odafigyeltem rá, aztán mire mentem vele”, még becsülném is érte, hogy nem hagyott fel vele teljesen azonnal, ha biztos lennék abban, hogy kacéran elmosolyodik egy pillanatra, amikor a tükörbe néz; felújították a több emeletes áruház homlokzatát, pedig ha tudnák, belülről rohad az épület.

Ha tudnák, hogy vártam valamire, magam sem tudom, mire, talán egy különleges napra, hogy lássam őket azután, hogy visszajöttem, ha tudnák, hogy ma, mikor végre összeszedtem az erőt, hogy közéjük vegyüljek, ellógtam a munkából – mit számít egy olyan munka, amiből ellógva senki nem veszít semmit –, ha tudnák, hogy különös nyugalom tölt el mindig attól, hogy köztük lehetek – évekkel ezelőtt ők voltak a külvilág, egy másik élet, őket tekintettem a valódi életnek, ők voltak a bizonyítékai a reménykedésemnek, a hitnek, hogy egy nap, a nem messzi jövőben én is, biztosan én is egy leszek közülük –, mi változna, ha tudnák? Talán azt mondanák, hé, itt a megmentőnk? Hát nem azt mondogatta egyre az apám, hogy előbb mentsem meg magamat? Közben meg ő maga tönkretette az életét. Egyáltalán nem haragszom rá, sőt, még szimpatikus is, amit csinált. Amikor esténként megláttam a gyászos képét, legszívesebben azt mondtam volna neki: „Akkor lesz rend a világban, ha mindenki saját magát teszi tönkre.” Ha ki tudnám mondani, akkor nem mondaná, hogy hülyeséget beszélek, és hogy ez a felfogás téves.

„Figyelj, apa”, mondanám, ha tudnám, hogy meghallgatja a mondanivalómat, „az ember annyi mindent elveszít, de az a legrosszabb, mondják, ha a reményt veszítjük el. Én nem így gondolom. Szerintem akkor kezdődik az élet. Akkor már nem bánkódik semmin az ember. Három, vagy öt hónap telt el idáig a tűzszünet óta? Miféle tűzszünet? Hát fegyvernyugvás, nem tudod, mi az? Neeem, nekem nem volt soha fegyverem, a hagyományos értelemben. Az volt minden lőszerem, amit hátrahagytam, hát nem úgy jöttem el, hogy magam mögött hagytam mindent? A múltkor az asztali naptáramban kikerestem az érkezésem napját, és beírtam, hogy „tűzszünet”. A tűzszünet óta egyszer sem jöttem el ide, a kedvenc városrészembe. Most, el se hinnéd, érzem, hogy lüktet a vérem, azért ez nem akármi, ha innál egy kortyot az italból, amiről leszoktál, akkor értenél. Nem bánkódom azon, hogy miért nem jöttem el ide oly sok időn keresztül. Ha nem lüktetett a vér, hát nem lüktetett. Holnap sem fog.”

Leültem a járdára – a szabadságra –, egy dalt kezdtem dúdolni magamban: „Romokban a ma / Tán jobb-e a tegnapnál?” De jó lenne, ha most ezt játszaná a kazettaárus! Nem bánom azt sem, ha attól a szép hangú, rémes pacáktól. Ez lenne a városba jövetelem háttérzenéje. Legyen ez a mi dalunk, ó, város! Bús, lassú dal következett, kurd. Jó lesz ez is, bátya! Rendben van. A kazettaárussal, akit bátyának hívok, nagy valószínűséggel egykorúak vagyunk. Hát soha nem nézel a tükörbe, te ember! Tisztában van vele, hogy hallgatom a zenét. Azt hiszi, tudok kurdul, és azért rogytam le a járdaszegélyre, mert értem, hogy miről, kinek szól a fátyolos hangú énekesnő által előadott sirató. Egy szót sem értek. Amikor először láttam a kazettaárust, eszembe jutottak azok a napok, éjszakák, amikor nagy titokban hallgattunk mindenféle énekeket, dalokat. Akkor kezdett lüktetni a vér az ereimben, melegen. Jó néha visszaemlékezni erre. Most fagyos. A járda alatt gyilkosságokból, tömegmészárlásokból, elárvult holttestekből, csapdákból, a levegőbe szálló, röpülő és röpített életekből összeállt, egyre szilárduló, égett szagú ötvözetmassza folyik. A világ vérzik, rothad a járda alatt; és erről senki sem tud. Idefent meg játékokat játszunk; házasság-játékot, pénzkeresős-elvesztős játékot, nyaralás-, pihenés-, kiégés-, szeretkezés-játékot, sőt, világmegváltós játékokat. A legrosszabb a „tudjuk, hogy ez egy játék”-játék. Azok sincsenek kevesen, akik azzal a felkiáltással, hogy „Nem játszom tovább, bedobtam a törölközőt.”, ügyesen előadják ezt, és közben várják a tapsot a többiektől, azoktól, akik nem dobták be vagy soha nem is fogják bedobni. Amikor láttam ezt, én is csendben bedobtam a törölközőt, de senkinek sem szóltam – igaz, nem is hagytam senkit magam körül, akinek mondhattam volna. Van különbség?

A járdakövön üldögélve gyermekded dolgok jutnak az ember eszébe. Nem sok kell hozzá, mindjárt elhatározom, mintha újévi fogadalmat tennék, hogy minden este eljövök ide zenét hallgatni, hegyezni a fülemet a járda alatti morajlásra. Igenis meg lehet figyelni ezt a hangot. Csak úgy özönlenek a döntések. Sportolni nem fogok, kevesebb húst meg végképp nem eszek és zöldségkúrát sem tartok.

Azt viszont megfogadom, hogy még egyszer felhívom, még egyszer utoljára. A kazettás bátya által játszott, általam nem értett nyelvű számok tehetnek róla. Ha egyszer elkezd lüktetni a vér az emberben, az mindenét átjárja. Megint csendben leszek, hallgatok, nem ígérhetem meg, hogy beszélni fogok. Nem lennék képes elhozni őt ide. Nem restellnék gyerekesen viselkedni, az viszont feszélyezne, hogy gyerekesnek talál így engem. Tegyük fel, hogy pont itt ülünk a járdán, és nem törődünk vele, hogy minden járókelő megnéz egy ilyen vonzó nőt, mint ő; érezné, hogy én mit érzek? Akkor meg minek. Megtartom magamnak, ahogy annyi minden mást is. De akkor is. Ha eszembe jut, mindjárt elfelejtem, hogy bedobtam a törölközőt meg mindent, fel akarom hívni – vágy ébred bennem a nap kellős közepén. Megint találkozni akarok vele titokban valami bevásárlóközpontban. Megint csak maximum néhány órára. Megint hallgatni fogok, amikor olyanokat kérdez, amire nem tudom a választ. Persze csak akkor, ha nem azt mondja a telefonba, amit legutóbb, amikor felhívtam: „Kivel beszélek? Nem emlékszem.”

Nehéz lenne elmesélnem, milyen voltam annyi idősen, mint az a fehér inges fiú. Majd én megmutatom! Semmiben nem voltam különb nála. Oda mentünk valahova kicsit arrébb, titokban, egy régi baráttal. Arról a régi barátról is nehéz lenne mesélnem. Nem szívesen panaszkodok róla a háta mögött. Nem akarom megint magamra venni a haragot, hogy aztán ne tudjam cipelni. Hagyjuk is a nyomorultat. Nem haragszom rá semmiért, amit tett, még azért sem, hogy itt hagyott egyedül ülve a járdán. Most parkká alakították azt a negyedet, melynek az utcáit egykor koptattuk. Mást nem is csinálhattak volna belőle; bármilyen épületet is emeltek volna oda, féltek volna, hogy előjön a föld alól az a sok évnyi verejték, a piszok vízfolyások, a csetepaték, verekedések, késelések, a felhangzó sikolyok. A parkban legalább nem lakik senki. Talán egy nap elmegyek oda, leülök, tisztelgek egy kicsit a múlt előtt.

Mikor beléptünk – a hamisított személyinkkel –, egymást hecceltük. Emlékeztettük egymást arra, hogy az imént még újságpapírba csomagolt könyvekkel csencseltünk. Pár lépéssel később már csak hallgattunk. Nem, nem szégyelltük magunkat egymás előtt, inkább menedékre leltünk egymásban. Évekkel később hatalmas hahotázások közepette elevenítettük fel azokat a napokat. Felnőttünk – legalábbis azt hittük akkor. Túl voltunk egy csomó kalandon. Most mást hívtunk, mást tekintettünk kalandnak.

Ha tudná, hogy miért haragszik rám a nő, akit vonakodok felhívni, hogy nem tudok menni, amikor hív, hogy úgy tartom magam távol tőle, mintha egy fertőző betegség lennék, hogy megtanultam – olyan méltósággal, hogy ráfagyna az arcomra a régmúltban rám ragadt, mindentudó férfi arckifejezése –: a távolságtartás is fertőző, ha tudná, hogy sehogy nem bírok akcióba lendülni azokon az estéken, amikor olyan szenvedéllyel indulok el, hogy találkozzak vele, ami sehol nincs azokhoz az éveimhez képest, amikor még csak őrülten vágytam rá, de nem tudtam, milyen érezni egy másik test forróságát a húsomban, ha tudná, hogy a kaland immár ennyit jelent számomra, hogy néha beérem azzal az izgalommal, hogy nem érek hozzá, hogy nem fogom a kezét, amikor foghatnám, hogy nem is szeretném elmondani neki: ez nem büntetés, inkább egy jutalom, mert ha elmondanám, akkor minden a feje tetejére állna, akkor kihasítanám a lelkemet, hogy talán már rég kihasítottam, és nem is maradt lelkem, egyebem...

Óriásit nevetne rajtam, és csak ennyit tenne hozzá: „Neked annyi.”

Én meg hallgatnék, nem tudnám azt válaszolni, hogy „Még el sem kezdtem.”

A nagymellű nőnek hazafelé úton megakad a szeme ezen a járdán ücsörgő, zavart férfin. Azt mondtam, rajta, kezdjük, mégis, csak nézek utána beletörődve. Még az utasterelő is megszólal: „Ho-hó, hogy rád kattant a nő!” A kazettás bátya rosszallóan rázza a fejét. Tovább taszigálja zenés bárpultját, el a város déli végébe, mintha csak azt akarná mondani, „Eleget hallgattad a zenéimet.” Berak egy mulatós dalt a lemerülőfélben lévő magnóba. A mulatós dal akadozva kavarog.

*

A mű eredeti címe: Gün ortasında arzu